Nevem Talina Talisman, 28 éves vagyok. Transzilvániában(Románia) születtem egy kicsiny faluban. Foglalkozásom antropológus-történész. Szakterületem a vámpír-hiedelmek a népi kultúrában. Szakmai gyakorlatomat szülőfalumtól nem messze töltöttem, Vlad Tepes erdélyi nemes úr várában. Diplomamunkámat Drakuláról és az őt körülvevő legendavilágról írtam, jelest kaptam rá.

Egészen kicsi koromtól kezdve mindig is érdeklődtem a vámpír legendák, és a kultúra iránt, nagypapám sokat mesélt nekem az ő nagyapjáról, aki a nemes Tepes úr várában szolgált, mint jószágfelügyelő, és látott néhány érdekes dolgot, melyeket azóta próbáltam tudományos úton megmagyarázni, de eleddig még nem sikerült.

Magam részéről egyfajta szkepticizmussal fogtam a dolgokba, arra akartam karrieremet feltenni, hogy bebizonyítsam a vámpírok csak legendákban léteznek, csak az emberi agy szörnyű szüleményei. Ezt a feltevésemet azóta számtalan érdekes dolog próbálta megdönteni. Bár még nem álltam el elméletemtől, már sajnos nem vagyok olyan megingathatatlanul biztos a dolgomban.

Az egyik ilyen érdekes eset még egyetemi éveim alatt történt, mikor is a várban voltam gyakorlaton. A könyvtárban ültem, éppen anyagokat gyűjtögettem egy beadandó házi dolgozathoz. Teljesen egyedül voltam, már esteledett és a múzeum rész régen bezárt. Olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy egyszerű gyakornokként szabad bejárást kaptam a kastély bármely pontjára, még a kulcsok másolatát is magamnál tarthattam. Sosem éreztem félelmet, épp azért mert, sosem hittem igazán a legendákban. Vlad Tepes egy vérengző zsarnok volt, akiből a népszája csinált ördöggel szövetségre lépő, vérivó szörnyet. Élénk az emberi fantázia… Éppen egy korabeli beszámolót olvastam egy fiatal lányról, aki a kastély környékén vesztette életét. A leírás szerint a lány merész és kacér volt életében, sosem törődött szülei óvva intéseivel, és elég sűrűn ellátogatott a vár és környékén folyó patak partjára. Szeretett oda járni köveket, ásványokat, kagylókat gyűjteni, és nem csak a fényes nappali órákban. Előfordult, hogy sötétedés után is kimerészkedett, és a partról figyelte a hatalmas épületből kiszűrődő hangokat, fényeket. Aztán egyszer egy ilyen éjjeli kaland alkalmával, nem tért haza többet. Csak a kendőjét találták meg, és a szülei -más nyom nem lévén- illő módon eltemették lányukat. A bánat elcsitult, ám a nép nem: egyre több bejelentés érkezett, miszerint látták, vagy látni vélték a lányt a patakparton hófehér menyasszonyi ruhában táncolni. Gyermekek tűntek el, és valamennyit a lány számlájára írták… Sajnos a folytatásra nem emlékszem, mert ekkor különös zajra lettem figyelmes, és ahogy a lámpásomat a zaj irányába fordítottam, egy fehér ruhás alakot láttam elsuhanni a könyvespolcok erdejében. Aztán hirtelen álmosság tört rám, és elhomályosodott minden körülöttem. Másnap reggel ébresztettek a takarítók csodálkozva. A meglepetés nem volt egyedi, hiszen kezemben nedves kavicsok voltak és a könyv, amiben a történetet olvastam eltűnt, és nem is találtuk meg soha többet.

Ettől fogva még eltökéltebben keresem a megoldást, és a magyarázatot. Nem szokásom feladni dolgokat. A követ azóta is őrzöm, talizmánommá lett… Keresem azt a lányt, akitől kaptam, szeretnék vele beszélni, megkérdezni mi lett a történet vége.

Hiszem, hogy egyszer megtalálom, és akkor végre számomra is kiderülhet az igazság.

*Fénykép mellékelve a levélhez:*

Kedves, de eltökélt arc. Kékesen csillogó fekete, egyenes szálú haj, általában egy derékig érő fonatba erőltetve. Szeme színe smaragd zöld. Vékony és csinos alkat. Ruházata: fekete farmer nadrág, fekete mélyen dekoltált selyem ing. Csizmája szárában egy különlegesen szépen kiművelt ezüst tőr (dédapai örökség). Nyakában bőr szíj, csuklóján szintén. Övén egy kicsiny erszény ,melyben a követ hordja. Vállán keresztben átvéve az elengedhetetlen bőrtarisznya, benne notesz, toll és ceruza, hogy bármilyen érdekes dolgot lerajzolhasson, vagy feljegyezhessen. Jellegzetessége a túlzott kíváncsiság, és gyakran a makacsság.