Agatha Ravenna Moon

A nevem Agatha Ravenna Moon. A Darkmoon kastély fővámpírja, mondhatni úrnője vagyok. De hogy hogyan jutottam el idáig, hogyan váltam az éjszaka egyik lényévé, annak hosszú és kalandos története van.

997-ben születtem Walesben, egy akkor kicsinek számító családban, három fiútestvér után. Az édesanyám hatodik gyermeke voltam, két nővérem halva született. Anyám szervezete feladta az életet, amikor megteremtette az enyémet.

Apám kereskedésből élt. Mindhárom bátyám, amikor már képesek voltak dolgozni, a falunkban a kovácsmesterséget tanulták ki. Azt mondták, fegyverre mindig szükség lesz. A legfiatalabb bátyám tudta úgy megmunkálni a kardot, hogy az nem csak erős volt, de finom mintája soha nem kopott le. Tizenötödik születésnapomra kapta tőle egy könnyű kis tőrt, amelynek majdnem olyan hosszú volt a pengéje, mint egy kardnak. Bár sok minden történt azóta, s ezer év telt el, ezt a tőrt máig őrzöm Darkmoonban.

Már gyerekként értettem a fegyver forgatásához. Bátyáim és apám tanítottak meg rá, holott akkoriban kevés nő értette ezt a mesterséget – vagyis művészetet, ahogy legidősebb bátyám nevezte, akinek a kardforgatáson kívül a költészet volt a szenvedélye.

Különleges családnak számítottunk arrafelé, hiszen nem volt megszokott, hogy négy férfi és egyetlen nő éljen együtt, mikor az anya már meghalt. Bátyáim egyre irigyebbek voltak rám, bár ez soha nem fertőzte meg a családi szeretetet. Ők, ha mesterségük művészei voltak is, nem tudtak olyan jövőt biztosítani maguknak, amely szilárd lábakon áll, míg én, természetes szépségemnek köszönhetően akár gazdag férjet is választhattam volna, s kérőim nem csak a falunkból, hanem jóval messzebbről is érkeztek. Mindre nemet mondtam, a családom szidott is a kényes ízlésemért. Ha engedek a férfiaknak, vagy apám nem tartja tiszteletben akaratomat, már tíz évesen elkeltem volna. Pár évvel később meg is bántam ezt a viselkedésemet.

Tizenhét éves voltam, akkoriban érett, felnőtt nő, és ritkaságnak számított, hogy még érintetlen, amikor a várúr vetett rám szemet. El akart vinni, hogy beállítson szeretői sorába, de apám tíz körömmel védett tőle. Másnap reggel a családomat lemészárolva, vérbe fagyva hagyták a házunk előtt, engem pedig az ágyból kirángatva, az első fára akasztottak fel.

Alig ért ki alólam a lő, amikor a várúr, aki hideg szemmel nézte végig néma, könnyek nélküli szenvedésemet, megparancsolta hóhérainak, hogy vágják ketté a kötelet. A hurok addigra felsértette a nyakamat, és máig viselem ezt a heget, mely most már csak erős fénynél látszik.

Minden további tiltakozásom és küszködésem hiábavaló volt. A várúr ott, a falunk egyik utcáján tett először magáévá, majd a várba hurcoltatott, és cellába zárt a többi rabszolga közé. Hetente mindössze egyszer jutottam ki ebből a zárkából, akkor is csak a kastély bizonyos részein járhattam, többé nem voltam szabad.  Mint később megtudtam, a falubéli kis házunkat is felégették, a tőrt, amely az enyém volt, a várúr eltette, és a találkozóinkon mindig abba a szobába vitt, ahol családom szeretetének egyetlen megmaradt emlékét helyezte el. A tőrt bámultam, miközben fogdosott, megerőszakolt és megvert – mindig ugyanebben a sorrendben.

Egyszer, mikor épp nem kellett tartanom se az ő társaságától, sem a cella hidegétől, hanem valamennyire szabadon járhattam a kastélyban, eltűnt ez a tőr. A várúr persze engem gyanúsított, de meg sem fordult a fejében, hogy visszakérje, helyette talált még két szolgát, bűnbaknak, és kiszabta ránk a büntetést.

Két napot töltöttünk el egy hideg, föld alatti cellában a társaimmal, étel, víz és megfelelő ruhák nélkül. Csak egy megtépett kendővel takarhattam el a testemet, de ez zavart a legkevésbé. Ha kiderül, hogy valamelyik társam volt a tolvaj, akkor biztos voltam benne, hogy a puszta körmeimmel tépem szét.

A második nap estéjén, már betegen és legyengülve vittek minket a nagyközönség elé, korbácsolásra. Hármunkat egymás után büntették a korbáccsal, és én utoljára kerültem sorra. Nem láttam a másik kettőt, de hallottam és éreztem, hogy belehaltak a kínzásba.

Mire rám került a sor, a közönség már őrjöngött, nem a dühtől vagy a gyűlölettől, hanem a boldogságtól, hogy hétköznapi korbácsütések helyett kivégzést láthatnak. Rettegtem, egészen addig a pillanatig, amíg sorra nem kerültem. Onnantól kezdve, hogy először a hátamon csattant a korbács, már nem létezett félelem, csak a fájdalom és az akarat. Összeszorítottam a fogaimat, és szorosan összezártam a szememet, de nem adtam meg egykori barátaimnak és jó ismerőseimnek, akik őrjöngve ünnepelték a kivégzésemet, hogy az üvöltésemet hallják.

Hogy hányszor ütött a hóhér, nem tudom. Azt sem érzékeltem, hogy körülöttem mi van, elgyengültem és megrogytak a lábaim, és már nem hogy ordítani, de nyöszörögni sem bírtam. Már vártam és vágytam a halált, amikor egyetlen hang, egy férfi hangja törte át az üvöltést, és a fülemben hasogató zúgást. Annyit mondott: „elég!” Hogy mióta beszélt, vagy mikortól próbálta leállítani az egész falu szeme láttára történő kivégzést, nem tudom. Csak azt tudtam, hogy a korbács többé nem ért hozzám, és ahogy kinyitottam a szemem, hiába erőltettem, néhány fényponton kívül semmit sem láttam, és akkor fel sem fogtam, hogy fáklyák fényét látom. Már lement a nap, és jótékony sötétség borult rám. A hátam olyan fájdalommal sajgott, mintha az összes bőrtől megszabadították volna, az ütések nyomán kis patakokban csurgott a vérem, és a kendő nem fedte többé a testemet. Üvöltések, sikítás, egy csont roppanása… a kezeimről leoldódott a kötél, egy bíztató érintés, majd ismét a fájdalom, ahogy valami hozzáért a hátamhoz. Ölelés, lebegés, a lassan múló kín… végül egy nagyon puha, kényelmes ágy, amelybe fektettek, arcra borulva. Halk, nyugtató hangok: „ne félj, most már jobban leszel…” A férfi hangja. Hogy ki volt, nem tudtam, azt sem, hogy hogyan volt képes megmenteni onnan, vagy hogy miért pont engem mentett meg, mikor ketten meghaltak előttem. A gondolataim egyre jobban összekuszálódtak, lassan már az is mindegy volt számomra, hogy éltető levegő jut-e a tüdőmbe. A nyugtató szavak halk moraja is abbamaradt, rövid, de végtelennek tűnő némaság borult a szobára.

Két erős kéz fordított meg az ágyon, és erre a hátamba ismét belehasított a kínzó fájdalom.

– Készülj fel, ez még fájni fog, de utána megszabadítalak a kínoktól – hallottam váratlanul tisztán a férfi szavait, és most először láttam is az arcának homályos körvonalait, ahogy fölém hajolt. Hosszú, fekete haj keretezte a vakítóan fehér arcot, melyben sötétkék, majdnem fekete szemek szikráztak. Csak most vettem észre, hogy a szoba, ahol vagyok, a gyertyák fényében fürdőzik.

A férfi hozzám hajolt, egy apró csókot lehelt a nyakamra, majd a szemfogai átdöfték a bőrömet. Amit éreztem, máig leírhatatlan számomra. A fájdalom elmúlt, átvillant az agyamon a gondolat, hogy meghaltam, de erre rá is cáfolt azonnal a szoba megingathatatlan képe, és mindeközben mintha lebegtem volna valahol a menny és a pokol között, súlytalanul és kötelek nélkül. Az idő is megállt, ahogy a létezés is megszűnt számomra, de ahogy a férfi elengedett, visszazuhantam a valóságba. Visszatért a fájdalom, a végtelen gyengeség, a vágy a halálra.

Éreztem, amint tüzes, édes folyadék csurog a számba. Érzékeltem a beszéd zörejét, de értelmét most sem fogtam fel, egyedül a szívverés dübörgését hallottam tisztán, a férfiét, mintha a vékony sugárban patakzó vérével együtt a szíve egy darabját is nekem adta volna. Fel sem fogtam, hogy milyen vehemens tempóban szívtam, követeltem az újabb és újabb kortyokat, míg ő el nem tépte tőlem a csuklóját.

Az ismét visszatérő, sajgó fájdalom ellenére mosolyra húzódott a szám, ő viszont komoran, várakozóan nézett rám. Végre tisztán láttam arcának vonásait, de csak egy pillanatra, mert utána görcsbe rándult a gyomrom. Nem tudtam, hogy mi történik, a szoba képe sötétségbe borult, a férfi hangja eltávolodott, és egész testemet betöltötte a kínzó fájdalom, amely egy pillanatra sem hagyott nyugodni, rángatta minden izmomat. Akkor először sikoltottam fel, de a saját hangomat sem hallottam. Aztán egyszerre minden fájdalom megszűnt, a halál kegyesen borult rám. Nem tudom, hogy meddig tartott, de semmit sem láttam vagy éreztem közben. Ahogy visszatért az élet a testembe, az már egy másik élet volt. Éreztem, hogy változott valami, a nyelvemmel kitapogattam a szemfogaimat. Azok hegyesek és hosszúak voltak, mint a vámpíroké. Hogy miért nem jöttem rá hamarabb, hogy a férfi, aki megmentett, vámpír? Mert nem voltam olyan állapotban.

A hátamon tompán sajgó érzés tudatta velem, hogy a sebeim nem jöttek rendbe az átváltozás alatt. A férfi jóindulatúan mosolygott rám, most először. Nem szólt semmit, visszafordított a hasamra. Úgy éreztem, mintha felégetné a hátamat ismét, a sebek helyét így tüntetve el. Ismét üvöltöttem a fájdalomtól, most nem szégyelltem kiadni a hangomat. Nem tartott sokáig, hamarosan begyógyult minden seb a hátamon, és olyan lett, mintha semmi nem történt volna. Olyan, mint halandó koromban, a sok, békés év alatt.

A tőrt, ami miatt végigszenvedtem mindent, ő lopta el. Azt mondta, nem hitte, hogy én kapok érte büntetést. Most végre visszakaptam, a saját kezemben tarthattam. Mélyen persze a mesteremet okoltam mindenért, de ezeket a vádakat soha nem mondtam neki.

Hogy ezek után, a következő években mi történt, könnyű összefoglalni. Mesterem, akit Raymondnak hívtak, előszeretettel használt bábnak, vagy ugyanarra, amire korábbi gazdám. Annyi előnye volt, hogy ha megkínzott, akkor a sebeim gyorsan gyógyultak be. Megtanított sok mindenre, amire csak tudott, az alapvető vámpírképességeket nagyon fiatalon, párnaposan már könnyedén használtam. Így az új életemben volt rossz és jó is egyszerre, hiszen élveztem a vadászatokat, sokszor az Raymonddal együtt töltött perceket is. Nem tarthatott örökké… de szerencsére nem veszekedésben váltunk el. Raymond, húsz évre rá, hogy engem vámpírrá tett, új tanítványt fogadott. Az első hónapokban magam is vigyáztam a kislányra, próbáltam megértetni vele, hogy mi miért történik, de ő már abban a pillanatban, amikor a mesterünk áthozta, fel akarta adni a vámpírlétet, és rettegett a férfitól.

Raymond döntött végül úgy, hogy mennem kell, és majd ő megoldja a helyzetet. Már én is szabadságra vágytam, hogy a magam útját járhassam, így hát elváltunk, barátságban. Én nekivágtam egy hosszú útnak, bejártam Európát, majd Afrikát, más vámpírok után kutatva, és éltem az életem. Ha egy halandó megtetszett, vámpírrá tettem, tanítgattam egy ideig, de a tanítványaim sosem maradtak velem néhány évnél tovább. Volt, aki idejekorán halt meg, volt, aki elindult, hogy a saját szemével lássa a világot.

Úgy háromszáz évre rá, amikor belefáradtam a bolyongásba, találkoztam Damien White-tal. Ő közel ezer évvel volt idősebb nálam. Eleinte elég különös kapcsolatban voltunk, de soha nem mentünk el egymás mellett. Ez Párizsban történt. Miután a szó szoros értelmében megismertük egymást, úgy tűnt, hogy nem volt és nem is lesz semmi gond kettőnk között. A lángoló szerelem mindent elvakított, mintha egy különös szemüvegen keresztül látnánk a világot. Nem létezett semmi, ami kettőnk közé állhat – legalábbis azt hittük.

1375-ben történt, még mindig Párizsban éltünk Damiennal, de már több mint hetven évet töltöttünk egymás mellett. Nem mondom, hogy nem voltak közöttünk veszekedések, de összehasonlíthatatlanul kevesebb, mint egy átlagos kapcsolatban. Épp egy ilyen veszekedés alkalmával döntöttünk úgy, hogy külön utakon megyünk vadászni, hogy kiszellőztessük a fejünket. Én egy faluba tértem be, és vérszomjamat egy fiatal házaspár oltotta. Egyetlen gyermekük volt, de mikor a bölcső fölé hajoltam, hogy kioltsam ezt a fiatal, sarjadzó életet, megállt a világ körülöttem. Egy éves csecsemő nézett velem szembe, egy kislány. Kiemeltem a bölcsőből, de karjaim nem jelentettek koporsót számára. Meg akartam tartani, felnevelni, és amikor elég érett rá, vámpírrá tenni.

Meglepetésemre Damien örömmel fogadta kérésemet, amikor hazatértem a csecsemővel. Egyetlen kikötése volt, hogy a gyermek az ő nevét viselje. Ebbe bele is mentem, és a kicsinek a Christin White nevet adtuk.

Húsz évig neveltük a gyereket, és húsz éves korában tettem vámpírrá. Hogy milyen körülmények között, azt az ő leírásában is olvashatjátok. Számunkra Damiennel ez jelentette az elszakadást. Neki, mint kiderült, egészen más elvei voltak. Én arra számítottam, hogy a gyermek örökké velünk fog maradni, és élhetünk úgy is, mint egy boldog, halandó család. Tévedtem, nem is tudtam, hogy mekkorát.

Miután Christin vámpír lett, csak néhány hónapig maradt velünk. Az elválásunk heves viharok között történt, és nem hinném, hogy valaha ki tudnánk békülni. Mikor ő is elhagyott, egyedül éltem tovább. Nem kerestem új szerelmet, és nem is választottam új tanítványt. A vámpírok mindennapjai azonban számomra végtelenül unalmasak lettek volna, így hát csatlakoztam egy csoporthoz. Párbajozni kitűnően tudtam, így hasznomat vették. De nem voltak őszinte barátok, nem kötött minket egymáshoz semmi a puszta érdeken kívül. Rengeteg ellenséget szereztem, és miután ezt a csapatot felbomlasztották, a tagjainak nagy részét megölték, ismét egyedül maradtam. Nem voltam hajlandó feladni a harcot és az életemet, folytattam az utamat, egyik bajból a másikba keveredve, rengeteg kínt kiállva, és rengeteg harcot megvívva. A szabályok soha többé nem érdekeltek, és élveztem, hogy bármerre jártam, volt kivel kiállnom, minden éjjel megvívhattam az életemért. Hogy hány vámpírt öltem meg, nem számoltam, és nem is tudnám számon tartani, de minden éjjelen egyre kiélezettebb lett a helyzet, és az volt a legrosszabb, hogy ha bajba kerültem senki segítségére nem számíthattam. Christin után száz évig nem volt új tanítványom, de utána ismét teremtettem vámpírokat. Az életem nem sokat változott. Az új tanoncaimat is veszélybe sodortam ezzel az élettel, és nem egy ígéretes tehetség az életével fizetett érte. Így hát, amelyik túlélte, idejekorán engedtem el magam mellől.

Az ezerhétszázas években ismét egy csecsemőt fogadtam magam mellé. Egy nemesi család gyermekét, Amanda Malvolence névvel. A szülők halála ez esetben nem az én bűnöm volt.

Amandát egyedül neveltem fel, próbáltam szerető anyja lenni, és magam mellett tartani akkor is, amikor már felnőtt lett. Huszonhárom éves korában tettem vámpírrá, arra számítva, hogy ezzel magam mellé láncolom, de ismét nagyot tévedtem. A vámpírlét őt is szabadságra ösztönözte. Miután ő is elhagyott, nem választottam új tanítványt, és nem neveltem többé vámpírokat. Megfogadtam, hogy soha többé nem lesz tanítványom, és bár ezt a fogadalmamat később többszörösen megszegtem, akkor tartottam magam hozzá.

Az életem semmivel sem lett veszélytelenebb. Néha már áhítoztam a pihenésre, de nem tettem érte semmit. Nem bujdostam el, hanem elé mentem a veszélyeknek. Újabb csoporthoz tartoztam ekkor, akik védelmet ígértek, de itt sem volt semmilyen kötődésem. Tanultam tőlük néhány újdonságot, a vámpírképességeket mind megtanultam használni, és tovább ügyesedtem a párbajokban. Már ekkor a Darkmoon kastélyban laktunk. Ahogy a csoport előző vezetője meghalt egy nagyobb harcban, én vettem át a helyét, bár életkor szerint hárman is idősebbek voltak nálam. Párbajok döntötték el, hogy ki lesz a kastély új ura vagy úrnője, és mindhárom párbajt megnyertem. A csoportot egyben tartottam, amíg lehetett, de szép lassan lemorzsolódtak. Tíz évvel ezelőtt távozott az utolsó két társam is innen, azóta egyedül éltem az életem Darkmoonban, amíg nem döntöttem ismét a változás oldalán, és választottam új tanítványokat. Remélem, hogy őket legalább meg tudom tartani, és biztonságban nevelni, bár mostanában meggyűlik a bajom a vámpírtörvényekkel is, miszerint túl sok újonc nem élhet egy helyen.

Mégsem akarom, hogy Darkmoon ismét egy zárt csoportnak adjon helyet, ha száz tanítvány él is itt egyszerre, akkor is megpróbálom megoldani a helyzetet. Szeretem a tanítványaimat, és azok tanítványait is. Próbálok vigyázni rájuk, és megerősíteni őket, amennyire csak lehet. A módszereim sokszor kegyetlenek, és komoly fájdalmakkal járnak, de senki nem ígéri a friss vámpíroknak, hogy könnyű lesz az életük.

Persze a harcok miatt elkerülhetetlen, hogy néhányan elhulljanak, és most a lányommal, Christin csapatával is harcban állunk, a Gallowsraven kastélya ellen. Hogy ők mekkora fenyegetést jelent, még nem tudom felmérni. Valószínűleg az ezt is majd az idő dönti el…

A kinézetemet már megpróbálom rövidebben leírni. Elég alacsonynak számítok a mai világban, 162 centiméteremmel. A hajam derékig ér, és fényes fekete színű, nyílegyenes szálú. A szemeim sötétzöldek, de képesek színt váltani (ez halandóknál sem ritkaság), feketére vagy sárgászöldre. Az öltözékem régen a divatot követte, manapság leragadtam a testhez álló ruháknál, hosszú, testhez álló selyem vagy szatén nadrágokat és toppokat hordok, általában fekete vagy vörös színben, mást nagyon ritkán veszek fel. A ruhatáram folyamatosan változik, de a színeimhez és a stílusomhoz mindig ragaszkodom.

Agatha Ravenna Moon