Brianna de Hex

Húsz éves koromig azt hittem, hogy New Yorkban születtem, a divat egyik fővárosában. Addigra a nőt, akit anyámnak hittem már rég elhagytam, és éltem a felnőtt emberek nem éppen gondtalan életét. Tizenhárom éves koromig bírtam csak elviselni „anyámat”. Utálatos, életunt nő volt, aki igyekezett megtiltani mindent nekem, amiben csak egy kis örömöm is lehetett. Sokszor éreztem úgy, hogy féltékeny rám, de nem tudtam, minek köszönhetem ezt.

Egy nap a gimiből másik útvonalon mentem haza, és az egyik bolt kirakata megfogott. Boszorkány praktikákhoz árult könyveket, kártyákat, gyertyákat. Legnagyobb döbbenetemre a boltból akkor lépet ki az anyám. Első reakciója volt hogy pofon vágjon. Én akkor nem értettem, hogy miért kaptam, csak később vált számomra világossá, de az a nap nagy hatással volt az életemre.

Hazarohantam, összepakoltam, amim volt és elrohantam, még mielőtt az öreglány hazaérhetett volna. Az utcákon kóboroltam egész nap végül egy plázában kerestem menedéket az eső elől. Szép kislány voltam, úgy tűnik ez volt a szerencsém, mert modell fejvadászok felfedeztek. Ki tudja, mi lett volna velem, ha nem találkozom velük.

Akkoriban sok „fejvadász” járta a parkokat, plázákat, hogy felfedezzenek egy új tehetséget a divatvilág számára. Amikor a szüleimről faggattak, könnyen hazudtam, hogy árvaházból szöktem meg. A fejvadászok persze nem siettek jelenteni az esetet a rendőrségen, inkább örültek neki, hogy nincs senki mögöttem. Azt hitték, könnyen irányítható leszek.

A modellek világa kinyílt számomra. Körbe utaztam a világot, divatbemutatók százain vettem részt, fotózásokra hívtak állandóan. A kamerák és kifutók világa lenyűgözött, de ami a színfalak mögött zajlott, az nem. A kicsinyes harcokból kimaradtam, a bulikban talán még én voltam a legjózanabb, habár bennem is volt nem kevés alkohol. Éltem a modellek züllött életét és egy fotózásért vagy divatbemutatóért bármire hajlandó voltam… persze más lányok is, de valahogy mindig elértem, hogy én legyek az, aki kitüntetett figyelemben részesült. Női bájaimat talán jobban vetettem be, mint mások, ki tudja…

Az egyik partin többet ittam a szokásosnál. Éppen Londonban voltam fotózáson, és mint modelléknél átlag, bulival zártuk a sikeres több órás munkát. Egyedül indultam a hotel felé, amiben néhány napja laktam. Ki akartam kicsit szellőztetni a fejemet a friss levegőn, hogy ne másnaposan fetrengjek másnap. Persze nem sikerült egyenesen menni a járdán és fogalmam sincs hogyan, de pillanatok alatt egy sikátorban találtam magamat.

Sötét árnyak vettek körül, emberek, férfiak egy csoportja. Amikor hozzám értek kirázott a hideg, nem tűntek élőnek. Az egyik a nyakamra hajolt és belém harapott. A világ kezdett elsötétülni előttem, éreztem minden szívdobbanásomnál, hogy a vérem fogy. A félelem kijózanított, próbáltam szabadulni de hiába. Egy bicskát mindig magamnál hordtam, önvédelemből, ki tudja, milyen állatokkal találkozik éjjel egy nő. Azt rántottam elő és vágtam a férfi szívébe.

A földön, a betonon elterülve ébredtem fel. A nyakam fájt, de más bajom nem volt azon kívül, hogy hihetetlenül gyengének éreztem magam. Két nő hajolt fölém, még ki tudtam venni az arcukat, aztán elsötétült előttem a világ.

Néhány nap múlva ébredtem fel egy nagy házban, London külvárosában. A két nőé volt, akiknek életemet köszönhettem, ők fedték fel előttem a származásomat is.

Fulvia tünde volt, mint kiderült. Akkor nagyot nevettem rajta, amíg meg nem bizonyosodtam arról, hogy a fülei valódiak, főleg amikor elkezdett alakot váltani. Nagyot sikítottam ijedtemben, de hamar hozzászoktam a számomra addig idegen dolgokhoz.

Ő tanított meg a mérgek használatára, megpróbált az alakváltásra is, de az tünde vér komoly hiányában nem sikerült, vagy ki tudja, lehet én voltam csak peches. Megtanította a kínzásokat is, amiket a tündék szoktak használni, persze ezt csakis rajtam, és akkor, amikor valamit elbaltáztam. Nem a türelméért szerettem meg ezt a nőt.

Hillary boszorkány volt, persze neki sem hittem, amíg nem tartott egy gömbös bemutatót. Ő nyitotta ki bennem a mágia kapuját és megtanított mindenre, amire csak tudott hét év alatt. A kutyulás ment a leginkább tűrhetően a varázsgömbökön kívül. Még a természeti erők irányítása is jobban ment nekem, mint a jóslás, abból teljesen megbuktam. Legjobban a tűzhöz értettem, pillanatok alatt gyújtottam fel bármit.

Egy idő után meséltek arról, hogy honnan is származom, meséltek a tündékről, boszorkányokról, vámpírokról. Mint kiderült, akik megtámadtak azon a bizonyos éjszakán, azok is vámpírok voltak. Nyakamon a harapás nyom már rég beforrt, eltűnt. Hillary és Fulvia kergette el a többi vámpírt, azt amelyiket megöltem pedig felgyújtották, hogy ne lehessen visszahozni.

A bulizós csaj, aki régen voltam megkomolyodott, főleg a vámpírok óta. Az emberek világától elzárkóztam, majdnem teljesen, jobban szeretem ezt, amibe eredetileg születtem.

A nőről, akit eredetileg anyámnak hittem kiderült, hogy a nevelőnőm lett volna, csak irigy volt rám. Benne nem nyílt ki a mágia kapuja, és mivel nem akármilyen családba születtem, biztosra vette, hogy belőlem erős boszorkány lesz, ezt akarta megakadályozni, de ő persze továbbra is kutatta a módját, hogy igazi boszorkány lehessen, de hiába. Ennek köszönhettem azt a pofont, és egy pofon megváltoztatta az egész életemet.

Két és fél éve költöztem barátnőimmel Bloodforestbe. Fél éven át csak megfigyeltem a tündéket és vámpírokat, láttam értelmetlen harcukat egymás ellen. Az itteni vámpírokat megkedveltem, még ha nem is beszélgettem velük egy szót sem, a vámpírbárban viszont fesztelenül viselkedtek, nem vadásztak, egészen emberivé váltak a szememben. Nem emlékeztettek a támadóimra, de van bennem még mindig egy kis tüske, és megfogadtam, hogy a többi vámpírt is felkutatom azok közül, akik megtámadtak.

A tündékkel alig találkoztam, csak Fulvián keresztül hallottam a híreket. Hillarytől tudtam meg két éve, hogy anyám haldoklik. Akkor találkoztam először az igazival.

Huszonkilenc éve születtem Castle of Hex-ben, Neira de Hex harmadik lányaként. Nővéreimmel csak két évvel ezelőtt találkoztam, anyánk halálakor. Azóta mi vezetjük a kastélyt és lakóit, de még mindig szívesen járok ki a vámpírbárba és a városba, halandónak álcázva magamat.

Néhány napja megölte egy vámpír a mesteremet és egyik szeretőmet, Fulviát. Hillary, a másik mesterem és szeretőm egy éve hagyta itt e világot, ő sem önszántából. Vele egy tünde végzett. Tudom, hogy Fulvia ismerte azt, aki megölte, de a rettegés a szemében azt is elárulta nekem, hogy nem akármilyen tünde végzett barátnőnkkel.

Azt hiszem, nem lepődik meg rajta senki, ha a listámon mindkét faj képviselői előkelő helyen szerepelnek, de előbb Fulvia és Hillary gyilkosait akarom megtalálni és elintézni. Megszállottan keresem őket, és nem nyugszom halálukig.

Magamról:

Hosszú vörös hajam van, fehér és zöld színű fonatokkal. A szemem színe zöld. Van egy tetoválásom a nyakamon, pont ott, ahol megharapott az a vámpír. Egy sárkányt formáz a tetoválás. A nyakamban egy gömb medál lóg ezüstláncon, még Fulviától kaptam. Eddig nem sikerült megfejtenem, mi lötyög benne…

Kedvelem a zöld színt, főleg az árnyalataival szoktam játszani a ruhatáram összeválogatásánál. Kedvencem egy elől mélyen dekoltált, csípőig felhasított szoknyájú zöld ruha, zöld csizmával.

Nagyon makacs és kitartó vagyok, éppen ezért vagyok képes kilenc éve üldözni azokat a vámpírokat. Sajnos, vagy éppen szerencsémre túlságosan is érzéki vagyok, így felmerült egy kis probléma Fulvia halálával, új szerető után kell néznem… de ez még a kisebb gond, kilenc éves barátságot ölt meg az a vámpír, és nyolc éveset a tünde.