Az életem csak egy porszemnek mondható egy olyan lény szeméből, mely több nálam. Egy olyan lény, aki már átélt annyi viszályt, fájdalmat és szenvedést, melyet én nem élhetek át, amíg nem leszek olyan, mint ő. Én kitűztem magamnak egy célt, melyért addig küzdök, amíg meg nem kapom.

Hogy miért mondom el ezt most nektek? Mert életem értelme csak ennyi. Kitűztem a célt, de tudom, hogy ha elérem még nincs vége, mert akkor, meg fogok látni valamit, amit mindennél jobban akarok. De nem tudhatom, hogy mennyit kell mennem ezért. Egyet viszont biztosan és pontosan tudok. Hogy el fogom érni. De ahhoz hogy ennek irányába lépjek, elmesélem nektek eddigi életemet, hogy megtudjátok, miért gondolom én ezt.

Sokan azt mondják, hogy mikor az ember megszületik a napvilágot, látja meg elsőnek. Én nem a napvilágot láttam meg, hanem az éj káprázatos és magával ragadó világát.

20 évvel ezelőtt történt mind ez. Ha pontosan felek nektek, akkor ez egy 1987. Március 20.-i napon egy éjfélt ütő órán történt. Édesanyám és édesapám egy lerobbant lakásban húzódtak meg a szülés idején, mivel odakint gyönyörű vihar tombolt. Egy vihar mely hatalmas hangjával tombolt, melyet megkoronázta, azzal hogy közbe hulló könnyei kopogtatták a háztetők és a betonutcák kemény falát, mint ha áttörni akarná. Hosszas órák után eljött az a perc mikor éjfélt ütött az óra és utána pár perccel már meleg vízzel dörzsöltek át majd lepedőbe csavartak. Az eső szinte már ütemes zenéjét senki se merte megtörni, csak egyedül én a hangos sírásommal törtem meg, ezzel a világ tudtára adtam, hogy új gyermek született. Nem is kellet sok idő mikor édesapám felszólalt:

-         A neve Maren, Maren Lamare lesz!

Édesanyám egyet értett ezzel, de már mindketten hihetetlen fáradtak voltak és lepihentek hogy megvárják a holnapot. Másnap reggel fogták a holmikat, melyeket bevittek a romos kis lakásba még az éjszaka és az autóba szállva indultunk haza, most már hárman. A Londoni lakásunk egy kisebb palotának volt mondható. Minden mi szem szájnak ingere és a modern technika vívmányai megtalálhatók benne. Én remekül éltem a gyermekkoromat, azt hiszem úgy 13 éves koromig, ami után viszont már kicsit benőtt a fejem lágya és érdeklődési köröm megváltozott. Sokkal jobban kezdtek érdekelni a harcművészetek és az olyan lények, amelyekbe nem sokan hisznek. De én sose voltam az a átlagos gyerek aki stresszel a dolgozatnál, próbál a sulin belül lévő legvagányabbnak mondott csapatokba belépni és hasonlók. Viszont ez engem sose izgatott. Nem is értettem hogy ennek mi értelme van. Mindenki lehet vagány, de akkor mi van? Semmi… Az emberi butaság, amiben én is szenvedek, csak kicsit már túl léptem rajta. Mióta elkezdtek érdekelni ezek a többség szerint, kitalált lények elég furcsa dolgok történtek. Mint például mikor ránéztem egy emberre mikor mentem haza fele az utcán, olyan érzésem támadt, mint ha nem is ember lenne, hanem valami más. Furcsálltam ezeket a dolgokat de nem tudtam mit tenni velük. Csak elfogadtam és hittem abba, hogy azokon a napokon vámpírokat, boszorkányokat vagy talán druidákat, vagy akár milyen más lényeket.

Majd amint 18 évesen végre kijártam a középiskolát úgy döntöttem, hogy most már fel fogom keresni a vámpírokat, és közéjük állok. Hosszas évek alatt kitanultam a kardforgatás művészetét. Nagyon nehéz megméretetés volt számomra de küzdöttem. Keresgélni kezdtem. Jártam könyvtárakba, Interneten mindenhol mindent és mindenkit kikérdeztem, amíg nem találtam egy városnévre. BloodForest… Az a hír járta hogy itt különösebbnél különösebb lények és események történnek. Így hát elhatároztam magam. Irány BloodForest városa!

Más nap reggel már pakoltam is a holmimat és az elemózsiámat elbúcsúztam szüleimtől és már indultam is. Mivel nagyon messze volt ez a város rengeteget kellet utaznom. Így éjszakára mindig vendéglőkben szálltam meg hogy másnap frissen és erővel telve folytassam az utam.

Mikor már nagyon közel voltam a célomhoz az egyik éjszaka a vendéglőben felébredtem, arra hogy dulakodás van odalent. Nem mentem le az emeleti lépcsőn csak annak fordulójában álltam meg és hallgatóztam. Nem mindig értettem mit mondtak, de többször is elhangozz a vámpír, boszorkány és a tünde szó és a hozzájuk tartozó gondolatok. A boszorkányt és a tündét elképzelve azonnal a jóság jutott eszembe így az ötletet el is vetettem, hogy közéjük akarok tartozni. De a vámpír az már sokkal csábítóbb volt. Így megvolt a pontos célom, amit kitűzhetek magam elé:

Vámpírt akarok látni, át akarom érezni, hogy milyen is lehet nekik, ami egyet jelent, vámpír akarok lenni!

Tisztelettel:

Maren Lamare