Tiszteletem!

A nevem Nedia Rose. 1985. február 3.-án születtem, itt Magyarországon. Származásomat tekintve anyámból kifolyólag „félvér” japán, míg apámnak köszönhetően, „félvér” magyar vagyok. Az ő történetük lényegében annyi, hogy apám imádott utazni, és nyelveket tanulni, ezért miután a japán nyelvet s kultúrát megismerte/megtanulta, elutazott Japánba, ahol megismerte anyám. Mint említettem, Magyarországon születtem, de visszamentünk anyám szülőhazájába, miután apám ott kapott állást. Kiskoromtól kezdve illemre, etikettre és harcművészetre oktattak. Az iskolában, szigorú ám annál célravezetőbb módszerekkel tanultunk. A legfontosabb mégis a hitoktatás volt. A kedvencem, bár akármilyen kemény is, a harcművészet volt. Szerencsére ment is. Mikor 15 éves voltam, az egyik legjobb harcos lettem az iskolában, és versenyekre is küldtek. Szüleim, örültek sikereimnek. Legfőképp anyám, aki akkor minden nap ebéddel várt, nem kellett dolgoznia, hisz apám a császárnak dolgozott, amiből bőven megéltünk. Aztán mikor 16 éves lettem, elmentem otthonról a híres szamurájokhoz, hogy tovább fejlesszem tudásom. A szamurájok legnagyobbikától tanultam, ő volt a mesterem. Reggel korán, 6órakor kezdődtek a gyakorlatok, délután pontban 13: 00- kor volt ebéd, este 6kor vacsora, és 7kor alvás. Ez így ment minden nap, két éven keresztül, de egyszer sem gondoltam arra, hogy abba kéne hagynom. Persze eközben, rengeteget írtam, anyámnak és apámnak, aki, míg otthon voltam, tanította nekem a magyar vallást, magyar nyelvet és kultúrát. Azért volt csak két év, mert mikor a leveleim néztem, anyám és apám írását sehol nem találtam. Viszont egy másik borítékot igen. A szüleim halottak. Nem akartam elhinni. De miért? Mi történt? Tettem fel újra és újra ezeket a kérdéseket. De senki sem felelt, csak a fejemben a visszhang zengte újra, meg újra szüntelenül, hogy mellettük lett volna a helyem. Hazamentem. Az orvosok azt mondták természetes haláluk volt, békében haltak meg, nem szenvedtek. Nem fogadtam el. Nem akartam. Elvesztem, teljesen, már azt sem tudtam ki/mi vagyok. Szüleim halála lesújtott oly mértékben, hogy már semmit nem tudtam, a lelki békém odalett, én meghaltam.  Isten kérleltem adjon választ, de semmi. A hitem is elvesztettem. Útnak indultam. Olyant helyre akartam kerülni, ahol ismét meglelem önmagam. Európába jöttem, hát, és Magyarországra, ide, ahol születtem és ide melyről apám annyit mesélt nekem. A természethez menekültem. Nem úgy éltem, mint egy ősember, csak, mint aki a társadalom bűzétől messze akar lenni. Egy erdőben, találtam meg helyem, egy kunyhóban, távol a világ morajától, részeg tódultságától. Rengeteget sétáltam, olvastam, rajzoltam, amihez, és amikor kedvem volt. De időm nagy részét saját magam keresése jelentette. Éveken át, sikertelenül kutattam szétesett lelkem darabjai után. Aztán egy éjjel, mikor a folyóban megmártóztam, megláttam valakit a parton. Furcsa volt, hogy erre bárki is jár.  Kiúsztam, és magamra kaptam a ruháimat. Csak néztünk egymásra szavak nélkül, majd felém, nyújtotta karját, és én, mint elárvult gyermek elfogadtam. Pedig nem voltam már gyermek. Aztán sétálni kezdtünk. Elmentünk a házamig, s bejött.  Egész éjjel beszélgettünk. Jól esett, hogy megértett. Másnap megint eljött. Nevét soha nem mondta, és azt sem miért jön. Aznap viszont megkérdezte, hogy ihat-e belőlem. Nem értettem mire gondol, ezért mindenbe beleavatott. Azt is elmondta, hogy látta az emlékeim, azokat a keserű időket, melyeket egyedül töltöttem, s hogy sorsom, milyen. Ivott belőlem, mert azok után, amit halottam, úgy gondoltam, hogy megteheti, és elhatároztam, azon éjjel, hogy bárhogy is de vámpír lesz belőlem. Elment. Másnap már nem jött. Én pedig, ismét egyedül keresni kezdtem. Kutattam esztelenül még végül Rád találtam. Szeretnék csatlakozni hozzátok, remélem lehetőségem, nyílik rá.

Most már 22 éves hosszú vörös hajú, zöld szemű, vékony testalkatú, nő vagyok, aki még mindig keresi magát, de közben igyekszik megfelelni a körülötte lévő elvárásoknak.

Tisztelettel:

Nedia