1982-ben járunk, egy kis falusi viskóban, egy forró nyári estén. Az éj csendjét egy fáradt nő sikolyai törik meg. Hosszú órák múlva, végre kinyílik az ajtó, és kilép rajta egy nő.

- Gratulálok. Egészséges, fia született.-

A férfi, akihez beszél, hebegve szólal meg.

- Hát fiam lett? Fiam lett, emberek fiam lett!

Hát így kezdődött. Ekkor születtem meg én, Danny Retor. Nevem nagyapámtól örököltem. Anyám, Suzanne, ápolónő volt, apám Michael pedig könyvkiadóként dolgozott. Már egyikük sem él, sajnálatos módon.

Mikor megszülettem, elmondták, hogy egészséseg fiúgyermek jött a világra, apám az örömtől, berohant anyámhoz, és csak csókolgatta, ölelgette őt, meg engem is. Soha nem voltunk gazdag emberek, de szüleimet, és ahogy szerencsére engem sem, sosem érdekelte a pénz. Mindig megéltünk valahogy. Voltak, jobb és rosszabb idők is.

Emlékszem, az egyik ilyen idő, óvodás koromban volt, mikor is kivettek az intézményből, mert nem volt miből fizetni azt. Így nem igazán voltak barátaim. Nem is bántam, elvoltam anyámmal, és apámmal, akiket imádtam.

Mivel a többi gyerekkel, ellentétben, nekem nem volt dolgom, ezért, időm nagy részét rajzolással ütöttem el, vagy segédkeztem az otthoni teendőkben. Ez így volt helyes.

Első iskolanapomba merülünk. A felsőbb évesek, jönnek felém. Sosem voltam erős alkat, inkább az a vézna kisfiú, aki csont és bőr. Így könnyű volt elvenni élelmem, megalázni, bántalmazni. Akárhogy is a gyerekek kegyetlenek. Persze, a gyengébbek, mint én, nem szóltunk, nem akartunk még nagyobb bajt. Szóval a felsőbb évesek. Igen. Jönnek, kicsavarják a karom. Szemeimbe könnyek szöknek a fájdalomtól. Csúfolnak, nevetnek rajtam. Durván ellöknek. Aztán megijednek valamitől, és elszaladnak. Felkelek, és megfordulok. Ott áll, az árnyékba burkolózva, egy magas, izmos, erős férfi. Elindulok felé, és lehajol hozzám. Letörli a koszt a ruhámról.

- Ne félj, nem hagyom, hogy még egyszer bántsanak. Te jó gyerek vagy Danny, nem ezt érdemed. De arról, hogy mi találkoztunk, nem beszélhetsz. Megígéred nekem?

- Igen, meg, köszönöm.

Válaszoltam, hebegve, azt sem tudván, milyen titkot kell, hordozzak, milyen szörnyűséget, amiről nem beszélhetek, senkinek. De betartottam a szavam.

Anyámról, eközben kiderült, hogy egy rosszindulatú, daganatot hordoz, az agyában, egy tumort. Mikor már a végét járta, minden nap, bementem hozzá a kórházba, azt hazudván neki, hogy a fiával, nincs semmi baj, az iskolában minden rendben. Ez már 8-ban történt. Anyám, sokáig küzdött a rák ellen, nagyon erős nő volt, de sajnos a tumor erősebb volt nála. Egy hideg, téli napon érte el a vég. A temetésen mindenki sírt, aki jelen volt. Apám, nagyszüleim, de azt hiszem én, zokogtam a legkeservesebben. Imádtam anyám. Hisz ő maga volt a jóság, nem lehet mást mondani. Tőle örököltem minden jó, tulajdonságom. El sem tudtam képzelni nélküle, hogy lesz tovább.

Az általános iskolaévek, hamar elszálltak, ahogy az lett, nem bántalmaztak többet a nagyok, mert valaki mindig megvédett tőlük, bár én nem láttam soha, hogy ki. De talán jobb is volt így.

Apám, anyám elvesztésébe, mondhatni beleőrült, belebetegedett. A munkájából kirúgták, így nekem kellett pénzt keresnek. Három állás, mellett tudtam csak, eltartani, őt is meg magamat is. Iskolázásomat, nagy szerencsémre, nagyszüleim fizették.

Művészetibe mentem tovább, ahogy anyámnak megígértem. Örültem is neki. Őrangyalom, itt is vigyázott rám. A férfi, akinek kilétét mindig homály fedte előttem, folyton a sarkamban volt, nem engedte, hogy bajom essék. Nem értettem miért teszi, de megbecsültem. Itt már sokkal több barátom volt. Edzeni kezdtem magam, így jóval férfiasabb kiállásom lett, a lányok odavoltak értem, de nekem egyik sem kellett. Mindegyik ugyan olyan volt. Pénzéhes, rózsaszín ruhákba járó, érzelemmentes dög. Nekem más kellett. Egy olyan ember, aki megért, aki tudja mi az a fájdalom, aki mellett az lehetek, aki vagyok. Danny a jó gyerek. Ez tulajdonképpen, még általánosból, megmaradt gúnynév, de büszkén viselem.

Aztán 3. kos koromban, apámat is elvesztettem. Agyvérzést kapott és meghalt. Otthon voltam, hívtam a mentőket, de mire kiértek, már egyedül is meg tudtam, állapítani, hogy apám szíve, többé nem dobban, elhagyta-e világot. Anyám mellé temettem, és a gyászba vetettem magam. Ez az iskolában is megmutatkozott. Egyre zordabb képeket festettem, halálról, végről, pusztulásról. A tanáraim minden aggodalma ellenére, is csak hatottam magam. Más, már idegroncs lett volna, de én csak folytattam.

19éves koromban, lett vége mindennek. Találkoztam, egy olyan lánnyal, akinek a lelke, az enyém párja volt. Lucy gyönyörű lány volt, telt idomokkal, megértő, ám vérző szívvel. Beleszerettem, mi tagadás, és azt mondta ő is belém. 3 évig voltunk együtt. Már eljegyeztem, mikor elmondta, hogy megcsalt, nem is egyszer, és nem is egy emberrel. Összetörte a szívemet.

A halálba akartam menekülni, ahogy csak lehet, minél messzebb, el világtól. Halálomat terveztem. És véghez is vittem volna, 22. ik életévemet betöltő estén. Kezemben szorongattam a pengét, egy sarokba bújva védtelenül. Már folyt a vér a kezeimről. És mikor már homályosulni, kezdett a világ, újra megláttam. Megragadott, és elvitt. Elvesztettem az eszméletem. Éjjel keltem. Rengeteg kérdés foglalkoztatott, főleg az, hogy miért is élek még.

Mindent elmondott. Magáról, a fajtájáról, más fajtákról, mindenről. Egy boszorkány mondta, neki, hogy vigyáznia kell rám, egészen, addig, míg el nem veszem életem. Vagyis megpróbálom, hisz megmentett. Azt mondta, ne ezt a halált válasszam, van ennél, jobb is. Tudtam, mire gondol, így kutatásba kezdtem, mert ő nem tehetett vámpírrá.

Rád találtam Agatha, Rád, és Darkmoonra. Remélem, beengedsz magatok közé, és remélem, választhatom a jobb halált, hogy tovább élhessek, vámpírként.

Érzelmes ember vagyok, nem tagadom, még férfiként is. Megvetem, az egyészakás kalandokat, legalábbis nem szívlelem őket.

Hosszú barna hajam, van és szemem, szeretem a karomgyűrűket, és jól bánok a pengés fegyverekkel is. Különösen kedvelem, a köpönyeget, és a kardokat.

Danny Retor