Angeli Lidleton vagyok, 1991 nov. 2-án születtem, egy csendes kis faluban Angliában. Szüleimet nem ismertem soha, mivel pár hónapos voltam mikor autóbalesetet szenvedtünk, ők elül ültek én a gyerekülésben, így megúsztam pár karcolással. Miután árva lettem,  a családból csak keresztanyám vállalta el a gondozásom. Elköltöztem a kisvárosba ahol ő lakott. Mindenki boszorkánynak nézte, valljuk be őszíntén tényleg nem nézett ki teljesen komplettnek. A háza hatalmas volt és kísérteties, kaptam benne egy szobát, ami szintén elég sötét volt… Ezután járatott iskolába, de igazából soha nem fogadtak el, mindig csak a „boszorkány kis üdvöskéjeként” kezeltek, igaz én sem tettem semmit ennek megcáfolására. Keresztanyámmal mindig sokat beszélgettünk, ő nagy híve volt a természetfeletti dolgoknak, mindig a boszorkányságról meg a vámpírokról hablatyolt, és általában ebben a témában kaptam könyveket is. Egy idő után, mikor már benőtt a fejem lágya engem si érdekelni kezdtek az iylen dolgok, sokszor gondolkoztam rajta milyen lehet vámpírnak lenni, olyan izgalmasnak tűnt. Keresztanyám sok mindenre megtanított, mindig kotyvasztott valamit a kis konyhájában (persze legtöbbször az ételhez köze sem volt), inkább gyógyitalokat, meg robbanó üvegcséket, amik persze szintén nagyon izgalmasak voltak. Azalatt az idő alatt, míg ő nevelt nagyon kötődtem hozzá, nemérdekelet hogy flúgosnak nézték, és vele együtt engem is. 13. szülinapomra kaptam tőle egy szép tőrt, amit még az ő ük-ük-ük apja csinált a saját kezével, és amolyan családi ereklyének számított, ezt azóta is féltve őrzöm.

14 éves voltam mikor keresztanyám, azóta sem derült ki hogy hogyan, meghalt és végrendeletében rám hagyta a „fúrialakot”. Persze, én nem tudtam egyedül fenntartani, hiszen még nem is dolgoztam, ezért hamar elvették tőlem és engem állami gondozásba vettek. Mindig csak a sarokban ültem, nem beszéltem senkivel, mert ott is már eleve őrültnek tituláltak, pedig senkinek sem ártottam, csak nem beszéltem velük. Egy idő után elegem lett az állandó megaláztatásnak és egy hűvös téli estén elszöktem. Jártam az utcákat, stoppoltam, buszoztam, mivel az évek során elég sok spórolt pénzem gyűlt összes, és abból elvoltam egy darabig. Elegem volt a világból és annak minden normális emberéből akik csak belémkötni tudnak. Kalandokra vágytam, olyan emberekre akikkel lehet rendesen beszélni, lehetnek azok „furcsák” is. Utazásom során találkoztam egy lánnyal akivel sokat beszélgettem és beavattam hogy mennyire érdekelnek a vámpírok és ezekhez hasonlók. Azt mondta hallott egy rejtélyes és eldugott városról, ez bizonyos Bloodforest-ről, aminek közelében kastély is van, és aki ebben a városban kíván letelepedni, rémséges évek elé néz. Hát nem is kellett nekem több, elkezdtem felkutatni a várost, eleinte nem sok sikerrel, de mivel nem vagyok olyan könnyes feladós típus csak folytattam tovább. Mikor már szinte teljesen reménytelennek tűnt, az egyik autós kitett egy tábla előtt, amin az díszelget kopottan hogy Bloodforest.

Most 16 éves vagyok, szeretem a veszélyes helyzeteket, és nem tétovázok sokat, ha ilyenről van szó.  Az hogy milyen vagyok másokkal, nagyban befolyásolja hogy az adott illető mennyire tahó, goromba vagy éppen kedves. Szeretek kacérkodni másokkal, és mindig megmondom a véleményem, és ez sajnos gyakran konfliktusokhoz is vezet. Aki nagyon ismer, az tudja, hogy van egy másik oldalam is. Igaz, hogy az árvaházban és az utcán nem sokat beszéltem, mégis meglepően sokat tudok, és minden tud érdekelni. Nem szeretem ha valaki nyávog, vagy sipítozik ha mondjuk meglát egy bogarat, én birom a vért nem vagyok olyan gyomorfelfordulós. Mióta keresztanyám belémnevelte, csak az a célom hogy megtapasztalhassam a vámpírlétet, és elhihetitek ezért mindent is fogok követni! ;)