A nevem Emily. Bloodforestben születtem tíz évvel ezelőtt, egy nyugodt, csendes házban, a város szélén. Édesanyám mindig a kedvencének tartott két nővérem nagy bosszúságára, engem cicomázott, puszilgatott, fésülgetett naphosszat, és az én kívánságaimat leste. Nem csoda hát, ha már három-négy évesen sokkal hisztisebb voltam a többiekhez képest, egy elkényeztetett kislány, aki megszokta, hogy neki minden jár alanyi jogon. Az óvodában a nevelőnők hiába próbáltak visszarángatni a való élet talajára, semmi esélyük nem volt rá anyám meggondolatlan nevelése miatt.

Hat évesen azonban, amikor az iskolába kerültem, nem maradhattam tovább ugyanaz… a tanárnőnk, egy szintén elkényeztetett, hisztis, vén bányarém letépte rólam a legújabb, rózsaszín, fodros ruháimat, és a hajfonatomat folyton kibontotta. Először persze megállíthatatlanul zokogtam ruhácskáim után, majd néhány hónap múltán kinyílt a szemem a világra, és a bányarém helyét egy jóindulatú anyóka vette át.

Ezek után az édesanyám szőkeségét kihasználva nap mint nap vetettem magamnak „gyönyörű”, ízléstelen ruhákat, nagy hangon siratva a régieket, és gondosan a ruha alá öltözve mentem be az iskolába, majd ott az osztályfőnököm kezébe adtam, hogy kezdjen vele, amit akar. Az anyóka legszívesebben ollót és öngyújtót használt az ízlés megóvására, néha azt is megengedte, hogy én gyújtsam fel a ruhácskát.

Másodévben sajnos, pusztán anyagi megfontolásból anyám másik iskolába íratott. Az itteni tanárnő, legmélyebb sajnálatomra, osztotta édesanyám nézeteit, és a rózsaszín fodrokat részesítette előnyben. Kénytelen voltam hát minden energiámat a tanulásra fordítani, és megadni magam az idióta felnőttek akaratának. Sosem voltam az iskola legjobbja, de vásottságom ellenére anyám mindig a legtündéribb kislányának tartott, holott nyolc éves koromra már rengeteg borsot törtem az orra alá – s a csínyekről sosem tudta, hogy én voltam az elkövetője.

Egyszer próbálta anyám ráfogni a nálam egy évvel idősebb nővéremre valamelyik csínyemet – ami egyet jelentett a kanapéhuzat tönkretételével (történetesen az a huzat óriási margarétákat mintázott, és lila, rózsaszín és narancssárga színek összeállításából született.) A huzatnak más baja nem esett, minthogy ollóval kivágtam belőle két hatalmas virágot, hogy anyám kedvenc blúzára varrjam, varrni persze nem tudtam, úgyhogy a blúz is a szemetesben végezte. Mivel anyám két hetes vacsoramegvonásra ítélte volna a nővéremet (aki folyton fogyókúrázott, és délután semmit nem evett…) kicsit meg is bántam, hogy magamra vállaltam a büntetést, hiszen én is ugyanazt kaptam, és nekem eszem ágában sem volt fogyókúrázni.

Azonban épp ebben az időben akadtak érdekesebbnél érdekesebb könyvek a kezembe, amelyek vámpírokról szóltak. A városban egyébként is sokat beszéltek erről a fajról, de anyám mindvégig tagadta a vérszívók létezését, engem azonban egyre inkább érdekelni kezdtek. Sajnáltam, hogy nem sétálhatok sötétedés után a városban, hiszen anya óvta a szeme fényét minden sötét dologtól, de majdnem mindent megadtam volna, hogy egy vámpírral találkozzak, és beszélhessek vele, vagy talán magam is vámpír legyek.

Egy évvel ezelőtt már én magam téptem le magamról a rózsaszín ruhácskákat, mikor anyám még mindig fodrokba akart járatni, babának öltöztetve, és a kedvenc farmereimben és csinos toppjaimban kezdtem járni, mit sem törődve anyám véleményével.

Egyetlen egyszer engedtem meg, hogy ismét rózsaszínbe öltöztessen: mikor a vidámparkba mentünk, és ez volt a feltétele. Bloodforestben ritkán volt hasonló szórakozási lehetőség. A vidámpark az éjszakába nyúlt, és anyám nem tudott ellenállni a nyafogásomnak – amit még mindig nagyon szívesen alkalmaztam fegyverként – és egy utolsó dodzsemre befizetett.

Persze, hogy megijedtem, mikor életemben először láttam vámpírt, mikor anyámat megölték, és mikor Pandora engem is megharapott. A vámpírokat ezeknél sokkal értelmesebb lényeknek képzeltem el, türelmesebbeknek… ma már tudom, hogy a rózsaszín ruhácskák miatt haraptak ránk ennyire. Azóta Darkmoonban élek, és bár az eddigi életemet elveszítettem, egy sokkal izgalmasabb áll előttem, legalábbis az eddigiek alapján…

Emily