A nevem Akasha. Kr. e. 1362-ben születtem Ahet-Aton városában. Apám, Neferoru, a fáraó Noferhepruré-Waenré – ismertebb nevén Ehnaton – egyik irnoka, Anyám, Nefernoré, Meritaton isteni hercegnő öltöztetőnője volt. Egyetlen öcsém, Paszar 12 éves korában meghalt, tüdőgyulladásban. Testvérem elvesztése nagyon megviselte a szüleimet és engem is. Ekkor én már 16 éves voltam és a Hercegnők Palotájának konyháján dolgoztam. Anyám egy napon odajött hozzám és azt mondta ideje férjhez mennem. Már sejtettem hogy megvan a vőlegényem is, ám az eszembe sem jutott, hogy mire hazaérek már a konyhában ülve, hideg sört iszogatva beszélget apámmal. Fiatal, jóképű és ahogy a megjelenéséből meg tudtam ítélni elég jómódú volt. Apám. amint meglátott bemutatott minket egymásnak. Vőlegényem Pahneszi főpap harmadik fia, Aaszedzsem volt.  Rá három hónapra megtartottuk az esküvőt. Nem voltam belé szerelmes, de nem utasíthattam vissza, apám neki ígért, hát hozzá kellett mennem.

 Vámpír életem két évvel később kezdődött az áradás második hónapjában. Épp hazafelé tartottam a palotából, mikor három tolvaj bekerített és a pénzemet követelték. Szerencsétlenségemre nem volt nálam semmi sem. Már attól tartottam, vagy megölnek, vagy megerőszakolnak, mikor egy sötét köpenyes férfi hirtelen ott termett és a rablókat megölve megmentett. Azt hittem engem is utánuk küld. Ehelyett azt kérte lágy hangon, hogy szállásoljam el ma éjszakára. Természetesen beleegyeztem. Kedves embernek tűnt. Az éj közepén azonban arra ébredtem, hogy véremet szívja és bárhogy kapálódzom nem sikerül ledobnom magamról. Ez után már csak arra emlékszem, hogy egy koporsóban találom magam és mikor kiszabadulok belőle, őt látom a falnak támaszkodva, és hihetetlenül szomjazom. Mesterem neve Uadzsmesz volt. 1420 évvel korábban lett vámpír, 24 évesen, Thébában. Majdnem 100 évig voltunk egymás társai, aztán eltűnt és többé nem láttam. Úgy döntöttem, én is elhagyom Egyiptomot. Már nem volt miért ott maradnom. Csak Uadzsmesz ragaszkodott hozzá hogy ott éljük. Rómába mentem hajóval. Keserves heteket éltem át, míg végre Rómába értem. Lenyűgözött. Még sosem jártam a Két Országon kívül. Minden más volt: a fák, az épületek, a ruhák, az emberek, a levegő, az időjárás… minden. Imádtam ott lenni. Egyetlen problémám az volt hogy nem értettem a nyelvet, amit beszéltek. Ám ez is hamar megoldódott, ugyanis összefutottam egy Avicus nevű vámpírral. Ö is Egyiptom szülötte volt, akár csak én. Társává fogadott és segített beilleszkedni. Hála tanítgatásainak lassan megértettem, mit beszélnek az emberek és felvettem az ő szokásaikat is.  Nem tudom mennyi ideig voltunk együtt. Egy idő után már egyáltalán nem számoltam az éveket, azt sem tudtam, mikor milyen nap volt, vagy hány óra. Nem érdekelt, hisz örökké éltem.  Miután elváltunk, hosszú ideig csak egyedül bolyongtam a világban. Jártam a távoli Indiában, a messzi Kínában és Japánban, de megcsodáltam a csodálatos Görögországot is. Bejártam a világot, megtanultam számos nyelvet és láttam ezernyi csodát. Visszatértem Egyiptomba is, de nem maradtam néhány évnél tovább. Nem éreztem otthon magam, bármennyire is vágytam rá. Az már nem az én Egyiptomom volt. Velencében futólag összeismerkedtem Mariusszal, de nem jöttünk ki valami jól. Aztán Párizsba utaztam. Imádtam a francia nyelvet, a bálokat, színházakat, az utcán nyüzsgő tömeget, és a francia fiúk friss, üde vérét. Általában fiatal férfiak vérét ittam. Főleg gazdagokét. De olykor szegény, beteg gyermekekből is ittam.  Párizsban ismerkedtem meg Lestattal is. Eszméletlenül jóképű volt.  Vágytam rá, hogy a társa legyek, bár ezt neki sosem mondtam. Néhány hónapot vele töltöttem, s aztán külön váltak útjaink. Ö Gabrielle társaságában világot látni ment, én pedig visszatértem Indiába.  India azon kevés helyek egyike volt, mely felett megállni látszott az idő. Évszázadok alatt alig változott. Ebben az országban nem éreztem úgy, hogy egy vénségesen vén, egyiptomi szobor vagyok, aki bár mozog, nem egyéb, mint egy élettelen kődarab. Újabb évtizedek multán meguntam a változatlan Indiát és úgy döntöttem, megnézem Amerikát. Tökéletes ellentéte volt Indiának, Egyiptomnak, Kínának, vagy más országoknak. Nem voltak évszázados hagyományai vagy több ezer éves történelme. Egy nem rég született világ volt, mely otthont adott bárkinek. Ez utóbbi remek dolog volt abból a szempontból, hogy változatosak voltak vacsoráim. Nagyjából 200 év múlva ismét elkezdtem körbeutazni Európát, és egy kis országban, telepedtem le, melyet Magyarországnak hívnak. Itt összefutottam egy régi ismerősömmel, akit Párizsban ismertem meg. Hannahnah hívják, ő is vámpír, akár csak én.

Azóta is itt élek ebben a kis országban. Gyermekeim nincsenek. Az évszázadok során senki olyannal nem találkoztam, akit érdemesnek találtam volna erre az életre. Vagy azért, mert túlságosan is szerettem ahhoz, hogy ezt tegyem vele, vagy mert úgy véltem az a kis idő, mit eddig leélt is sok volt számára. Vámpírnak lenni sokszor iszonyúan nehéz, ám számtalanszor hálát adok a sorsnak, hogy az vagyok. Annyi mindent láttam, átéltem, megismertem… Szeretek élni. Több ezer év múltán még mindig szeretek élni, és rendkívül örülök, hogy ez így van.