1990-ben születtem Londonban. A nevem Zoe Smith. Szüleimről nem ejtenék sok szót, alig ismertem őket, mivel 3 éves koromban, egy autóbalesetnek köszönhetően elvesztettem az esélyem, hogy tudjam mi az az anyai szeretet, vagy azt hogy milyen is egy családban élni. Ennek ellenére vidám természetű, mindig mosolygó lány vagyok. Árvaházban nőttem fel, mindig is sok barátom volt, ami talán nyitottságomnak köszönhetek. Nekem a barátaim voltak a családom, nagyon szerettem őket, illetve most is, csak hát el kellett válnunk… Ennek most jött el az ideje. Mint amikor a gyermek elválik a szüleitől, bár korántsem hasonlítható az az érzés az enyémhez, biztos sokkal fájdalmasabb. Teljesen átlagosnak érzem magam, hosszú barna hajam van, zöld vagy talán szürke (?) szemekkel. Mint minden második lány Angliában. Semmiben nem voltam kiemelkedően tehetséges, amit el kellett végeznem, elvégeztem, többnyire jól, de volt mikor rosszul, elvégre senki sem tökéletes. Vagy talán mégis? Ez a kérdés foglalkoztat 14 éves korom óta, amikor is megismertették velem a vámpírokról szóló rémtörténeteket, filmeket. Először féltem, hisz ki ne félne? Legfeljebb valami szuperhős, ami nem egyenlő velem. Nem is nagyon figyeltem, inkább ijedtem. Aztán később „felnőttebb” fejjel rájöttem, hogy badarság hinni az ilyesmiben, amire rácáfolt pár hónap múlva „találkozásom” egy vámpírral (?). Szokásos esti sétám végén jártam (én is ilyen sötétségmániás lettem az évek alatt, lehet hogy divatból? Na jó nem, ez egy kicsit durva kifejezés… akkor úgy mondom: mentem a többiek után… én a kis birka), mikor egy sikátor (ez is tiszta filmbeillő… először azt se tudtam, hogy ez valóság) mélyéről fura hangokra lettem figyelmes, kíváncsiságom hajtott- hisz a rémtörténetek tudjátok – így elbújtam egy kuka mögött, néztem-néztem, ahogy egy férfi lefog egy másikat, és pár perc múlva a lefogott „fogoly” összeesik… vagyis inkább le, majd ott hever mint valami báb, a gyilkos nem vett észre, mint aki jól végezte dolgát, elhagyta a terepet. Megint kíváncsi voltam, közelebb mentem, és megbizonyosodtam róla, hogy a férfi tényleg halott. Nem mondom, először persze megint a hülye filmek jutottak az eszembe, a szokásos mindjártfeltámadapasaséskiszívjaavéred effekt, ezért futottam is el gyorsan. Hazaérve persze mindezt elmondtam a legjobb barátomnak, Tomnak. Ő mindig is félősebb volt mint én, így már a sötétség szónál teljesen kirázta a hideg (hát ő nem ment mindenki után, míg mindenki nagymenőzött és kintjárt éjszaka, ő inkább bent ült a szobában és írt, és írt) – pedig igazán megszokhatta volna, na de sebaj – először nem hitt nekem, ráfogta, hogy túl sok baromságot néztem, de aztán pár hét múlva már osztotta a véleményem, miszerint igenis léteznek vámpírok. Megint a fránya kíváncsiságom hajtott, és kértem, hogy jöjjön el velem, hátha megint lesz valami ’akció’. Volt is… ezután már átkoztam magam, amiért nem voltam olyan, mint Tom. Aznap éjszaka, megint találkoztunk eggyel, de ez nő volt. Óvatlanok voltunk, felfedezett minket, és arcán fagyos mosollyal megölte Tomot, legalább is azt hiszem. Én nem maradtam ott, gyáva voltam, ahelyett hogy megmentettem volna, illetve próbálkoztam volna vele, elfutottam, hogy a saját bőröm mentsem. Most sem bocsátottam még meg magamnak, Tomról többet nem hallottam. Iszonyúan fájt ez nekem, de megmaradtam vidámnak, csak belülről voltam romos, de ezt senki nem tudta. 17 évesen engedélyezték, hogy elhagyjam az árvaházat, és saját utamra menjek. Hát én mentem, és most itt vagyok… Kutattam a vámpírok után – amatőr szinten, de akkor is – és így jutottam el Darkmoonhoz. Lehet gyűlölnöm kéne a fajtátokat, de nem gyűlölöm, inkább vonzódom hozzájuk, magamat gyűlölöm, teljesen szívemből, és ezen az állapoton senki nem tud változtatni, vagy lehet… majd kiderül… ha még élek majd egyáltalán. Mindent feladtam (vagyis szinte semmit, mert az életem egy nagy semmi volt, vagy most is az, de talán változtathatok rajta) azért, hogy ez a vágyam teljesüljön. Vámpír akarok – nem ez túl erős, még akaratosnak tűnnék… pedig állítólag nem vagyok az – illetve szeretnék lenni, nincs mit feladom, innen szerintem nincs visszaút, de nem is akarok visszautat.