A nevem Jodene Sakina, és az életem történetét talán érdemes meghallgatni. Kilencvenhat évvel ezelőtt, 1911-ben, az Egyesült Államokban. A halandó életem jellegtelen volt, a század eleji szokásokkal megfűszerezve. Apámat soha nem ismertem, de anyám elmondásából gyűlöltem azt, aki erőszakkal adott életet nekem. A nagy család farmján éltünk, anyám négy testvérével, és rengeteg unokatestvéremmel, így meglehetősen nagy közösségben nőttem fel, s a farm, mely távol volt bármely nagyobb várostól, elszigetelt minden más ember társaságától, egészen addig, míg kilenc éves nem lettem, s anyám nem halt meg tüdőgyulladásban. A nagynéném és három nagybátyám ekkor úgy döntöttek, feleslegessé vált a cselédet fizetni, s engem állítottak a helyére. A kényelmes ház, ahol addig laktam, s szerettem is élni, egy csapásra vált pokollá: engem dolgoztattak, velem sikáltatták fel a padlót, és a kellemes hangulatú szobámból leköltöztettek az alagsor egyik rideg kis lyukába, ahová csak egy ágy és egy apró íróasztal fért el, ahol a dolgaimat tarthattam, a ruháimat és néhány iratomat, amely szükséges volt a megélhetéshez.

Nem éheztettek, és soha nem vertek meg, de az unokatestvéreim, akiket azelőtt testvérként szerettem, csúfolóimmá, ellenségeimmé váltak. Hamar megtanultam, hogy bármily mélyen sértenek is, ne válaszoljak, ne vágjak vissza, hiszen azzal csak egyre rosszabbá vált.

A farmhoz gyakran érkeztek fiatal férfiak, kérők, akik a lányok kezét szerették volna elnyerni. A legtöbb serdülőkorban lévő lánynak hamar akadt férje, s minden ilyen esküvő pompásan telt a birtokunkon.

Egy nap azonban egy gyanús külsejű férfi jelent meg, nyilvánvalóan kitömött pénztárcával a zsebében, s asszonyt követelt magának. Talán ivott is, mindenesetre a fizetség oly csábító volt nagynénéim számára, hogy hamar csinos ruhában találtam magam. A férfi nem tartott igényt semmiféle hivatalos esketésre, sem pedig ünnepségre. Mint kiderült, a felesége elhagyta, de nem válhattak el az egyház szabályai szerint, így egy újabb szeretőt kívánt magához venni, vágyai kielégítésének szempontjából.

A csillogó Los Angelesbe vitt, melyet az angyalok városának neveztek, s ahol annyi bűn történt, hogy az angyalok bizonyára minden nap sírtak felette. Nem mintha engem különösebben érdekelt volna ez a babona, s új szeretőmet, a harminchét éves Thomast sem érdekelték. A háza, amely a város szívében volt, majdnem olyan nagy volt, mint a farmunk, és sötét szépsége mindig elkápráztatott. Tizenhárom éves voltam akkor, nem tagadom, a szeretőm pedofil volt, de minden perverz tulajdonsága ellenére gyengéd és kedves. Szórakoztatott, foglalkozott velem és vigyázott rám, de az ágyban mindig felnőttként kezelt – és én élveztem. Tizennégy éves koromra olyan ruhákban járatott, mint egy felnőtt nőt, és az én testem is úgy viselkedett akkorra, mint egy érett nőé. Bálokba, színházakba jártunk, és remek társaságot nyújtottunk egymásnak, egész tizenöt éves koromig. Nem bántam meg ezeket az éveket, mi több, sokkal jobban élveztem, mint azt, ami utána következett. Thomast mélyen szerettem, bár akkor, amikor felöltözve beszélgettünk, inkább az apámnak éreztem, mint annak a férfinek, akinek az ágyában szolgálok.

Egy éjszaka viszont, mikor a soron következő bálból tartottunk hazafelé, kifulladva a rengeteg tánc után, és várva az éjszaka gyönyöreit, olyasmi történt, amire nem számítottam. Egy szőke hajú nő állta el az utunkat a ház felé sétálva – Thomas csak akkor vitt kocsival, ha nagyon messzire kellett mennünk – s ez a nő minden szó nélkül esett a férfi nyakának. Soha előtte nem halottam vámpírokról, s olyan mélyen rémültem meg, hogy fel sem fogtam, ami körülöttem történik. A falhoz lapultam, míg a nő végzett a szeretőmmel, arra is képtelen voltam, hogy megmozduljak. Nem fogtam fel Thomas halálát, de ahogy a nő ismét felegyenesedett, és a szemembe nézett, azt hittem, én is ugyanarra a sorsra fogok jutni.

A nő azonban nem támadott meg, csak végigsimította az arcomat, a nyakamat, majd a dekoltázsomat… gúnyosan mosolygott rám, s bár az érintése gyengéd volt, a pillantása jéghideg.

„Akarsz örökké élni, kislány?” – kérdezte olyan halkan, hogy alig hallottam. Mégis rábólintottam a szavaira. A mosolya élénkebbé vált, kék szemei csillogóbbá. „Holnap megtalállak…” – suttogta, majd egy szempillantással később eltűnt.

Nem emlékszem, hogy mi történt ez után: valószínűleg ekkor jutott el a tudatomig, hogy a férfi, akit szerettem, meghalt, magamra hagyott. Csak azt tudom, hogy másnap reggel sírva tértem magamhoz, és rettegtem attól, hogy az a nő ismét eljön. Valamiért tudtam, hogy csak éjszaka fog rám találni, és bár az egész napot átbőgtem, arcomat a párnába fúrva, az este leszálltakor furcsa nyugalmat éreztem. Thomas rokonai talán még hírt sem kaptak a halálról.

Amint azonban teljesen besötétedett, a házban lépések zaja hangzott fel. Három nő jött: az, aki előző nap megtámadott bennünket, és két másik. Csak most vettem jobban szemügyre a ruhájukat: bár akkoriban minden nő hosszú, az egész testét hűen takaró ruhát viselt, ezeken alig volt egy-egy falatnyi szoknya és felsőrész. A bőrük halvány, majdnem fehér volt.

„Neira, a tiéd. Már készen áll!” – mondta az a nő, aki megtámadott, mire az egyik kísérője, egy fekete hajú, nálam alig idősebbnek tűnő lány lépett oda hozzám. A másik elégedetten figyelt, de a mosolya gonosz volt.

Neira nem szólt semmit, csak fölém hajolt, és a nyakamba harapott. Én is képtelen voltam megszólalni, de a kezem most magától cselekedett: elkaptam a nő tarkóját, és a hajánál fogva próbáltam hátrébb húzni, el a nyakamtól, szorításom azonban egyre gyengült. Miután az összes erő elhagyott, Neira hátrébb húzódott, és a saját vérével itatott meg. Bár nem szólt, a tekintetében sajnálat jelent meg.

„Megfelel, Christin?” – kérdezte alázatos hangon, miután levette rólam a tekintetét. Fájdalmat éreztem: most nem lelkit, ami egész nap mardosott, hanem fizikait. Az egész testem görcsbe rándult, s hideg és tüzes hullámok árasztották el, az elviselhetetlenség határán túllépő gyorsasággal. Percekig tartott a szenvedés, és miután vége lett, ismét kitisztult a szoba körülöttem, Christin – akinek az imént hallottam először a nevét – jelentőségteljesen intett a kezével. A másik nő, aki vele volt – mint később megtudtam, Flora – egy tőrt vett elő, és minden figyelmeztetés nélkül a szívembe szúrta. Azonnal elsötétült előttem a világ.

Hogy később vissza tudnak-e hozni, az az első próba volt. Volt bennem annyi élni akarás, hogy sikerült, és egy hideg cellában ébredtem fel, néhány órával később. Neira volt egyetlen társam a sötétségben. Ő is reszketett, de megpróbált felkészíteni arra, ami rám várt – akkor is, ha erre nem lehetett senkit felkészíteni.

Levittek az arénába, és a padlóhoz kötöztek, majd magamra hagytak. Egész idő alatt nem láttam egyetlen férfit sem, úgy tűnt, Gallowsraven nőkkel van tele – és később kiderült, hogy a férfiakat az úrnő, Christin csak a kislányok büntetésére használja. Engem akkor, első alkalommal halálra kínzott, olyan módszerekkel, amellyel minden addigi gyönyörről való emlékemet eltorzította. Órákig sikoltoztam, de egyszer sem könyörögtem, hiszen értelmetlen lett volna… nem hisztiztem, és ez volt a szerencsém, ezért éltem túl az első alkalmat. Elégedett volt velem, úgyhogy egy szobában tértem magamhoz: ő hozott vissza.

A kapcsolatunk az évek során kezdett elmélyülni. Bár úgy kezelt, mint egy jól használható játékszert, gyakran élveztem, amit csinál. Később tanított is, azokra a képességekre, amelyeket egy vámpírnak feltétlenül szükséges volt elsajátítania, és sokszor a társaként is részt vettem egy-egy hisztis liba pikáns kivégzésében. Ennek ellenére rengeteget büntetett, és szórakozásai célpontjává is gyakran váltam.

Tizenegy évig kínzott így, rabként, majd olyasmi történt, amiről ő sem hitte volna, hogy megtörténhet: Dalton, egy idősebb vámpír betört Gallowsravenbe, és egy seregével romba döntötte a kastélyt. Megölt majdnem minden szolgát, de én, szerencsére el tudtam bújni a roham elől. Tudom, hogy Christint kegyetlenül megkínozták, de a nő sem kapott semmivel többet, mint amit ő adott nekünk. Mesteremet soha többé nem láttam, de a halálát éreztem még ott, a kastély romjai között.

Elmenekültem, de egy mérgezett nyíl eltalált, és majdnem teljesen lebénított. Azonban mire utánam jöttek, már egy erdőben, kényelemben feküdtem, egy maroknyi tünde ápoló kezei alatt. Hamar meggyógyítottak, és néhány évig nem is engedtek el, volt időm megszeretni őket és a gondoskodásukat. Lelkileg is meggyógyítottak, és mire magamat összeszedve ismét a világ kihívásai elé léptem, már nem voltam képes félni az ismeretlentől.

Sok helyen kerestem menedéket az elmúlt évek során, de Amerikában maradtam, nagyon sokáig. Hol férfiakat szolgáltam ki, hol nőket, de sosem voltam rabszolga. Magam dönthettem a távozásom mellett, ha úgy láttam jónak, uralkodásra pedig sosem vágytam. Tizenöt éves testemet hatvan éves koromban untam meg, és gyűlöltem, hogy mindenki annyinak néz, amennyinek látszom… Így egy idősebb vámpírt kerestem fel, akiben valamelyest meg is bízhattam, s akinél régebben szolgáltam már. Figyelmeztetett, hogy a módszer nem lesz fájdalommentes, sem pedig rövid, de tud gyógyszert adni a bajomra. Egy különleges méregnek köszönhetően néhány hét alatt húsz évessé öregedtem, s többé nem is akarok változtatni a testemen.

Nem olyan rég, mindössze néhány hete jöttem át az óvilágba, hogy megismerkedjem ezzel a földdel is. Darkmoon kastély hívogatóan áll, úgyhogy oda szándékozom belépni, és ki tudja, meddig maradok…

Magamról: nagyon világosszőke hajam és világoskék szemem van. Az alkatom magas és arányos, a domborulatokból talán egy picit több jutott, mint a nőknek általában. Az arcomat néhány tetoválás borítja. Az elsőre riasztó külső ellenére azonban általában barátságos vagyok, próbálok kedves és könnyen ismerkedő lenni, és sosem rágódok a múlton. Bár nem bocsátok meg könnyen szemtől szemben, magamban nem haragszom jóformán senkire.

Jodene Sakina