A nevem Aurelia Willin!

Portugáliában születtem a családomban negyedik gyerekként, és pár és múlva már a középső gyereknek számítottam. A családunk nagyon szegény volt. Vagy az utcán,vagy pedig egy lakhatatlanná vált házban éltünk, taníttatásunkra nem volt pénz. Néhány testvérem meghalt, mert nem bírták ennek a sanyarú életnek a viszontagságait. Én nagyon sajnáltam őket, de őszintén szólva örültem, hogy kevesebben vagyunk, mert így kicsit több jutott nekünk, és az a „kicsit több” sokkal nagyobb esélyt jelentett a túlélésre. Akkor még nem tudtam, hogy nem jártam valami jól. Mikor 10 éves voltam, elrabolt egy megszállott őrült,akinek a „gyerekgyűjtés” volt a hobbija. Levitt a csatornákba,és éjt nappallá téve dolgoztatott, regetegszer megvert, kínzott.... 13 éves koromig voltam itt, és fizikailag és lelkileg is megerősödtem, hiszen szó nélkül kellett végignéznem,ahogy barátaim elhullanak,mint a legyek. Persze minden rosszban van valami jó, ahogy a csatornában is. Gyakran sétálgattam a csatornában a szökési útvonalat tervezve, és  egyszer csak megtaláltam a börtönt a csatorna fogdáján belül. Itt találkoztam egy fiúval, aki mindig érdekes dolgokat mesélt természetfeltti lényekről. Mindig jót nevettünk, bár ezt csak halkan tehettük meg, nehogy lebukjunk. Tanított is, persze nem matekra, meg ilyen értelmetlen dolgokra, amiknek soha nem vettem volna már hasznát, hanem olyan dolgokat tanított meg történetek formájában, amiknek azóta már rengeteg hasznát vettem.

Pár nap múlva remek lehetőség adódott a szökésre, bár ebben nekünk is volt szerepünk. A megmaradt 7-8 emberrel kimenekültünk, bár ez nem sikerült volna fegyverek nélkül. Kiderült, hogy az egyik szótlan kölyöknél volt vagy 10 kés, amiknek – én legalábbis -  nagy hasznát vettem,és élvezettel telt meg a szívem, mikor egy-egy őrnek sikerült a gyomrába szúrnom a kést. A felszínen szoknom kellet az életet, és mindenki furcsán nézett rám, amiért koszosan és büdösen nagy érdeklődéssel jártam a városokat, áruházakat, és úgy néztem a legegyszerűbb tárgyakat – mint például a légycsapót- mintha az egy különös jövőbeli tárgy lenne, amiről még mindenki csak álmodik. Szabadulásom után pár nappal hiányérzetem támadt. Hiányzott Jacob, az a bizonyos csatornabeli fiú. Annyira szerettem, hogy nagy vakmerőségre szántam el magam. Visszamentem tök egyedül, de nem volt ott senki. Háromszor kutattam át a város alatt futó csatornarendszert, de sehol semmi. Szívemet mardosta a bűntudat, hogy a börtön lakóira a szökésnél nem gondoltam. Visszamentem a felszínre, és lopásból éltem meg. Családomat is próbáltam felkutatni, végül rájuktaláltam, vagyis a hűlt helyükre. Megtudtam, hogy Brazíliába mentek, így hajóra szálltam, miután megtakarítottam a lopásokból annyi pénzt,hogy átvigyenek. Ott aztán még rosszabb lett a helyzetem, néha a testemet kellett odaadnom azért, hogy élni tudjak,de túléltem. Itt megtaláltam az egyik testvérem holttestét egy romos házban. Elkeseredtem,és nem kerestem tovább, mert féltem, hogy mindenkit így találok meg. Végül egy étteremben falatozva találtam meg szüleimet és megmaradt 3 testvéremet. Kiderült, hogy valahonnan szereztek pénzt, és apám vett egy sorsjegyet régi szenvedélyéhez méltón. Sikerült, nyertek, és egy luxuslakásban laktak, minden testvéremet taníttatni kezdték, de engem kitagadtak, mégcsak nem is örültek, hogy élek. Teljesen elzárkoztak mindenki elől, bezárkóztak saját világukba, és senki mást nem engedtek be oda. Kiakadtam... Kerestem a rokonaimat, és meg is találtam az unokatesóm, aki Magyarország fővárosában, Pesten él. Odaköltöztem, bár erre is keservesem kellett gyűjtenem a pénzt, de ott legalább szívesen fogadtak, és normál körülmények között éltek egy szerény panelház negyedik emeletén. Boldogok voltunk, és az unokatesómmal olyan jóban lettünk ,mintha igazi testvérek lennénk. Egy nap sétáltunk, és amikor befodultunk egy keskeny utcába, furcsa látvány tárult szemem elé. Egy vámpír éppenm szívta egy huszonéves lány vérét. Aztmondta, megmenthetem, ha csatlakozom Agatha klánjához. Én hittem neki, és meg akartam menteni a lányt, hiszen ismertem. Mára már tudom, hogy nem kellett volna hinnem neki, dehát késő bánat... Feladtam eddigi életemet, elbúcsúztam ottani rokonaimtól,és elindultam hát, nyakamba vettem az országot, és néhány hét kóborlás után végre idetaláltam. Remélem, itt végre rátalálhatok önmagamra, és megismerhetem, sőt olyan lénnyé válhatok, mint amikről Jacob mesélt, akit a mai napig keresek.