Legalázatosabb tiszteletem!

Yamashita Nanahara vagyok. 25 évvel ezelőtt születtem, Japán egy délre eső részénél, Sikokuban, ahol sűrű erdők, és egy hatalmas tó terül el. Szüleim, vérük lévén, igen magas körökben mozogtak, bár erről is csak később szereztem tudomást. Az államunk, nem igazán tűr semmit, ami nekik nincs ínyükre, így fejet kellett hajtanom, minden parancsnak, amit valaha kaptam. Apám és anyám közül, apámra ütöttem. Akaratos, makacs, nemes, ember lettem. Aljas pornéppel, sosem szabad, szóba állni, mondta mindig. Mikor 5 éves lettem, úgy gondolták, itt az idő arra, hogy elkezdjem tanulni, azt, amire születtem. A mágiát. Nagy csodálkozásomra, apám, nem egy minden hájjal megkent tanárt választott nekem, hanem a várunk közelében, letelepedett öreget fogadott fel. Elég különös volt, az öreg, ugyanakkor, nem csak tanított, hanem megmutatta mi az a szeretet. Én ebből, nem kaptam sokat, hisz volt még két testvérem, egyik az ikrem, aki mindig mindenben jobb volt nálam, másik, pedig az öcsém, Nobu, aki mindenben ügyetlen volt, így sosem felelt meg apám akaratának. Emlékszem éjjelenként, halottam zokogni, így mindig megvigasztaltam, és titokban tanítani, edzeni kezdtem. 10 éves koromra már profi méregkeverő lettem, de a mérgek és hatásuk, különösebben szinte soha nem érdekeltek, öcsémet viszont annál jobban. Így minden ilyesfajta tudásom átadtam neki. Engem a gömbök vonzódtak, leginkább. Mint már említettem apámra hasonlítván, hideg és komoly voltam mindenkivel, kivéve persze Nobu-t, és az öreget. Az első gömb, amit csak nagy nehézségek árán tanultam meg a jéggömb volt. Anyámról eddig nem sok szót ejtettem. Mesélek róla is. Neve már önmagában gyönyörű volt (Kikyou), hát még ő maga. Csodálatos, és nagyon okos nő, és boszorkány volt. A baj egy volt vele. Haldoklott. Mikor tanulni kezdtem, elkezdett betegeskedni. Jó pár évig, szörnyen emésztette betegsége, rémképeket látott, hangokat hallott, melyeket senki más, éjjelenként elmászkált, ájuldozott. A végén betegsége, mely a mai napig nem derült ki mi volt, legyőzte és ő meghalt. Apám, furcsa mód nem esett kétségbe, ahogy én sem. Nobu, a temetés alatt, zokogott, és ikrem Akane, sem játszotta tovább a legyőzhetetlent. Én is ezt akartam tenni. Egyszerűen feladni, hagyni mindent, és zokogni. De nem ment. Egy könnycsepp sem hagyta el szememet. Furdalt is a lelkiismeret, ez miatt évekig. Ezek után is, folyamatosan jártam tanáromhoz, és egyre többet és többet halmoztam fel a tudásból, melyet átadott. 18 éves koromban azt mondta, most már eleget tudok, többet nem tud tanítani, járjam hát a magam útját, és fedezzem fel a bennem lévő erőt, használjam, érintsem meg, uraljam, és „tegyem magamévá.” Mindig is szép voltam, így ekkortájt rohamoztak is a fiúk. De ekkor beütött a ménkő. Apám férjhez akart adni. Választott nekem, már gyermekkoromban, férfit, de én nem akartam. Kavadával egyátalán nem volt bajom, sőt nagyon is tetszetős volt, de nem kötelezhettem el magam. Ezt megbeszéltük és kiderült, hogy ő is így gondolja. Volt azonban valami. Kívántuk egymást, bár tudtuk tilos lenne, akár csak egymáshoz érnünk is. És akkor, megcsókolt. Én, pedig vissza. Másnap egymás karjaiban ébredtünk. Mindketten tudtuk, hogy ezért halál is járhat. De én a mai napig úgy gondolom nem volt bűn, amit tettünk. De a titokra fény került, egy szolgáló, végignézett bennünket, és Kavadát, elárulta apjának. Kivégezték, és rám is ez várt volna. Csakhogy nem számoltak az évek alatt visszafojtott erőmmel, a mágiámmal és tudásommal. Mikor apám kiadta fejemre a halálos parancsot, Akane boldog mosolyra húzta száját és mellé állt. De Nobu nem. Könyörgött apámnak, hogy ne ölessen meg, inkább száműzzön vagy bármi más, de hagyjon életben. Apám Daisetsu ezt árulásnak tekintette, és levágatta öcsém fejét. Mérhetetlen dühöt és haragot éreztem. És bosszúvágyat. Percek múlva a börtön falain kívül voltam. Először is megkerestem Akanét és rajta először kipróbáltam, amit soha sem. A feketegömböt. Hiába is próbálta védeni magát, közel sem volt annyi ereje, mint nekem, akkor és ott. Megöltem. Apámra is ez a sors jutott. Miután meghaltak, a szolgálót ki Kavada haláláért volt felelős, kínok közt, gömböket róva rá, öltem meg. És persze ott volt még Kavada apja ki beleegyezett fia elpusztításába. A feleségét csalva mulatott, mikor rátaláltam. Úgy döntöttem, ő halljon, meg, úgy ahogy fia. Nagyapámtól örökölt, kardommal, kettévágtam a fejét, előtte átdöfve szívét. Ezután úgy döntöttem, elhagyom a várost. Megtettem. Tokióba mentem, és élni kezdtem. Szívemben a bánat, halott öcsém iránt, de eltemettem mélyre, ahogy akkor a gyilkosságok után Nobu-t is. Senki sem tudja, hogy én végeztem velük. Senki. Mint mondtam, elkezdtem élni. Nos igen. A mágiát folyamatosan gyakorlom. Mikor 20éves lettem, úgy döntöttem, hogy szerzek valakit magam mellé. Tekintve karcsú alkatom, dús melleim, feszem bőröm, és gyönyörű arcom, ez nem volt nehéz. Jó pár férfit hagytam magam után, és rájöttem, hogy szex után a mágiám is sokkal intenzívebb. Annyit akartam, amennyit lehet. Igen, mohó vagyok, nem is kicsit. Ha akarok valamit, azt megszerzem ehhez nincs is kétség. 22 éves koromban, végre méltó ellenfélre akadtam, Fujimaro személyében. Olyan volt, mint én. Éhes. Éhes, a másik testére és éhes a mágiára. Jól kijöttünk egymásnak, folyton kívántuk a másikat, így szinte mindig együtt voltunk. Ám 2 év után úgy döntöttünk, hogy ez már sok, lesz, hisz minden alkalommal, a másik erejét szívtuk magunkba. Elbúcsúztunk egymástól, és én újra útnak indultam. Ezt a helyet találtam, melyről nem kevés történetet hallottam már. Remélem itt is lelek egy társat, vagy legalább is, egy játszópajtást. Remélem, megfelelek a követelményeknek, és csatlakozhatok, Castle of Hex lakóihoz.

Yamashita Nanahara