Üdv, a nevem Freya, valami őrült csoda folytán a szüleim használható nevet adtak nekem. Igazán kár, hogy soha nem szólíthattak így.

Hogy mi lett velük, nem tudom, már csecsemőkoromban egy számomra akkor még idegen nő vett magához, hogy felneveljen. Delilah-nak hívták, de csak Lilynek szólítottam, soha nem anyának. Férje, más gyereke nem volt, és míg józanul élt, addig mindent megadott nekem, egész öt éves koromig. Utána azonban inni kezdett, az alkohol a rabjává tette, és engem otthon hagyott éhezni, és minden este, amikor hazatántorgott, megvert, megkínzott, és semmiféle élelmet nem adott nekem.

Egy bérházban laktunk, a tizenhetedik emeleten, egy lepusztult felhőkarcolóban, ahol semmi nem érdekelte a szomszédokat, sem gyermeki sírásom, sem nevelőanyám őrült, alkoholbűzös üvöltözése. Az egyetlen alkalom, amikor felfigyeltek ránk, az volt, mikor Lily főzés közben a lakásunkat is kigyújtotta, és mire a tűzoltók ideértek, már a felettünk lakók az ágyukban fulladtak meg és porladtak el, és a szomszédok mentettek ki bennünket az égő lakásból, majd menekítettek le a felforrósodott lépcsőn. A liftaknába terjedt a tűz, és gyorsan tört fölfelé, a felhőkarcoló lángokba borult Delilah részeg főzőcskézése miatt. Ő sokkot kapott, hogy elveszített mindent, és a kiérkező mentősök bevitték. Engem is kórházba szállítottak, de mivel csak egy enyhe füstmérgezést kaptam, hamar kiengedtek, és egy nevelőotthonban helyeztek el. Hogy Delilah-val mi lett, azt soha többé nem tudtam, nem is érdekelt. Már nyolc éves voltam, hatalmas szemekkel tekintettem meg az új világ új csodáit.

A gyerekotthon lehetett volna rosszabb is. Lepusztult, de stabil kis épület volt, nyolc gyerekszobával és húsz gyerekkel. Szerencsés voltam, és csak egyetlen szobatársam volt, egy fekete bőrű, nálam két évvel idősebb lány, aki saját álmai szerint orvosnak készült. Ez a tény majdnem a vesztemet okozta. Benne tizenegy éves korára ért meg az elhatározás, én addigra már betöltöttem a kilencet. Egy éles kést lopott a konyháról (olyat, amelyet soha nem adtak a gyerekek kezébe), és valahonnan vékony, de erős köteleket szerzett, és egy éjszaka arra ébredtem, hogy felettem motoz, és már képtelen vagyok megmozdulni. Az ágyhoz kötözött, és suttogó hangon szólalt meg. „Ne félj, csak kiveszem a vakbeledet, olvastam, hogy kell, és utána meggyógyulsz.”

Mondanom sem kell, hogy teljesen egészséges voltam, de ez a tény egy cseppet sem érdekelte a szobatársamat, és megszúrt a késsel.

A sikoltásomra az éjszakás nevelőnő rohant be a szobába, és olyan erővel csapta falhoz szobatársamat ijedtében, hogy annak vérezni kezdett a feje, de a nevelőnő, egy erős kezű, hófehér bőrű és sötétszőke hajú nő nem foglalkozott vele, csak eltépte a köteleimet. Sírtam, hisz minden kilenc éves gyerek sír, ha vérzik, ha megszúrják, de a nevelőnő érintése nyomán békés álom borult rám.

Azt tudom, hogy mikor felébredtem, már nem az ismerős szobában voltam, hanem egy tágas, gyertyákkal megvilágított, hatalmas helyiségben. Egy levél várt az éjjeliszekrényen, amelyben a nevelőnő megírta, hogy este találkozunk, addig maradjak a szobában, de ha kell, csengessek, és jön valaki, aki kiszolgál. Nem értettem semmit, az ablaktalan, négyszögletű szobát, amely most hatalmas aranykalitkámmá vált, egyetlen napra.

Suzanne, a nevelőnő csak napnyugta után jött. Beszélt hozzám, de túl sokat nem engedett tudnom, később nem is emlékeztem mindenre, amit megosztott velem. Azt elárulta, hogy miért nincs már meg a sebem, amit a szobatársam ejtett rajtam, de pár perccel később már hiába próbáltam felidézni a szavait. Megmondta: nem mehet vissza többé dolgozni a gyerekotthonba, hiszen két gyermek halála szárad a lelkén, bár a hullákat nem találják. Sejtelmesen mosolygott rám, de gyerek voltam, nem érthettem.

Nem maradhattam sokáig. Másnap már nem láttam Suzanne-t, máshová kerültem. Így ő is békében maradt, és nekem is nyugodtabbá vált az életem. A hétköznapok összefolytak az ünnepekkel, minden nap ajándékká vált, új nevelőszüleimnél, akikhez Suzanne helyezett el. Egy idős házaspár volt, egy seregnyi, örökbefogadott gyereket neveltek, akik megtanultak mindent, ami az élethez kellett, és megtanultak összetartani. Szüleink, akik mindig szerettek bennünket, nem sokkal később meghaltak. Temetésüket a legidősebb gyermekeik rendezték, én tizenkét éves kislányként álltam a sírjuknál.

Még négy évig, egészen tizenhatodik születésnapomig ebben a családban éltem, de mikor betöltöttem a tizenhatot, úgy döntöttem, most már a saját lábamra állok.

Az utcán azzal kerestem pénzt, amivel csak tudtam: legtöbb esetben a testemmel, sztriptíz-bárokban táncosnőként, vagy prostiként az útszélen. Nem volt más választásom, de amint elég pénzt szedtem össze, sikerült szert tennem az első saját kis lakásomra.

A balszerencse azonban ismét üldözőbe vett, de egészen egy évvel ezelőttig bujkáltam előle, akkor azonban egy férfi, egy alkoholista kéjenc késsel támadt nekem, és hasbaszúrt, miután kihasználta a kínálkozó alkalmat.

Azt hiszem, haldokoltam. Percek alatt meghaltam volna, ha Suzanne, az a nevelőnő, aki tizenkét év alatt semmit nem változott, nem mentett volna meg. Most nem ájultam el, elég felnőtt voltam ahhoz, hogy tudjam, a saját erejével gyógyította be a sebemet. Figyelt gyerekkorom óta, egészen attól a pillanattól, hogy először ébredtem fel a házában.

Mindent hátrahagytam, és ő vitt haza, ismét a saját villájába, és ott is tartott. Vámpír volt… beszélgettünk, elmondta, mit kell tudnom erről a fajtáról. Megígérte, hogy vámpírrá tesz nem sokára, de ez az idő soha nem jött el. Egy éjszaka, mikor éberen, türelmetlenül vártam, hogy hazatérjen, nem jött többé. Értettem, hogy háború van, hogy Suzanne-nak sok az ellensége, de hogy meghalt volna, azt nem tudtam elfogadni. Hogy mindenki meghaljon, aki valaha a közelembe kerül…

Két éjszakára rá ismét vámpírok jöttek, és kifosztották a villáját. Engem ők is ugyanarra használtak, amire régen a halandó férfiak, sebekkel hagytak ott, nem vittek magukkal, nem kellettem nekik tovább. Gyenge voltam, és nem volt, aki segítsen rajtam, és nem értettem, miért nem öltek meg azok, akik olyan könnyen ölték meg az embereket.

Nem mentem messzire, csak az első orvosig jutottam el, ahonnan hamarosan kórházba szállítottak. Két hétig, vagy talán tovább feküdtem ott, kitéve annak, hogy bármely pillanatban meghalhatok, de szerencsém volt, és hamarosan gyógyultan engedtek ki.

Az első utam a vasútállomás felé vezetett, és az első szimpatikus városba vettem jegyet.

Bloodforest… már egy hónapja élek itt. Nyugodtan, és ugyanakkor mindig aggódva, hogy egy nap engem néz vacsorának egy vámpír. Találtam munkát, megélhetést, és gyakran járok a vámpírbárba.

Ahogy kinézek: a hajam vörös és hosszú, a szemem természetellenes módon a sárga és lila színekben pompázik. Általában rövid ruhákat hordok, toppokat, és miniszoknyákat, vagy rövidnadrágot télen is. Ha másra is kíváncsi vagy, ismerj meg!

Freya