A nevem Christin White. 1374-ben születtem egy Párizs melletti kis faluban, hogy pontosan hol, azt soha az életben nem sikerült kiderítenem, de nem is voltam kíváncsi rá. Valódi szüleimet nem ismertem, egy éves koromban elszakítottak tőlük. Vámpírok neveltek fel.

Agatha, nevelőanyám úgy mesélte, hogy a szüleimet holtan találta, és engem kimentett a roskadozó házból. Mivel abban az időben nem volt ritka, hogy a szülők váratlanul, valami betegségben elhaláloznak, hittem is a szavának, egészen addig, míg egy heves vitánk alkalmából el nem ejtette, hogy ő ölte meg őket.

Ekkor gyűlöltem meg először.

Apám, Damien White, kinek a nevét viseltem, soha egy ujjal sem nyúlt hozzám, a nevelésemet Agathára bízta. Talán jobban jártam volna, ha az ő kezei között kell felnevelkednem.

Csak hét éves voltam, amikor először megelégeltem a folyamatos veréseket. Anya előszeretettel hagyott rajtam lassan gyógyuló, fájdalmas sebeket, ha egy rossz szót szóltam hozzá. A napot jóformán soha nem láttam, anyám megkövetelte, hogy mellette legyek. Mikor már elég érett voltam, előszeretettel hangoztattam, hogy inkább egy kutyát vehetett volna, mint gyereket, és ő ezekre a szavakra mindig előszeretettel vert meg, vagy zárt be a szobámba.

Húsz éves koromban, amikor már lemaradtam olyan gondokról, mint a többi korombéli lány, aki férjhez ment, gyereket szült, és próbálta a pulyákat felnevelni, az életem egy csapásra megváltozott. Bár a halandó, egyszerű és egyhangú élet soha nem vonzott, csak a rövid szerelmek, balhék, a várost felverő vidám kacagások, megéltem volna ezekkel. De anyám úgy döntött – a beleegyezésem nélkül, természetesen – hogy hozzá hasonló vámpírrá tesz.

Hiába tiltakoztam, egy halandó ereje nem vetekedhetett egy közel négyszáz éves vámpíréval. Damien azon a napon nem volt otthon, nem kérhettem tőle segítséget. Anya egyébként is zabos volt rám, mert ismét a szeretőm ágyából kellett kirángatnia, hogy hazamenjek. A férfit előttem ölte meg – mondanom sem kell, hogy ezek után egyetlen porcikám se vágyott rá, hogy vámpír legyek, akkor sem, ha a pasimat nem akartam egy életen át megtartani magamnak. Az ágyban jó volt…

Hogy hogyan váltam vámpírrá, szerintem nem kell bemutatni. Hosszú, fájdalmas folyamat volt, és talán anyám még rá is segített, hogy nehezebb legyen. Miután átváltoztam, néhány éjszaka után újrakezdődtek a tortúrák. Anya pusztán nevelési szándékkal blokkolta a sebeimet, zárt be a szobám helyett a kúriánk alagsorán lévő cellák egyikébe. Ha már vámpír voltam, kibírtam a kínzásokat. Ha épp nem veszekedtünk, akkor nyugodtan, békésen éltünk egymás mellett, olykor elnevetgéltünk, vagy együtt mentünk vadászni. Nem nézte rossz szemmel a vadászati szokásaimat, csak nevetett rajtuk. De egyszer, egy komolyabb kihágásom után egy vasszögekkel kirakott övet tett a derekamra, és felizzította. Bezárt egy cellába odalent. Hogy mi volt ez a kihágás, már nem emlékszem pontosan. Csak azt tudom, hogy a büntetés letelte után úgy döntöttem, nem maradok többé vele. Apám még előttem lépett le, magunkra hagyva minket. Megpróbáltam megkeresni.

Ahogy kiléptem a „védelmező” anyai szárnyak alól, egyik balhéból a másikba keveredtem. Már akkor is egymással vetekedtek a vámpírkastélyok, kisebb-nagyobb klánok ölték egymást, és én csatlakoztam az egyikhez. Pechemre egy vesztes csapathoz. Mikor tagjait lemészárolták, engem csak a nőiességem mentett meg. Igen, az ágyban én is jó voltam mindig… Néhány évet rabszolgaként töltöttem, majd az első adandó alkalommal, egy idősebb vámpírral, Raphaellel léptem meg. Ez, minden kötelességem mellett szerencse is volt, hiszen befogadott a háremébe. Nem állt szándékomban lelépni onnan, közel fél évszázadot töltöttünk együtt, és a testiségen felül egy kicsivel több is volt köztünk, de mikor ráuntunk egymásra, következhetett a többi balhé.

Jártam a világot, Franciaország hamarosan unalmas terep volt számomra. Nem neveltem tanítványt, nem tartottam rá igényt. Csak éltem a világomat. Bejártam Angliát, Írországot, majd áthajóztam Amerikába, mikor a földrészt kezdték betelepíteni. Kivettem a részem az indiánok irtásából, a betelepedő vámpírok között elsőként emeltettem magamnak kastélyt, amit nem is sokkal utána le is romboltak. Menekültem, néha fogságba estem, de mindig kivágtam magam belőle. Amerika sokszor volt hangos Christin White rettegett nevétől, én pedig élveztem a rivaldafényt. Előszeretettel vadásztam bálokon, kaszinókban, bárokban, a nyomornegyedeket azonban mindig elkerültem. Nevettem, ha a halandók kezdetleges pisztolyokkal lőttek rám, és nem szégyelltem felfedni előttük vámpír-mivoltomat.

De a szórakozás véget ért egyszer. Százötven évvel ezelőtt visszatértem Európába, és ismét belecsöppentem a kastélyok harcába. Becsületemre legyen mondva, hogy nem hagytam magam. Egy maroknyi kis csapattal, néhány újonccal egy klánt alapítottam, aminek az élére álltam. Hamarosan fel is építtettük a Gallowsraven kastélyt, csak egy városnyira a fényűző Darkmoontól.

Ezt a kastélyt imádtam, de nem tudtam róla, hogy anyám a szomszédságban lakik. Nem voltam hajlandó a békülésre, nagyon sokáig. Elvoltam azzal, hogy az újoncokat törjem be, és néhány tanítványt, kísérleti szempontból fogadtam is, de soha nem volt a kedvenc időtöltésem az efféle felelősséghez ragaszkodni.

Nem is olyan rég történt, hogy a tündék, akik már néhány évtizede a közeli, Farrownak nevezett erdőben gyülekeztek, tudtunkra adták ottlétüket, és hogy mennyire nem tetszünk nekik. Máig nem értem, hogy miért piszkáljuk ennyire a csőrüket, de ha már így történt, akkor felveszem a kesztyűt velük szemben… főleg, miután ki kellett békülnöm anyámmal is, ha élni akartam, hiszen Gallows kastélya nem volt képes ellenállni a tündeseregnek. Azóta a kis tündécskék bánhatják, hogy a közelembe kerültek…

Röviden rólam:

A szemem világoskék, majdnem fehér, a hajam hosszú és szőke. Az alkatom nőies, kellően domborodik ott, ahol kell, és a férfiaktól (olykor nőktől) nem is tagadom meg őket. Előszeretettel viselek fehér vagy kék ruhákat, de hangulatomtól függően bármilyen színt hajlamos vagyok felvenni. Általában rövidnadrágot és toppot hordok. Sabine keze munkáját dicséri, hogy a hátamon egy ágaskodó, arannyal kiöntött tigrisminta látható, és nem is olyan rég egy nyakláncot is kaptam tőle (nem levehető változat.) A szemeim szinte mindig vidáman csillognak, olykor különösen bosszantó egyén tudok lenni, de élvezem.