Virginia de Hex

Harmincöt éve születtem Castle of Hexben, Neira de Hex első lányaként. Már a születésem előtti órákban kijelöltek édesanyám utódául, ám ezzel semmit sem törődtem csecsemőként.

Azóta persze sok idő telt el, és sok minden történt. Rengeteget tanultam, és még több történetet hallottam önmagamról, arról a korról, amikor az emberi agy még nem jegyzi fel a képeket és hangokat, nem kovácsolja őket emlékké.

Mesélték, hogy már karonülő koromban képes voltam olyan dolgokra, amelyeket a felnőttek csak hosszú tanulás árán sajátíthatnak el. Apróságok voltak ezek, de jelentősek, és meghatározták az elkövetkezendő éveket. Sírásommal magamhoz röpítettem azokat a tárgyakat, amelyeknek szükségét éreztem, hangos üvöltésem egy pillanat alatt eltörte a legszilárdabb üveget, többek között anyám nagyra becsült, de az utóbbi időben hazug kristálygömbjét.

Sajnos ezek a képességek nem voltak maradandóak, mint egyetlen született boszorkánynál sem, de meghatározták azt, amit annyira nehéz megtalálni a boszorkányoknál: hogy a mágia mely faja lakozik bennem. Viszont nekem is át kellett esnem a tanulás keserves évein, és meg kellett tanulnom a legfontosabbat: hogyan éljen egy boszorkány mágia nélkül.

Első húgom születésekor el kellett hagynom a kastélyt, nevelőnőm társaságában. Édesanyám hiánya megviselt az első napokban, de utána megtaláltam a magam boldogulását, mint minden korombéli gyerek. Ekkor három éves voltam, és másik három év telt el legkisebb húgom születéséig.

Párizsban nőttem fel, a szökőkutak, parkok, sugárutak között, gyönyörű környezetben. Nevelőnőm óvott a nyomornegyedektől, még a nyomor látványától is. A nő, Annabelle sosem szeretett igazán, csak megtűrt maga mellett, de mivel túlzottan félt anyám haragjától, nem mert rosszul viselkedni velem. Ő nem tanított meg semmire, a mágia kapuját sem nyitotta meg, állítása szerint nem volt boszorkány, és sosem ismerte pontosan azokat a varázslatokat, amelyeket a kastélyban használunk.

Természetesen rengeteget mesélt Castle of Hex-ről, az ottani szokásokról, de sosem láthattam magát a kastélyt.

Mondhatni, egész jó kislány voltam. Ritkán csavarogtam el otthonról, hiszen a hatalmas, két szintes házban, ahol laktunk, nagyon jól éreztem magam, és a szobámat úgy alakítottam ki, ahogy akartam. Tele volt minden cserepes növényekkel, könyvekkel, és a bútorokat is én válogattam össze: vörös és zöld színekkel tarkítottam a szobát, itt-ott néhány dísztárgyat is betelepítettem.

Azonban a nevelőnőm mesélt a húgaimról, őket viszont egyetlen egyszer sem láthattam, pedig olyan szívesen nőttem volna fel velük együtt!

Mikor tizenöt éves lettem, egy boszorkány, Miriam jött el hozzám, és ő is beköltözött a házba. Mosolygós, mindig kedves hangú, de szigorú szemű nő volt. Ő nyitotta meg bennem a mágia kapuját, és éveken át tanítgatott a különböző varázslási módszerekre. Gyakran magamon éreztem a nevelőnőm irigy pillantását, de sosem foglalkoztam vele különösebben. Miriam elmesélt minden részletet nem csak a boszorkánykastélyról, de a vámpírokról, tündékről is, miközben a varázsgömböket tanította, melyeket két év alatt tökéletesen elsajátítottam. A többi tanulnivalóval nehezebben bírkóztam meg, a varázsfőzetek nehezebben mentem, a konyhában sosem éreztem otthon magam.

Lassan felnőttem, és mire húsz éves lettem, már nem voltam tanonc, hanem kitanult boszorkány. Miriam végzett a tanításommal, ő visszaköltözött a kastélyba, és én is tettem ott egy pár hetes látogatást. Mivel a húgaimat is máshol tanították, ezért velük nem találkoztam, de anyámmal rengeteget beszélgettünk – ő is vizsgáztatott le, hogy mire jutottam, és hogy alkalmas leszek-e az utódjának. Nem volt velem tökéletesen elégedett. Azt mondta, egy főboszorkánynak mindenhez értenie kellene, de én semmiféle érdeklődést nem mutattam a főzetekhez és a jövőlátáshoz, tehetségem kimerült a varázsgömbökben és az esőcsinálásban – amiket kifejezetten élveztem. Így anyám úgy döntött, hogy nem leszek egyedüli utóda, hanem hármunkat, a három testvért szeretné majd megtenni utódának.

Miután a kastély bezártsága unalmassá vált számomra, ismét kiléptem onnan, de ezúttal egyedül és szabadon.

Boszorkányként, a hatalmamat sosem mutatva jártam a világot, óvónőként dolgoztam, egész kicsi gyerekek között, és városról városra, országról országra költöztem, tizenhárom éven keresztül.

Két éve kaptam anyám halálhírét, és tértem vissza a kastélyba, húgaimmal együtt. Sajnáltam, hogy Neirával többé nem találkozhatok, de sosem éreztem igazán az édesanyámnak. A halálos ágyról nekem és húgaimnak adták a főboszorkányi tisztséget jelző ékszereket, a három címert háromfelé osztva.

Azóta ebben a kastélyban lakom én is, húgaim is, de több szót nem szeretnék mondani az unalmas hétköznapokról. 

Vörös hajam van, és zöld szemeim. Gyakran viselek hosszú, ódivatú ruhákat, amikben jól érzem magam, általában zöldet. Magas és vékony alkatú vagyok, és mindig mosolygok, de gyakran felhúzom magam az apróságokon is. Olyankor jobb elkerülni…