A nevem Ishtar Chetana.

16 évvel ezelőtt születtem Indiában. Anyám táncosnő volt, éhbérért szórakoztatott gazdag főurakat, és külföldi vendégeket egy Rahmapuri szállodában a Gangesz partján. Csillogó környezetben élt, és drága ruhákban táncolt, melyeket attól a férfitől kapott, aki kenyerét adta táncáért, de ételt és pénzt keveset.

 Egy napon ismeretlen férfi jött a szállodába, és magával vitte anyámat. Mint később kiderült, drága pénzért vette meg addigi tulajától, és rabszolgaként tartotta az indiai őserdő egy ismeretlen szegletén. A férfi tünde volt, és anyám tündék közé került, akik lenézték, sőt utálták. Ismét több verést kapott, mint ételt, a férfi, aki apám lett, viszont gyakran hált vele.

 Egy napon anyám rájött, hogy teherbe esett, és kilenc hónap múlva megszülettem én, és fiú ikertestvérem. Ám öcsém csak néhány órával élte túl a születését, és mindössze félórával anyámat, akin a tündék nem voltak hajlandók segíteni, mikor a szülés következtében kivérzett. Így csak én maradtam meg, a tündék között megvetett, és szolgaként kezelt kis féltünde fattyúként.

Én tünde apám sötét méz színű haját és kék szemét örököltem, de anyám vad és lázadó természetét. Már egészen pici koromban nem tudtam elviselni a megaláztatásokat, így apám, aki rám nézni is utált, gyakran ostorral próbált engedelmességre nevelni. A gyakori kínzások ellenére nem változtam meg, ma sem bírom, ha uralkodni akarnak felettem.

 A tünde gyerekek játékaként kezeltek, akik azt csinálhattak velem, amit akartak. Ha vertek, h nyúztak, ha bármilyen módon megaláztak, nekem nem volt szabad válaszolnom. Mivel erre képtelen voltam, gyakran előttük, az ő szórakoztatásukra korbácsoltak meg.

 Nyolc éves voltam, mikor egy napon elegem lett a folyamatos megaláztatásokból. Egy éjjel összeszedtem kevés kis motyómat, és elindultam neki az őserdőnek, bármi várjon is rám. Három napon keresztül bolyongtam, és sem ételt, sem vizet nem találtam. Végül mikor már teljesen elgyengültem, egy tigris támadott rám a harmadik éjszakán. A tündék éppen időben találtak meg. Félig szétmarcangolva, eszméletlenül vittek vissza a faluba. Ápoltak, míg felépültem, megfelelő varázsszereik voltak hozzá. Ám amint újra erőre kaptam, apán nagyon megkorbácsolt szökésem miatt, annyira, hogy újabb hetekig nem tudtam lábra állni.

 Ahogy ott feküdtem magányomban, megérlelődött bennem az elhatározás, hogy apámat az első adandó alkalommal megölöm. Nem engedem, hogy többször megkínozzon, és megalázzon.

 Az napjaimat azzal töltöttem, hogy a tünde gyerekeknél jobban megtanuljam a mérgek készítését és használatát. Tanárom meglepetésemre egyre jobban odafigyelt rám, és egyre jobban kedvelt. Csakhamar elértem, hogy órák után külön ott tartott, és olyan dolgokat is megtanított, amelyekről a tünde gyerekeknek, sőt a legtöbb felnőttnek sem volt fogalma sem.

 Éveket töltöttem tanulással, és az egyetlen személy, akihez valamiféle vonzalom fűzött, a tanárom volt. Egyre több időt töltöttem vele, tudásom csakhamar meghaladta a faluban élő összes tündéét, őt kivéve.

 Az életem eközben semmit nem változott. A gyerekek gúnyoltak, én ugrottam, és azonnal ütöttem, karmoltam, emiatt szinte naponta korbácsoltak meg, de már ismertem azokat a szereket, amelyekkel fájdalmamat enyhíthettem, és sebeimet gyógyítgathattam.  Amikor 14 éves lettem, végül úgy döntöttem, a szökést ismét megkísérlem, akkor már jobban ismertem az erdőt is, hiszen a tündegyerekek oktatásának jelentős részét teszi ki az erdő ismeretének megtanítása. Egy este apámnak szokott módon elkészítettem esti teáját, melyet mindig elvárt. Ezúttal azonban mással is fűszereztem az italt. Egy olyan színtelen, szagtalan méreggel, melyről tudtam, hogy nincs ellenszere, de hosszú és igen fájdalmas kínlódással járó halált okoz. Bevittem neki az italt, jó éjszakát kívántam, és megvártam, míg megissza, mintha csak a csészét akarnám kivinni utána. Mikor végzett, mosolyogva néztem a szemébe, és elmondtam neki, hogy gyűlölöm, és most boldog vagyok, mert őt már semmi nem mentheti meg, én viszont végre szabad leszek. Örök kínlódást kívántam neki a pokolban. Megdöbbenve nézett rám, majd könyörögni kezdett, hogy segítsek rajta. Közben kínjai egyre jobban elhatalmasodtak rajta. Üvöltött, a lábam elé vetette magát, és zokogott, bocsánatot kért, és megígérte, hogy minden másként lesz, ha most segítek rajta. Ha tudtam volna, sem tettem volna meg, mivel nem hittem egy szavát sem. Tisztában voltam vele, hogy lassú és fájdalmas kínhalál lenne a büntetésem, ha most segítenék rajta. Leköptem, és sorsára hagytam, nem néztem végig haláltusáját. Magányosan és nyomorultul pusztult el szobája padlóján fetrengve.

 Azon az éjszakán végre végkép magam mögött hagytam a tündék faluját, ahol életem kezdődött. Rahmapurba mentem, és főként zsebtolvajlásból éltem, néha kisebb rablásokból. A város forgatagában kis névtelen senki voltam, de én boldog voltam így, senki nem kínzott, kezem pedig ügyes volt, ügyesebb, mint bármelyik emberé, így könnyen elloptam a gyanútlan turisták pénztárcáját, vagy egyéb értéktárgyát, melyet aztán szintén pénzé tettem valamelyik orgazdánál.

 Egy éjszaka egy férfit követtem az utcán. Látszólag gyanútlanul, és magányosan kószált, én pedig ott voltam a nyomban az alkalmas pillanatot várva, mikor kiemelhetem tömött bukszáját a zsebéből. Végül egy utcai árusnál állt meg, és válogatott a kacatok között, melyek között – jól tudtam – néha egészen értékes régiségek is megbújtak. A kereskedők gyakran böngésztek itt. Gazdag régiségkereskedőnek tippeltem hát a férfit, és ahogy az árus előtt megállt a tömegben, mögé surrantam. Ahogy zsebébe nyúltam, hihetetlen gyorsan ragadta meg a csuklómat, és szembepördült velem. Megrémisztettek a szemei, mert azt azonnal láttam, hogy nem emberi szemek. Megpróbáltam kiszabadítani magam a kezéből, de olyan erősen szorított, hogy csaknem eltörte a kezemet. Nem szólt, csak magával rángatott a sikátorba, és ott a falnak lökött.

-         Ezen most rajtavesztettél kislány…*suttogta a fülembe. Láthatóan élvezte a rettegésemet, de én nem mertem sikítani, jól tudva, hogy tolvaj vagyok, és láttam már Rahmapur utcáin félkezű tolvajokat, a hatóság nem habozott ezt a büntetést alkalmazni.

 A férfi fölém hajolt, és lassan, nagyon lassan mélyesztette fogait a nyakamba. Közben satuként szorított le, mozdulni sem tudtam. Éreztem, ahogy fogy a vérem, hallottam, ahogy közvetlen fülem mellett mozog az ádámcsutkája, ahogy az életet nyeli el belőlem. Aztán lassan elhomályosult a látásom. Elgyengültem, és tudtam, percek kérdése, és mindennek vége van. Nem nagyon érdekelt, nem féltem a haláltól, és az életemhez nem volt miért ragaszkodnom. A férfi azonban ekkor abbahagyta az ivást, és a koszos utcakőre fektetett. Gúnyosan nevetett, miközben felsebezte saját csuklóját.

- Azt hitted ennyi az egész? Csak megöllek, és vége is? Tévedsz kislány hosszú és nyomorult élet vár rád, vagy keserves és nyomorult halál a napon.

 Csuklóját a szám fölé tartotta, és csorgatni kezdte bele a vért. Próbáltam nem lenyelni, de egyre jobban kívántam. Ahogy rájött, hogy egyre mohóbban nyelek, elvette csuklóját, majd nevetve csak egy-egy csöppet engedett a számba. Iszonyú szenvedés volt a vért utáni vágy, mely minden csöppel csak fokozódott bennem. Hosszú ideig játszott velem, mire végül lassan annyi vér került a szervezetembe, hogy vámpírrá váltam. Amikor jött a szenvedés, felállt, és ahogy ott vonaglottam, még egyszer belém rúgott.

-         a soha nem viszontlátásra kislány. Nyilván nem éred meg az egyhetes korodat, de addig csak szenvedj!

 Magamra hagyott a sikátor közepén, és én lassan tértem magamhoz. Ráébredtem,.hogy azzá váltam, amit a tündék legjobban gyűlölnek. Vámpír voltam. Először kétségbe ejtett a gondolat, de közben ráébredtem, hogy gyűlölt népem ellensége vagyok immár testben is, nem csak lélekben, és ez hirtelen diadallal töltött el. Elhatároztam, hogy akármit is mondott a férfi, aki ezzé tett, ami vagyok, én túl fogom élni ezt, is, ahogy túléltem a tündék megaláztatásait is.

 Felkeltem, és először is áldozat után néztem Tombolva gyilkoltam aznap, egymás után szívva szárazra áldozataimat. Vérengzésem végeztével nappalra búvóhelyet kerestem magamnak a csatornában. A következő napokban folytattam tolvaj tevékenységemet, de mostmár sokkal nagyobban játszottam. Éjjelenként besurrantam a szállodák lakosztályainak ablakán, és a dúsgazdag turistákat ágyaikban gyilkoltam meg. Értékeiket, pénzüket elloptam, és csakhamar elég nagy vagyont szedtem össze, hogy Rahmapurból Calcuttába utazhassak, és ott repülőgépre szállhassak. Elhagytam Indiát.

 Néhány napja érkeztem Bloodforrestbe. Úgy hallottam élnek errefelé vámpírok, sőt tündék is, de nekem nincs dolgom velük, nem keresem az ismeretségüket, mindössze néhány hétre megpihenek itt, hogy utána tovább vándoroljak magányos utamon. Egy napon elég erős leszek hozzá, hogy mindkét fajon, a tündéken és a vámpírokon is bosszút álljak azért, amit velem tettek.