1441-ben születtem, az orosz fejedelemség északi részén egy kis elhagyott faluban. Nem volt semmi célom az életben, nem érdekelt semmi, egész nap csak kint voltam és jártam az erdőt, hallgattam, ahogy beszélnek hozzám a fák és a vadak. Mindig hideg volt, a hó soha nem olvadt el, a patakok is csak ritkán folytak medrükben, általában vastag jég borította őket.

Gyűlöltem ezt a zord, és kegyetlen világot, szerettem volna szabadulni, de nem lehetett, nem mozdulhattam semerre.

Enyhülést bánatomra egy éjjelen egy fiatal nő hozott. A neve Hannah volt…

Éppen az erdőben jártam, egy farkas hordát követve, és mikor megpillantottam őket, megdöbbenve láttam, hogy az a nő úgy jár közöttük, mintha közéjük tartozna.

Nem tudom meddig figyeltem őt megbabonázva, elhűlve, szinte még levegőt sem véve.

Beszéltek a faluban egy gonosz lényről, aki éjjelenként házról házra járva öli meg az embereket, akikre másnap reggelre vérbe fagyva találtak. Démonnak nevezték, rossz léleknek, és én úgy véltem, ez a nő az, akiről a szóbeszéd szól…

Mégsem tudtam elhinni akkor ott, hogy ilyen kegyetlen lenne. Ragyogott az arca, és ahogy a farkasokkal játszott… nem… ő nem lehet ilyen gonosz.

Észre sem vettem, mikor mögém jött, gondolataim eltakarták előlem a jelenlétét. Egészen közel állt hozzám, és a fülembe suttogott. Megkérdezte, hogy vele megyek e, vagy inkább a magányt és a szenvedést választom halandó életemmel. Nem tudtam válaszolni, de mintha kiolvasta volna gondolataimból a választ.

Magával vitt…

Mint kiderült, ő tudott róla, hogy figyeltem, mégsem tett ellenem semmit, sőt kegyelt nekem, és megszabadított a titkok és legendák súlyos terhétől.

A kastély hatalmas volt, és bámulatos. Embereket nem láttam benne, mégsem volt zord és kietlen, sőt, igazán megtetszett nekem.

Ő helyet mutatott nekem, és étellel kínált, amit gépiesen fogadtam el és majszoltam. Nem féltem tőle, inkább a kíváncsiság hajtott.

Ekkor beszélni kezdett, elmondta, hogy ő vámpír, hogy mit jelent ez, milyen az élete, és hogy ki is ő a vámpír társadalomban. Mesélt az életéről, ledöbbentem, mikor megtudtam milyen idős, és végül megkérdezte, hogy szolgálnám e őt? Habozás nélkül igennel válaszoltam, megmosolyogta szavamat, és felkísért egy szobába, majd magamra hagyott.

Hevesen dobogott a szívem, és gondolataim kavarogtak, elaludni nem tudtam.

Másnap reggel hiába kerestem, a megjelenő szolgák mind csak a szájukra tették az ujjaikat, és tovább mennek hamiskás mosollyal az arcukon. Már leszállt az éj, mikor ismét láttam őt. Gyönyörű és fenséges volt, ahogy lesétált a lépcsőn, és szemével engem követett.

Még egyszer feltette a tegnapi kérdést, amire ugyan az volt a válaszom. Elmondta, hogy mivel jár az, ha szolgálom őt, teljes titoktartás kilétéről, nappali védelem… megengedte, hogy elbúcsúzzak a családomtól. Nem tettem, sokkal jobban húzott az eszem és a szívem hozzá, semmint a családommal foglakozzak.

Egy évig hét hónapig és három napig voltam halandó, és vigyáztam nappal az épségére. Eközben rengeteget fejlődtem, kiismertem a vámpír világot, igaz ember voltam, de ő fontosnak tartotta, hogy mindent tudjak a fajának történelméről, mostani helyzetéről, és hogy a vezetők neveit mind tudjam.

Az irigység, és a vágyakozás, hogy magam is közéjük állhassak, olyan erőt és kitartást kölcsönzött nekem, amit saját magam sem hittem volna. Beavatott voltam, és egy nagy szónak számított. Senki nem nyúlhatott hozzám, pedig sok vámpír megfordult a kastélyban, és sok szolga halálát okozták, de engem valahogy mindig elkerültek.

Emlékszem, épp január volt, a levegő is megfagyott, olyan hideg volt, és mellé az a csípős szél! Aki kimerészkedett mind megfagyott. Hannah éppen haza tért valahonnan, látszólag dühös volt, és zaklatott. Ledobta magáról fagyott kabátját, és rám szegezte a tekintetét, mintha megenyhült volna, ahogy rám nézett. Magához intett, csak nézett hosszú perceken keresztül a szemembe, és én olvastam belőle. Alig észrevehetően bólintottam, és a következő pillanatban már a véremet szívta. Ó Istenem az a felül múlhatatlan érzés! Szorosan öleltem magamhoz mentoromat, és élveztem, ahogy a véremet veszi, nem érdekelt a fájdalom, csak azt akartam, hogy az a pillanat soha ne múljon el. Lábaim gyengülni kezdtek, és megremegtek, a világ forogni kezdett velem, de én még mindig vágyakoztam a harapás után… végül a földre fektetett, mosolyogva nézett rám, felharapta saját csuklóját, és kért, hogy igyak. A vére mint a végzet, oly édes és forrongó volt, az idők végezetéig képes voltam inni, de megfosztott a forrástól, és felállt mellőlem. Kezdtem volna én is feltápászkodni, mikor elért a halál. Éles és kegyetlen fájdalom hasított belém, ami bejárta az egész testemet, szívem nagyon gyorsan vert, majd lassulni kezdett, és a fájdalom vele enyhült. Az ő vére folyt bennem…

Felsegített a földről, és az ablak felé mutatott, épp felkelőben volt a nap. Vakította a szememet, és égette a bőrömet, pár pillanatig álltunk csak ott, majd magával húzott egy biztonságos helyre, ahol nem zavarhat meg senki, és a nap gyilkos sugarai nem szökhetnek át sehogy sem az ablakokon.

Így lettem vámpír…

Gyorsan tanultam, és fejlődtem jellemileg, testi erőm is magaslatokra hágott. Hannah mindenre megtanított, hogy miként éljem túl az évszázadokat, és miként váljék belőlem csendes gyilkos. Megértette velem, hogy ki kell használnom a kapott erőt, és a vele járó képességeket.

Nem értettem egy darabig, hogy miért tett ilyen hirtelen vámpírrá, de aztán világossá vált számomra, hogy szüksége van rám. A szomszéd területekkel vívott harcban sok emberét elvesztette, és kezdett belefáradni az álladó harcokba. Már csak a legjobb katonái voltak életben, a szemükben vadul égett a harci kedv. Engem tett meg a seregének vezetőjévé.

Nem akartam neki csalódást okozni, ezért a legjobbat hoztam ki magamból és az embereimből is. A küzdelmek lezárultak, mikor egy éjjelen vértől nedves ruhában haza tért Hannah. Kivégezte az ellene szegülő vezetőket a szomszédos domíniumokból. Ekkor értettem meg igazán, milyen hatalma is van neki.

Szomjaztam a tudást, amivel megajándékozott…

A mi háborúnk véget ért, de az embereké még csak most kezdődött. Sok év telt el vámpírrá válásom óta, és a halandó világot nem is vettem figyelembe, lefoglaltak saját küzdelmeim.

A világháborúkat tisztes távolságból néztük végig, figyelve emberek ezreinek pusztulását.

Mikor vége lett a háborúnak, mesterem találkozott az atyjával, szomorú híreket hozott haza, sokáig nem is lehetett hozzá szólni. A legrosszabb az volt, mikor Anthont meggyilkolták, mintha egy vadállatot szabadítottak volna a védtelen nyájra, mentoromat semmi és senki nem állíthatta meg. Pusztított és ölt, keserű könnyekkel a szemében, végül elhagyott minket. Velem beszélt csak, én tudom, hova ment, a kastélyt rám bízta, majd elnyelte őt az éjszaka.

Évekig nem hallottunk felőle, mikor tavaly haza jött. Teljesen megváltozott, bevallom féltettem őt visszaengedni oda…

S most én magam is itt vagyok, hogy megismerjem ezt a világot is, és támogassam mesteremet mindenben, akár életemmel szolgálnék érte.

Merson