Francesca

Csodálatos helyen láttam meg a napvilágot. A természet övezte Splendor-ban, mely Nagy Britannia egyik legcsodálatosabb vidéke. Gyakoriak erre az üdülök, hisz ki ne akarna néhány napra megszabadulni a nagyvárosok zajától, bűzétől. Én egész életemet itt élve viszont vágytam a nagyvárosba. Nem akartam sok mindent, csupán elmenni egy nemzetközi színházba, hiszen oly sok szépet hallottam nagynénémtől, ki előző férjével a nagyvárosokat járta, végül építészként hamar rájöttek, hogy a vidéki villák, lakások jóval nagyobb kincset érnek, így találták meg Splendor mesés városát, hova szüleim is követték őket, a szétválaszthatatlan testvérviszony miatt, ami anya és a nénikém között fonódott.

Gyakorta ábrándoztam arról hogy egy nap eljön értem a mesebeli herceg, aki magával visz a nagyvárosok nyüzsgő életébe, bár a fehér ló helyett nem bántam volna ha limuzinnal állít be. Az ábrándok, a gyerekes vágyak viszont csak nehezítették mindennapjaimat. Fogadót vezetünk, így nem meglepő, hogy a pénz megspórolás miatt engem is a munkások soraiba állítottak. Fizetésem negyedannyi volt, mint a rendes dolgozóknak, mégis boldogan végeztem a munkát, azzal hitegetve magam, hogy felnőtt számba vesznek. 11 évesen kissé furán hangozhat a felnőtt szó, de lelkesedésem sosem apadt.

Hónapok teltek el, és nem kerültem közelebb a hőn áhított vágyaim beteljesüléséhez. Tudtam hogy butaság, de meg akartam szökni, ha már másként nem sikerülhet a kijutás ebből a börtönparadicsomból.

12. életévem betöltésekor már kirajzolódott bennem a szökési terv minden mozzanata. Pár hét elteltével el is kezdtem a megvalósítását. Szerettem a szüleimet, de egykeként, mindig odafigyeltek rám, ezért valami olyan megoldást kellett keresnem, amivel elterelhetem a szökésről minden gyanújukat.

Érkezett a városba néhány héttel ezelőtt egy idős hölgy, akinek a szobájába nem lehetett belépni. Állítólag súlyos beteg volt, és meghalni jött Splendorba, ebbe a földi paradicsomba. Kapóra jött a betegsége, és a tényt, hogy meg is halhatok, nem fogtam fel igazán 12 esztendősen.

Mikor mindenki nyugovóra tért, én csak ekkor kezdtem meg éjjeli kis túrámat. Kibújtam az ágyból, s filmbeli megoldásként párnákat dugdostam a takaró alá, ha netán felébred valaki.

Játéknak fogtam fel az egészet, és felkommandóztam a beteg hölgy szobájáig. Felegyenesedve az ajtóhoz léptem, és sűrű levegővételek közben lenyomtam a kilincset. Az halk nyikordulással ki is nyílt, bár a szívverésem olyannyira zakatolt hogy mást nem is hallottam. Még azt sem vettem észre, hogy időközben valaki mögém settenkedett…

Már ép léptem volna be mikor erőteljes ujjak fonódtak a karomra. A sikítástól csak a lebukás tudata fogott vissza. Mindenkép el akartam jutni vágyálmaim színhelyére. Meg akartam fordulni. Látni akartam ki van mögöttem, de mielőtt bármit is tehettem volna, éles fájdalom hasított a nyakamba, s ujjak tapadtak ajkaimra, lehetőséget sem hagyva a segélykérésre. Egyfajta éber kómába zuhantam. Hallottam minden neszt, minden mozzanatot, de olyan gyenge voltam a furcsa szívó érzés után is, hogy szemeim felnyitására sem volt elég erőm.

Nem tudom meddig tarthatott ez a különös állapot. Az első dolog amire emlékszem ezek után, a hideg. Lassan nyitottam fel szemeim, hogy lássam hol is vagyok. Egy ismeretlen helyen ébredtem. Valójában nem volt hideg, ami az érzést keltette bennem, a jégkékre mázolt falak lehettek. A szobában minden ebben a színben pompázott. Rideg küllemű hely volt megkell hagyni, valami mégis megragadott benne. Az ágyam szélén veszteglő férfit észre sem vettem, még meg nem szólított. Mély hangját hallva azonnal kalimpálni kezdett a szívem. „Az első szerelem a legszebb” mondogatta nagynéném, de csak ekkor értettem meg mi is az a szó: Szerelem. Hogy miért vitt magával, honnan tudta szavaimat, mielőtt kimondtam volna, és hogyan érezte át a bánatom, még mai napig is nehéz megértenem. Apám volt apám helyett, s egy báty, akihez szereteten kívül, valami erősebb érzés fűz. Egészen kicsiként, 12 évesen kerültem hozzá, de az éjjeli séták, a bensőséges beszélgetések szoros érzelmeket szőttek közöttünk, s bár ő sosem mondta, én éreztem hogy megkedvelt, úgy ahogy én őt. Évek multán is együtt maradtuk, mégis csak rajtam látszott az évek múlása. Ő ugyanúgy huszonéves maradt, mint amikor megismertem..

14 éves lehettem mikor megtudtam miért nem öregszik. A vámpírlét története a lelkemig hatolt, s az eddig vágyott álmok semminek tűntek e mellett. Kérleltem, könyörögtem: tegyen vámpírrá, de konokul nemet intett, és hallgatást parancsolt..

Magam sem tudom miért változott minden meg. 15. születésnapom alkalmából végre láthattam a nemzeti színházat, bár csak éjjel, lámpafényben, de az előadás csodálatos volt. Életem legszebb napja. S ezen az egyetlen éjszakán minden vágyam teljesült.

Hazaérve a színházból önfeledt boldogsággal hadartam mondataimat, ódákat zengve az előadásról, s észre sem vettem hogy Darien eközben mélyen hallgat. Csak monológom végeztével vettem észre vívódását. Nem kérdeztem mi is a baja, csupán hozzábújtam, mint annyiszor kislányként, de most először mást váltott ki ez a gyermeteg gesztus. Csókot kaptam, s loptam, majd szenvedélyes, heves, mégis gyengéd és odaadó szeretkezéssé forrt ki. Ezen az éjjelen, talán a felhevültségtől, talán attól tartva hogy egynap elválunk, vámpírrá tett. A másnap reggelt a jégkék függönyökkel kiszorított, naptalan szobában töltöttem, mint ezután oly sok reggelt. Éjjelente vadászni jártunk, s kiismertem a vér csodálatos ízét. A gyilkolás művészetté fejlődött, s végre én is értettem Darien gondolatait. A láng, ami kettőnk között lángolt soha el nem múló hévvel fűtött nap mint nap. De mint minden szépnek, ennek is végeszakadt. Darien legnagyobb vágyálma a napfelkelte látványa volt. Évszázadok óta járta már a vámpírok nehéz útját, de nem akart meghalni. A sors mégis úgy hozta hogy így történjen…

Egyik éjjel vadászat közben más vámpírok cserkésztek be minket. Élvezetből kínoztak meg mindkettőnket, s ütéseiktől lassan már moccanni sem bírtam. Nem értettem hogy lehet egy faj ilyen eltérő. Csupán a pirkadat űzte el a vámpírokat, s én éreztem, hamarosan meghalok. Az utolsó pillanatokban Darien termett mellettem, sebektől szenvedve bár, de fekete, hosszú vászonkabátját levéve rámterítette. Az teljesen befedett, mivel magzatpózba feküdtem az ütlegeléstől. Éreztem féltőn átkaroló karjait, még a vastag vászon kabáton keresztül is, s az utolsó, és egyben a legkeserűbb csókját kaptam meg, mielőtt végleg eltakarta volna arcom. Vidám volt a hangja, bár oly keserűséget tükröztek a gondolatai, melyet biztosan tudom, hogy sosem felejtek majd el. Azt suttogta hogy mindig is szép halálra vágyott, s kedvese karjaiban, pirkadatkor nem is lehetne szebb. Zokogtam, de nem volt bátorságom vele együtt elhagyni az élők sorát. Ekkor még nem. Rajtam pihentetett karjai, lassan könnyűvé, majd teljesen súlytalanná váltak, miközben fájdalomittas nyöszörgése, üvöltései bezengték a tájat, hogy aztán örökre elnémuljanak…

Az egész napot ott töltöttem, egyedül, kétségek között, de túl éltem. Megéltem az éjjelt. Egyedül indultam útnak. A keserű érzés sosem enyhült…

Immár több mint fél éve vagyok vámpír, s szeretett mesterem, Darien emlékét mai napig a szívemben őrzöm. A vámpírokon nem sikerült bosszút állnom, de a tudat, hogy későn menekültek el, s ők is életükkel fizettek, valamivel könnyített terheimen.

Otthonuktól elmenekültem, s félév múlva megérkeztem Bloodforest városába. Most a fogadóban lakva tengetem napjaimat, próbálva túltenni magam a történteken. Az emlékek ellen viszont nem harcolok. Megőrzöm életem legfontosabb alakját, Darient, az idők végezetéig…

Jellemem: Vadóc, lázadó és álmodozó 15 éves lány vagyok. Saját fajom ellen vagyok a legbizalmatlanabb, s barátkozni is nehezen barátkozom, de akit egyszer bizalmamba fogadok, az örök barátra talál személyemben.

Kinézetem: középmagas, telt idomú, mégis vékony nőies lány vagyok. Hátközépig érő dús kávébarna hajam mellé égkék szemtelen macska vágású szemeim társulnak.