Rosette Flamma

1986-ban születtem, Skócia déli részén, egy apró, hagyománytisztelő településen. Édesanyám születésemkor meghalt, ezért megtört édesapámmal elhagytuk az országot.

Apám temetkezési vállalkozó lévén, akárhova mentünk jól fizető állást kapott, ám a holtak kísértették minden éjjel. Rémálmai voltak. Hogy pontosan mitől sosem értettem meg, mivel a holtak életem részévé váltak. Volt mikor mellettük tértem nyugovóra, ha édesapám távolt volt tőlem. Gyűlöltem az egyedül létet mégis a halál csendje elragadóbb volt, mint a zajos városok „rengetege”. Barátaim nem voltak. Féltek tőlem, féltek a haláltól, s mindattól ami az évek folyamán részemmé vált.

13 éves koromig utazgattam városról-városra apámmal, mikor is teljesen megőrült. Rémálmai tébolyba kergették, a már eddig is sokat megélt, megtört férfit. Sötétbarna fürtjeit, már fiatalon ősz hajszálak szőtték át. Miután elmegyógyintézetbe került csupán napok kérdése volt halála pillanata. Sosem bírta a bezártságot, s ez okozta vesztét.

Miután egyedül maradtam megboldogult édesapám bátyjához kerültem vissza, szülőföldemre, Skóciába.

Szeretettel fogadott népes kis családjuk. Hirtelen a semmiből lett 2 bátyám, 3 nővérem és persze szerető szülőként nézett rám apám bátyja s felesége. Idegen volt tőlem a sokaság, de hamar alkalmazkodtam. Iskolába járattak, gondoskodtak rólam. Egyedül Luther, a legidősebb fiú nézett rám undorodva. Ő tudta egyedül milyen is vagyok igazán.

Sokat szidták miattam, akárhogy is próbálta bebizonyítani nálam a téboly jeleit. A holtak továbbra is barátaim, hallgató társaságom maradtak. A közeli temetőben leltem meg a számomra olyannyira fontos nyugalmat. Ide leginkább az esti óráim helyett jártam ki. Lógásaim csak Luthernek szúrtak szemet, ki a veszekedéseken kívül nem volt hajlandó vegyülni velem.

17 éves koromig tűrtem tőle ezt a bánásmódot. Ekkor ugyanis felfedeztem hogy követett a temetőbe. Nem zavartattam magam, engedtem, hallgassa végig amit „barátaimnak” mesélek. Úgy hitte nem vettem észre és meg is hagytam ebben a hitben. Hónapokig járt ki kettősünk a sírokhoz. Egy nap rászánta magát és egyetlenegy sértő szó nélkül velem indult el otthonról. A „szüleink” aggódva követték tekintetükkel távolodó alakunkat. Sosem voltam az a szerény, másokra váró típus. Mielőtt beértünk volna a sírokhoz egy mindig nyitott kriptába sétáltam. Luther követett, majd engedett akaratomnak, s viszonozta vágyaimat.  Forró éjszakát töltöttünk együtt. Erre az alkalomra vártam évek óta, de mikor végre magaménak tudhattam az üresség érzete hatalmasodott el rajtam. Vágytam valami többre valami újra…

Hetek múltán betöltöttem 18. életévemet. Búcsút intettem kis családomnak és irány a nagyvilág. Rengeteg helyen megfordultam. Boldog voltam egyedül, de továbbra is űr lappangott bennem. Úgy éreztem megőrülök. Végtelen időnek tűnt az a pár hónap amit így töltöttem. Már biztos voltam benne, igen éreztem hogy az őrület engem is felemészt előbb vagy utóbb. Szerencsére útjaimat időben keresztezte az új életcél…

Egy ócska, düledező romos hotelben szálltam meg. Az alatta elhelyezkedő, valamivel jobb állapotú bárban, szembetalálkoztam azzal a személlyel akire egész életemben vártam. Egy titokzatos idegen, mintha csak egy rémmeséből lépet volna elő. Hosszú fekete palástot viselt bíbor szegéllyel díszítetett. Nyílegyenes haja derekát verte, s a szemei. A szemei feketék voltak.

Elbűvölő egyénisége az első pillanatban megragadott. Ép arra készültem hogy meghívom egy italra, de gyorsabb volt. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna találta ki lépésről-lépésre kívánságaimat.

Az utolsó megálló a temető volt. Megakartam mutatni neki a „birodalmam”. Csendben lépkedtünk egymás mellett és ez sokkalta jobban vonzott, mint bármi más. Nem akartam elrontani semmivel ezt a nem mindennapi kapcsolatot, ezért a búcsút vettem tőle. Neki azonban más tervei voltak…

Hazafelé egy sikátoron keresztül vezetett utunk. Nekidöntött a falnak és eleinte gyengéd csókjait örömmel fogadtam. A nyakamat kényeztette, amit nem is bántam volna, ha nem érzem meg azt az iszonyatos kínt. Mint egy vadállat harapott nyakamba. Nem emlékszem sokkal töbre, mivel szinte azonnal eszméletemet vesztettem. Ébredésem után napokig kerestem őt. Valami oka csak volt hogy nem végzett velem.

Hosszú idő telt el, de végül ráakadtam. Kérdőre sem kellet vonom, mondott mindent magától. Elmesélte mi is ő, hogyan lett vámpír. Magával ragadott élete. Én is ezt akartam. Az öröklétet vámpírként. A hátrányit kezdte feszegetni. Azt javasolta mondjak le álmomról, de nem tettem. Nem találtam hátrányokat.

21 éves koromig maradtam vele. Sajnos ettől tovább nem bírt élni. Évezredes vámpírként egyedül a világban.

Végzett magával de utolsó levelében leírta mit is kell tennem a vámpírrá válás érdekében. Az útmutató Bloodforest vámpírnegyedébe vezetett…

Kinézetem: Középmagas, gömbölyű idomokkal megáldott 21 éves nő vagyok. Hosszú hátközépig érő sötétbarna hajzuhatagomhoz gesztenyebarna szemek társulnak.

Jellemem: Hallgatag, tisztelettudó, hidegvérű egyén vagyok. Általában megfontoltan cselekszem, de tűrőképességem nem határtalan. Ha a fejembe veszek valamit, azt véghez is viszem, tudásom szerint. Nem vagyok barátkozó típus, de az új élet reményében akár változásokra is képesnek érzem magam…

Tisztelettel: Rosette Flamma