Üdvözletem!

Zoia Wayfarer a becsületes nevem, amit anyám írt le a naplójában, azt már rég eldobtam.

15 éve láttam meg a napvilágot nem messze a Castle of Hex-től. Szegény, szerencsétlen sorsú anyám is boszorkány volt, bár férje elől, akiről azt hitte, szereti, titkolta képességeit. Mikor azonban édesapa egyre többször nézett a pohár fenekére, és egyre durvábban bántotta anyát, megelégelte a megaláztatásokat. Egy feketegömb lett az édesapám veszte, ám ekkor a nő már a szíve alatt hordta egyetlen magzatát. A gyilkosság után nem volt többé maradása, vándorolni kezdett. Épp egy erdőn át törtetett, mikor jöttek a szülési fájdalmak. Ott, segítség nélkül kellett engem világra hoznia, de sikerült. Hűvös, őszi napok teltek itt el pihenéssel. Mikor elég erőt gyűjtött, nyakába vett engem, s képletesen a világot is, így indult a kastély felé. Utólag azonban kiderült, hogy az erdő, ahol születtem, Farrow erdeje volt. Nem bántottak minket a tündék, zavartalanul folytathattuk utunkat. Ismét hosszas menetelés árán bár, de eljutottunk a Castle of Hex kapujáig. Itt támadt ránk egy vámpír, bár ő akkor nem láthatta a kastélyt. Hamar végzett anyámmal, de mielőtt én következtem volna, a semmiből tündék érkeztek, felmentő seregként, bár nem tudtak erről. Dulakodásuk forgatagában nem vehették észre, hogy én már óvó kezek között leledzem, a kastélyban. Egy Anette nevű boszorkány ugyanis megmentett engem, s anyám földi maradványait. Mindezt ő mesélte el, és szülőm naplója, melyet halála előtti utolsó napjáig vezetett.

Anette nem véletlenül mentett meg annál az ütközetnél. Látott anyám nyakában egy medált, amely sok boszorkánynál a hovatartozást szimbolizálja.

A fiatal, alig 25 éves boszorkány lányaként tekintett rám, ahogy én az anyámat láttam benne. Három éves voltam, mikor elmesélte, hogy nem ő a vérszerinti szülőm. Ekkor adta nekem a medált is, melyet a mai napig le sem vettem. Igaz, sohasem éreztem anyám hiányát, de nem akarom, hogy emléke feledésbe merüljön.

A Castle of Hex gyakran volt hangos az én kicsapongó, örökké vidám természetemtől, hisz ha eltekintünk a csecsemőkori tragédiáktól, boldog gyermekkorom volt. Még a legbúskomorabb kastélylakók arcára is mosolyt tudtam varázsolni, csodatételek nélkül. Az ártatlan gyermeki bűbájom ragadta meg az itt élőket. Be nem állt a szám, akárki szembejött, el tudtam mesélni akár egy fél órás történetet is, ami csak úgy kibukott belőlem. Mindenki mosolygott azon, hogy mennyire a rózsaszín fellegekben járok, de senki nem szólt, nem akarták elvenni a gyermekkoromat. Hiába, Pótmamám nem akarta, hogy megismerjem a világ árny oldalát, amiben nem mondhatni, hogy itt részem volt. Nem akarta, hogy egy korrupt, áruló világot ismerjek meg zsémbes, önző emberekkel, gyilkos vámpírokkal, és álszent tündékkel. Mindig azt tanította, hogy csak a boszorkányok között vagyok biztonságban. Soha nem léptem ki a kastély kapuján kívülre, egészen 13 éves koromig.

Emlékszem, fagyos, téli éjszaka volt. Nem találtam Anettet. Aggódtam. Szemem könnyel telt meg. Senki nem tudta, merre van, pedig szentül hiszem, hogy a fél kastély lakosságát megkérdeztem. Így merészkedtem ki a kastély ódon falai közül. Csak sétáltam, és sétáltam, lila ajkakkal, a hideg miatt össze-összekoccanó fogakkal, de sehol senkit nem leltem. Persze, azt észre sem vettem, hogy akadnak nemkívánatos követőim. Ketten voltak, bár jóllehet, egymásról tudomást sem vettek. Egy tünde kölyök, és egy tapasztalt, idős vámpír. Én, persze, az ártatlan, mit sem sejtő préda, róttam a kitaposott utakat, Anette nevét kiáltozva. Hamarosan éles fájdalom nyilallt a gerincembe, és néhány pillanat múlva sötét lett. Arra ébredtem, hogy víz csöpög az arcomba. Egy város alatti csatornában voltunk. A vámpír, és én.

Elmesélt mindent. Hogy követett, és persze, hogy az a nyamvadt tündegyerek a gerincembe lőtt egy nyílvesszőt. Kérdésemre, hogy mi lett a mihasznával, nem válaszolt, persze ebből kitaláltam, hogy végzett vele. Kíváncsiságomat most sem rejtettem véka alá, azt is meg akartam tudni, hogy engem miért hozott ide. Erre már válaszolt.

Elárulta, hogy először csak egy vacsorát látott bennem, de bevallotta, hogy turkált az emlékeimben. Neki, először életem során sikerült behatolnia azon elfeledett sokéves képek közé, melyek elmém legmélyére voltak elrejtve.

Elmondta, hogy ő ott volt, mikor meghalt az édesanyám, emlékszik rá. Akkori barátja volt a tettes. Egy vérszomjas gyilkos volt, aki akkor is ölt, ha nem volt éhes, csak kedvtelésből. Pont ezért lettek anyám halála után esküdt ellenségek. 12 éve élt palackozott véren, és már az utolsókat rúgta. Azt mondta, befogadna tanítványnak, de én nem tartottam csábítónak ezt az életformát. Ő fejet hajtott akaratom előtt, s elengedett. Csupán belém kóstolt, így kaptam souvenir gyanánt két fognyomot, mely azóta is ott virít a nyakamnál, s én büszkén viselem.

Hazatértem, de alig ismertek rám. Az út közben megismerkedtem minden lény galádságával. Félelmetes vándorlás volt. Eztán magamba fordultam, csendes lány lettem. Felnőttem. Hiányolták is a sok történetemet, és a vidámságomat. Most már nem termett ott mosoly, ahova betettem a lábam. Ez idő tájt derült fény boszorkány mivoltomra. Néha, ha dühös voltam, szikrák pattantak bőröm mentén. Előfordult, hogy ha könnyeztem, pár csepp eső hullott alá az égi magaslatokból, de ennél többre tanulás nélkül nem voltam képes. Anette nem valami nagy boszorkány, csak a bájitalokhoz ért egy csipetnyit. Ezért szeretnék tanítót szerezni, hogy kitanulhassam a boszorkány-mesterségnek minden csínját-bínját! Remélem valakinél meghallgatásra talál ez a levél, és nem fogja félredobni, mintha csak üres mondatok lennének jól megszerkesztett összevisszaságban, hisz én eddigi nyugodt, mágiában szegény életemet dobom félre…