Anne Louis Carew.

Írországban láttam meg a napvilágot 1989-ben. Gazdag családból származom és ez néha meg is, látszik rajtam. Szeretem, ha hallgatnak rám az emberek… főleg akkor, ha jó tanácsokat adok. Imádom a lovakat. Kiskoromban rengeteget lovagoltam, mint ahogy ez egy jó módú és „kedves” kislányhoz illik. Nagyon sokszor fellázadtam a szüleim ellen, mert nem engedtek lovagolni… emiatt rengeteg büntetést is kaptam. Időközben szép lassan elkezdtem a jó, kedves és aranyos kislányból, lázadó kisördöggé válni. Egyre többször jártam fekete cuccokban, nem hallgattam a szüleimre, sem azokra, akik nekem jót akartak. Már templomba sem jártam, ami nagy veszekedést okozott… a szüleim megelégelték a viselkedésemet, és egy bentlakásos iskolába zárattak Angliában. Igaz, jól tanultam és könnyen, de nem változott meg a stílusom. Amikor felbukkant egy új rock-csapat, minden vágyam az volt, hogy elmenjek egyszer a koncertjükre. Mivel bentlakásosban voltam még mindig, nem engedtek volna el sehová és a szüleim sem egyeztek volna bele.  Teljesen letörtem. Nem tanultam, egész nap csak a szobámban kuksoltam. Még enni sem voltam képes. Egy este úgy döntöttem, hogy mégis elmegyek, ha törik, ha szakad. Újra elkezdtem tanulni, azt a látszatot keltve, hogy megjavultam… elmentem a könyvtárba és szerencsémre még kaphatóak voltak a jegyek a koncertre. Így hát vettem magamnak egyet, és mivel másnap este volt a koncert, igyekeztem minél többet készülni. Mivel a hajammal nem volt gond, mert tökéletesen megfelelt az eredeti. Vagyis fekete, derékig érő, sima, fényes hajam volt. Így előkotortam a ruhásszekrényemből mindenféle ruhát és saját kollekciót alakítottam ki magamnak. Egy fekete harisnyát vettem fel, amiben vörös minta volt. Fekete miniszoknyát és egy vöröses árnyalatú topot, amit nagyon szerettem. Nem volt pántja, így magamra kaptam egy fekete kapucnis felsőt, és felvettem a tűsarkú –természetesen fekete- csizmámat. Kimásztam az ablakon és mivel tél volt, majdnem megfagytam. Miközben a koncert helyszíne felé mentem rengeteg emberrel találkoztam. Mivel a jegyem az 5. sorba szólt, gyorsan odamentem és vártam míg megérkezik a fő szám. 3 óra hosszás volt a koncert. Nagyon élveztem. Mielőtt visszamentem volna a suliba, megvártam míg mindenki elmegy és igen lassan a közeli park felé vettem az irányt. Ez volt az egyetlen éjszakám lassan 2 éve, amit egyedül tölthettem szülők, tanárok és idegbeteg tanulók nélkül. A parkban sétálgattam mikor megláttam egy férfit és egy nőt. A nő gyönyörű volt, de a férfi arcát nem láttam, mert háttal állt nekem. Egyszer a nő elkezdett futni, a férfi meg villámgyorsan előtte termett elkapta a nyakát, beleharapott és megölte… kiszívta a nő vérét. Én ledöbbenve álltam az utca kellős közepén, és szólalni sem tudtam. Teljesen sokkolt, amit láttam, majd azt vettem észre, hogy a férfi előttem áll és engem bámul. Vámpír volt. Én csak álltam és nem tudtam megszólalni. Ő elkezdett felém hajolni. Éreztem teste hidegét. Mielőtt megharapott volna, elhúzta a fejét és mikor kinyitottam a szemem sehol nem volt. Nem tudom, meddig állhattam még ott, de egy örökkévalóságnak tűnt. Hajnalra visszamentem a koliba és mivel elszöktem, kidobtak a suliból. Újra a szüleimnél találtam magam. Nagyon sokat változtak. Rendesebbek lettek, mint voltak. Egy kis futárfiúba beleszerettem. Drew volt a neve. Nagyon jó barátok lettünk és ez annál több is volt… kb. másfél év múlva nem jött soha. A városba vezető út szélén találták meg, vérbefagyva. Minden szín kiment a testéből és ekkor jöttem rá, hogy egy vámpír végzett vele. Sokáig gyötört a bánat, és kezdtem elfelejteni, azt a vámpírt, akivel akkor régen találkoztam. Közben elfelejtettem szeretni. Már csak egy nagy üresség volt bennem, ami arra vár, hogy kiszabaduljon és újra szerethessek. Miután elzárkóztam a külvilág elől, mert nem szerettem volna, hogy megint csalódás érjen, sokáig voltam magányos. Ezt megelégeltem és, ha valakivel összefutottam, nem tápláltam irántuk sok érzelmet… tárgynak tekintettem mindenkit. Természetesen, ha valakinek baja esett vagy segíteni kellett neki, segítettem minden erőmmel és sokszor sikerült is. Természetem ellenére sokan megkedveltek, bár a „barátaim” közül sokan elhagytak a legtöbbjük szeretett és megbecsült. Akik „fellázadtak” ellenem, nem értették meg, hogy azért bánok velük így, mert csak jót akarok nekik, de majd rájönnek idővel. Ezek után elkezdtem kutatni a vámpírok után. Újra találkoztam egy éjszakai bárban Vele. Jonathan volt a neve. Többet nem árult el, csak ennyit. Elment és soha nem láttam többet. Újra elkezdtem kutatni –immár részletesebben- a vámpírok után. Megtaláltam a Te vámpírklánodat. Szeretnék csatlakozni hozzátok. Drew halálesete ellenére is szeretnék vámpír lenni, mivel mindig is imádtam élni, annak ellenére, hogy a sulim miatt nem tudtam. Most szeretném bepótolni mindezt, és ez azt hiszem, hogy csakis a Ti segítségetekkel működne.