|
Az utols vrig
-Menj! Menj mr!- kiabl bartnm, keser knnyeivel kszkdve a fldn eltiporva.
-Nem! Nem hagylak itt – ismtlem jra.
- Ht nem rted? Ha maradsz Veled is vgznk! Neknk csak kell, tnj, mr el vagy maradj, de akkor Te s hallod leled.- Mondja a frfi ki elszr kezet emeltbartnmre. n, pedig csak llok, s habozok. Tudom, hogy nem jn segtsg, de nem tudom, mit tegyek. A bartnmre nzek ki knnyekkel teli szemeivel, knyrg. Nem azrt, hogy maradjak. Nem. Azrt, hogy menjek. Hogy menjek el, soha tbb nem nzzek htra, feledjem el t, az emlkeket s ljem tl. Ha elfutok, ha elmeneklk…itt hagyom egyedl, s soha tbb nem tudok majd meggytrt arca kpe nlkl lni. Ha maradok…ha maradok, egytt halunk. A sors humora. De dntenem kell, nem hzhatom az idt. Meghallom kegyetlen kacajuk, s ltom, hogy bartnm mg tbb rgst kap, annyit hogy vrt klendez. Meghozom a dntst. rm nz. S tudja.
- Ne, knyrgm ne!- krlel, de mr nem rdekel, mi lesz velem, Vele maradok, vgig.
- Te akartad. – Csvlja a fejt a frfi s int kt haverjnak, hogy fogjon le. Nem ellenkezem. rzem, ahogy vgigtapogatnak, fogdosnak, majd megerszakolnak. Bartnmmel ugyanezt teszik. Mindketten hang nlkl trjk. Majd penge villan. S a ks a kezkben. Bartnm szrjk meg elszr, aztn engem. A fjdalom, hihetetlenl ers, mindketten sikoltunk, majd a fldre rogyunk. Elmennek, s ketten maradunk. Vgtelennek tnik az id mg sikerl egymshoz ksznunk. Ersen vrzek, s bartnm is. Ersen, fjn, szinte knosan lassan. Ugyan ott van egyik kezem a sebem, de haszna nincs. rzem, ahogy a vr az ereimben, a seb fel szguld, s ahogy ott nyoma vsz, az alattam lv tcsban. Vres keznkkel egymsba markolunk. s srsunk, kzben elmosolyodunk, mert nem vagyunk egyedl. Ott vagyunk egymsnak, ahogy ltnk, hallunkban is. A fnyek egybeolvadnak. A hangokat nem rzkelem, sajt zihlsomat kivve. Mert az ott robog fleimben. S rzem szvem, lassabbnl-lassabb dobbanst. Mr csak pr levegvtel. Utoljra megszortjuk egyms kezt, s vgleg lehunyjuk fradt, szemnket.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
