Nevem Guinever de Hex.

32 évvel ezelőtt születtem Castle of Hexben Neira de Hex második leányaként. Nővéremet Virginiát születésemkor elvitték a kastélyból, így őt csak felnőttkoromban ismertem meg, anyám halála után. Hamar megmutatkozott látnoki tehetségem, már csecsemőkoromban előbb örültem a cumisüvegnek, mint megláttam volna, megéreztem a vihart, és hangosan sírtam előtte. Kisgyermekkori emlékeim gyakran előjöttek később álmaimban, anyám arcát is gyakran láttam magam előtt, sőt nővéremet és húgomat is, akiket nem ismerhettem.

 Három éves voltam, mikor megszületett kisebbik testvérem, és engem, akárcsak korábban nővéremet, elküldtek otthonról egy idős, mogorva nevelőnő társaságában.

 Ausztráliában Sidney-ben éltem 12 éves koromig. A vén boszorka, akit sorsom nevelőmül rendelt, szigorúan bánt velem, amolyan illedelmes úri kisasszonyt akart faragni belőlem, aki a férfinéppel csak az ő felügyeletében találkozik, és idejét jobbára azzal tölti, hogy illedelmes lányregényeket olvasgat, vagy terítőt hímez. Ez az életmód nekem nem tetszett. Mindig a kalandok, a veszélyek érdekeltek, és már 7 éves koromtól gyakran megszöktem otthonról, hogy a város nyomornegyedeiben a bennszülött gyerekekkel játsszam, vagy fellógtam egy buszra, és messze kivitettem magam a pusztába. Itt csak előrelátásom mentett meg, a veszélyt mindig megéreztem, é időben menekülni tudtam előle. Mindig megtaláltak, bár ehhez gyakran rendőrség segítségét kellett kérniük. Az ilyen kiruccanásokat minden alkalommal büntetés követte, amely a néhány hetestől néhány hónaposig tartó szobafogságig fokozódott. A büntetések nem riasztottak el, a legkülönbözőbb módokat eszeltem ki az újabb szökésekre, így hiába próbáltak fogságban tartani, újra és újra eltűntem.

 12 éves koromban végül nevelőnőm kapcsolatba lépett anyámmal, és közölte, nem vállalja értem tovább a felelősséget, és szigorúbb leánynevelő intézetet javasolt. Anyám ekkor a kastélyba hivatott, és néhány hetet ott tölthettem. Úgy tudom, testvéreim között én voltam az egyetlen, aki anyánkat gyerekkoromban is láthattam. Elbeszélgetett velem, és megtudakolta, miért is nem tudok a fenekemen maradni, és miért okozok annyi bosszúságot. Meséltem eddigi életemről, és arról, hogy a múltszázadi kisasszonyos életmód nem nekem való. Kértem, hogy találjon ki valami nekem valóbb életlehetőséget, mire ő hosszan, elgondolkodva nézett rám, és végül a szobámba küldött. Másnap a szobalány ébresztett, és közölte, hogy reggeli után mennem kell, új nevelőm megérkezett értem. Miután felöltöztem, és elkészültem, a hallba vezetett, ahol egy kínai férfi várt rám. Szürke furcsa ruha volt rajta, oldalán kard fügött. Azon a napon Tibetbe vittek. Anyámat már nem láthattam, nem is találkoztam vele többet, csak a halálos ágyán láttam viszont.

 Egy Shaolin kolostorba kerültem, ahová elviekben nőknek belépni sem volt szabad. Engem valami különös egyesség folytán, mit valószínűleg anyámmal kötöttek, elfogadtak, bár a kolostor egy üres szárnyában egyedül kellett laknom. Mesterem az a férfi lett, aki anyámtól elhozott, és akiről kiderült, hogy a kolostor lámája. Órákig ültünk meditálva, és lassan megtanultam kilépni a testemből, és szabadon messzire repülni, távoli tájakat, vagy távoli korokat látni múltban és jövőben. Szerettem ezeket az órákig tartó utazásokat, de tanulmányaim nem csak ebből álltak. Meg kellett ismernem a füveket, állati mérgeket, és mindazokat a hozzávalókat, amelyekből a legkülönbözőbb bájitalok készíthetőek. Ezeket a dolgokat nem szerettem. Unalmasnak találtam, csakúgy, mint a kristálygömböket, bár azokkal elviekben jól bántam, mesterem legalábbis elégedett volt velem.

20 éves koromra már nem voltam tanonc, mesterem gyakran bízott rám fiatalabb növendékeket. Ezek természetesen mind fiúk voltak, és nem boszorkánymesterségre voltak hivatottak, de a test elhagyásának képességét valamilyen szinten el kellett sajátítaniuk a szerzetesi élethez. A velük való munkát szerettem. Tiszteltek, mint mesterüket, és hamar elfelejtették, hogy nő vagyok, bár ez a kolostorban furcsa volt. Nincs tudomásom róla, hogy rajtam kívül kolostor valaha nőt befogadott volna. Anyám hivatott vissza a kastélyba később, de én nem tudtam elfelejteni azt, hogy már kétszer köszönés, ölelés nélkül küldött el otthonról, és nem volt kedvem visszamenni. Mesterem többször figyelmeztetett a megbocsátás szükségességére, hogy elnyerhessem lelki békémet, de ezen a ponton sosem egyezett véleményünk, anyámnak haláláig nem bocsátottam meg.

30 éves lettem, mikor halálhíre elért. Nem örültem, neki, de nem azért, mert szomorú voltam miatta, hanem mert tudtam, hogy ezzel boldog kolostorbeli életem véget ért.

 Testvéreimet nem ismertem, így látásuk most sem vonzott, de ha tetszett, ha nem, mesterem közölte, hogy tanuló éveim a kolostor falai között véget értek, és elérkezett az idő, hogy betöltsem hivatásomat, melyre kisgyermekkoromtól készítettek. Tőle tudtam meg azt is, hogy anyám tisztét nekem testvéreimmel együtt kell átvennem. Nem nagyon fűlött hozzá a fogam, de végül vonakodva bár, de mesterem kedvéért Castle of Hex-be utaztam. Átvettem testvéreimmel a főboszorkányi jelvényeket, és azóta itt élek, bár visszavágyom a tibeti kolostor varázslatos világába.

Külsőm: Fekete hajam van, és zöld szemem. Testemet főként kínai mitológiai tetoválások díszítik. A motívumokat hozzá testen kívüli utazásaim nyomán ősi szellemektől szereztem, és visszatérésem után rendszeresen testemre tetováltattam. Testalkatom arányos.

További tulajdonságaim: Hirtelen haragú vagyok, és ha megbántanak, a haragot sokáig tartom, nem bocsátok meg. Szívesen vagyok magamban, ilyenkor sokszor meditálok, magamba fordulok. Legkedvesebb időtöltésem elhagyni testemet, és szellemként szállni az éjszakában, bár ennek az állapotnak is megvannak a hátrányai, és megtanultam, hogy sok halandó képes így is megérezni a jelenlétemet, így nem árt óvatosnak lenni ebben az állapotban. Már csak azért sem, mert testem ilyenkor védtelenül marad, így ha nem rejtőzöm el elég alaposan, támadás érheti, és ha nem vigyázok, nem lesz hová visszatérnem.