A nevem Sheavon Equador. 1784-ben születtem a vadnyugaton. A családom Spanyolországból vándorolt ki, és aranymosásból éltek. Anyám a nehéz körülmények között születésem után két hónappal maláriában elhunyt. Apám nevelt fel, így meglehetősen férfias nevelést kaptam. Már kicsi koromban megültem a vadlovakat, segítettem betörni apámnak nem egyet.

  Az aranymosásból, ahogyan a legtöbb ostoba, úgy apám sem gazdagodott meg. Amikor nyolc éves lettem, hírét hallottuk, hogy a guatemalai őserdőkben lehet aranyat mosni, többen gazdagon jöttek onnan haza. Apám azonnal felkerekedett velem együtt, és egy kisebb csapatnyi szerencsevadásszal Guatemalába indult. Hosszú és nehéz volt az út. Rajtam kívül az egyetlen gyerek egy három hónapos csecsemő volt, akit apja feleségével együtt rángatott magával a többiek tiltakozása, és többszöri maradásra való rábeszélése ellenére. A fiatal szőke nő láthatóan nem bírta a menetet, bár csecsemőjével együtt egy szekéren utaztak, arca mind sápadtabb lett, majd teje is elapadt. A tejhiány következtében előbb kisbabája halt meg, majd nem sokkal később ő is. Az utolsó napokban bánatomra apám engem is a szekérre parancsolt, hogy segítségére legyek a haldokló asszonynak. Próbáltam ápolni, de valamilyen különös sorvadás következtében sajnos egyre gyengült. Halála előtti napon egy medált adott a kezembe, és megkérte, hallgassam el még apám előtt is, hogy nálam van. Azt mondta, Guatemalában, ha éjszaka eljön a gonosz, ez a medál megvéd majd. Nem étettem, amit mondott, de megnyugtatásául megígértem, hogy az ékszerről senkinek nem szólok. Néhány órával később a nő a menet közben, a szekéren lehelte ki a lelkét. Be kell vallanom, nem éreztem szánalmat, csak megkönnyebbülést, hogy végre visszaszállhatok a lovamra, és szabadon lovagolhatok, nem kell beteget ápolnom.

 Edzett gyerek voltam, születésem óta a vadont jártuk, így az út fiatal korom ellenére alig viselt meg. Ahogy elértük a guatemalai dzsungelt, azonban olyan táj tárult elém, amelyről addig fogalmam sem volt. Buja zöld növényzetben törtünk előre, és csakhamar rá kellett jönnünk, hogy a szekér ezen a terepen nem használható. A férfiak elosztották a terheket egymás között, és a szekeret hátra hagyva tovább vándoroltunk. Egy idő után már lovainkat is vezetni kellett, így gyalogoltunk. Az első éjszaka azonban tizenkét lovunkból ötöt ragadtak el a vadállatok, és széttépték egyik társunkat is, egy fiatal magányos vadászt, aki azért jött velünk, hogy otthon maradt menyasszonyával való házasságára pénzt gyűjtsön. Szegény nő nyilván évekig várta vissza, ám a derék vőlegény egy vadállat lakomájaként végezte. Másnak még lassabban tudtunk tovább haladni, mivel kevés lovunkon kellett elosztani a málhát. Apám és társai a délelőtti pihenőn vadászatra indult, mert már élelmünk is fogytán volt. Nekem meghagyták, hogy gyűjtsek gyümölcsöt és bogyókat, ám életemben először komolyan féltem, így a tábor területét elhagyni nem mertem. A csomagok között ültem, és nem hagytam kialudni a tüzet, és egész idő alatt pám büntetésétől féltem, ha visszatér, és rájön, hogy egyáltalán semmit nem csináltam. De az elmúlt éjszaka iszonyata, és a vadállatoktól való rettegés nagyobb volt a büntetéstől való félelemnél.

 Az este eljött, majd az éjszaka is, de apámék nem tértek vissza. Én egyre jobban rettegtem. A tűzhöz egészen közel húzódva egy takaróba csavarva remegtem és pityeregtem, és a férfiakat vártam, de mindhiába. Hallottam a vadállatok üvöltését láttam, hogy a lovak rettegve ágaskodnak, nyerítenek, míg végül kötőféküket elszaggatva menekültek be az erdőbe. Őket sem láttam többé.

 Nem tudom, hogy jött el a hajnal, addigra alig voltam magamtól a rémülettől. Végül valahogy kicsit elszundíthattam, mert arra ébredtem, hogy egy rémisztő arc bámul a képembe közvetlen közelről. Sikítva ugrottam fel, és próbáltam hátrafelé menekülni, de az előző alakhoz hasonló emberek lábába ütköztem. Sikoltozva ugrottam fel, és megpróbáltam kitörni közülük, de ők elkaptak, és leszorítottak. Rémületemben végül elájultam.

Egy fából és hatalmas levelekből készült kunyhóban ébredtem, és egy a férfiakhoz erősen hasonlító bajszos öregasszony hajolt fölém. Ismét felsikítottam, mire gyengéden magához ölelt, és saját nyelvén nyugtatgatott.

 Csak később, mikor már jól beszéltem a nyelvüket, tudtam meg, hogy megtalálták apám és társai holttestét nem messze a tábortól. Már azt, amit a vadállatok hagytak belőlük. Utólag elmondták azt is, hogy sokat tanakodtak, mit kezdjenek velem, de mivel más lehetőséget nem láttak, a vadállatok eledeléül pedig otthagyni nem akartak, úgy döntöttek, hogy a szellemek akarata, hogy ők neveljenek fel. Halandó életem második felét a bennszülöttek között éltem. Ők ugyanúgy megtanítottak a faluban esedékes női munkákra, a főzésre, kelmefestése, szövésre, gyöngyfűzésre, mint saját leányaikat. Háborítatlan és boldog életem volt, és apámat közöttük nem sokáig gyászoltam. A nyugalmas mégis változatos bennszülött életet nagyon megszerettem. Annak az asszonynak házában laktam, akinél első éjszakámat töltöttem. Mint megtudtam, Pockhuának hívták, és nem sokkal érkezésem előtt férjét és két fiát fehér emberek ölték meg. Az én érkezésemet az istenek ítéletének tartotta, akik fehér gyereket adtak neki fehér emberek által megölt családja helyett.

 Tizenhatodik életévemben eljött az idő, hogy a törzs szokásai szerint férjhez adjanak. Sok fiatal bennszülött fiú vetett rám szemet, hiszen különleges voltam, nem volt hozzám hasonló a faluban. Bár bőröm a trópusi napon lebarnult, és már alig különböztem tőlük, alkatom mégis más volt, mint a bennszülött lányok tömzsi teste. Én nyúlánk voltam, bár nem túl magas. A fehér ember szemével nézve feltűnően szép, nekik csak különleges.

 Én magam egy nálam három évvel idősebb fiút választottam volna, akivel sokat csatangoltunk együtt már gyerekkorunk óta, de a fiú a falu előkelőségeihez tartozott, és én, a kis befogadott idegen, nem voltam elég jó parti a szülei szemében. Ezt szomorúan vettem tudomásul, és kijelentettem, hogy akkor senkihez sem akarok férjhez menni. Pockhua megértette szenvedésemet, de azt is tudta, hogy a faluban csak úgy boldogulhatok, ha megfelelő férjet találunk számomra. Sokat beszélgettünk erről esténként a tűz mellett, de nem jutottunk megnyugtató eredményre, mert én minden szóbajövő férfiban találtam kivetni valót.

 Egy éjszaka aztán a faluba fura idegen jött, és szállást kért. Fehér ember volt, de nem olyan, mint apám és társai, kikre én emlékeztem. Bőre, mintha trópusi napot nem is látta volna, egészségtelenül fehér volt, bár ő maga fiatalnak, és nagyon jóképűnek látszott. A faluvezetőjének döntése szerint a mi kunyhónkban kellett szállást adnunk neki. Pokhua és én mindent megtettünk, hogy jól érezze magát, de enni semmit nem akart, és közölte, hogy a napot alvással fogja tölteni. engem azonban érdeklődve méregetett, és végül megkérdezte, hogyan kerültem a bennszülöttek közé. Elmeséltem neki élettörténetemet, és ő odaadással hallgatta, majd megkérdezte, hogy a nyakamban lógó medál honnan való. Az az ékszer volt, amelyet a szekéren haldokló nő adott a kezembe. Gyerekkorom óta a nyakamban viseltem. Ezt vendégünknek is elmondtam, és ő úgy tűnik, választól megnyugodott.

 A nappalt tényleg alvással töltötte, majd este felélénkült, és megkérdezte Pockhuát, mennyiért adna engem el neki. Nevelőanyám felháborodva utasította vissza az ajánlatát. Vendégünk nem szólt semmit, csak kiment a kunyhóból sétálni. Én közben nyugovóra tértem, és az egész napos munka után mélyen elaludtam. Éjszaka arra ébredtem, hogy vendégünk hajol fölém. Mielőtt felsikíthattam volna, befogta a számat, leszorított, és nyakamra hajolt. Éles fájdalmat éreztem, majd megértettem, hogy a véremet szívják. Régen, kisgyerekkoromban hallottam vámpírlegendákat, de sosem hittem bennük. Most tudatosult bennem igazuk. Azon az éjszakán az ismeretlen férfi vámpírrá tett, és választás elé állított. Vagy vele megyek, és ő megtanít a vámpírok életmódjára, vagy itt maradok eddigi szeretteim között, akik nemsokára meggyűlölnek, mert vér iránti éhségemben őket fogom bántani. Gyűlöltem ezt a férfit, aki tönkretette az életemet, de nem volt más lehetőségem, így vele tartottam, mert nem akartam Pockhuának, vagy a faluban bárkinek másnak ártani.

 Az éjszaka leple alatt búcsú nélkül léptünk le. Megfogadtam, hogy mesteremtől, amint lehet megszabadulok, de nem hagyom megbosszulatlanul, mit velem tett.

 Kiderült, hogy mesterem azt a medált követte nyomon, melyet a nyakamban viseltem. Évek óta kereste. A medált mesterem mestere adta egy halandó nőnek, aki valamiért fontos volt neki, hogy miért, azt sosem tudtam meg. De a medál mesteremnek is fontos volt, hogy miért, sosem mondta el. Azt azonban tudta, hogy az a legenda járja, hogy ha halandó viseli az ékszert, vámpír nem ölheti meg, csak vámpírrá teheti. Mivel a medál nálam volt, és meg nem ölhetett érte, ez volt az oka annak, hogy engem vámpírrá tett.

 Gyűlöltem érte, de évtizedeken át nem mutattam. Északra vitt magával, és ott egy kis tanán éltünk kettesben. Megtanultam mindent, amit csak lehet, majd egy éjszaka úgy döntöttem, ennyi elég lesz, és itt az ideje, hogy bosszúmat beteljesítsem, és megkezdjem önálló vámpíréletemet. Mesterem gyakran tért haza párbajok után kimerülten, sok vérveszteséggel. Egy ilyen alkalmat vártam, amikor szinte tehetetlenül tőlem várja, hogy ágyba fektessem, és véremmel tápláljam.

 Egy ilyen éjszakán keresztül szúrtam a szívét egy tőrrel. Normális körülmények között gond nélkül regenerálta volna, de jelen állapotában ez már túl sok volt neki. Néhányszor azért megforgattam a fegyvert a sebben, és mindaddig benne hagytam, míg ki nem szenvedett. Elégettem a testet, majd leléptem a tanyáról. Egy darabig Amerikában kóboroltam, majd hajóra szálltam, és Európába jöttem. Vándorutam során jutottam el Bloodforestbe, mert itt hallottam Darkmoon kastélyáról, és reméltem, engem is befogadnak.

 Külsőm: Hajam mézszőke, szemem zöld. Arányos felépítésű vagyok, karcsú, nem túl magas. Sokan feltűnően szépnek tartanak, csak az európaiakat elriasztja z arcomat díszítő törzsi tetoválás, mely a guatemalai bennszülöttek sajátja.