Elkövette: Agatha Moon
Dátum: 2004. 09. 29.
Jogok: az enyémek meg JK-éi...
Korhatár: hát, vannak kicsit durvább dolgok, de ez azért még nem olyan kegyetlen, hogy ne olvashassa el, aki kedvet kap hozzá.
Megjegyzés: ez a novella a Griffendél Nővérek című kisregényem egy kiegészítőfejezete, afféle háttérinformáció az én kedvenc szereplőmről. Aki nem olvassa azt az írásomat, aligha fogja ezt megérteni... Vagy talán kedvet fog kapni hozzá :-D

Túl nagy feladat

A Mardekár kastély szokásos pompájában tündökölt azon a hajnalon. Tom Denem szokása szerint ágyban fekve várta meg a napfelkeltét. Élvezettel figyelte, hogyan törik át az első sugarak az ablakot és ágyának vörös bársonyfüggönyén hogyan rajzolják ki a porszemeket. Eközben igyekezett semmire sem gondolni, mégis agyába furakodtak az emlékek. Most őszintén örült neki, hogy nem kell sem a Roxfortban, sem az árvaházban lennie. A nyári szünet mindig is a legjobb élményeket hozta neki. Már ötödik éve töltötte itt a vakációt, a Griffendél Nővérek társaságában.
Agatha olyan volt számára, mintha az édesanyja lenne, Sadót egy nagyon jó barátnőként tartotta számon, Melanthót viszont egyáltalán nem kedvelte. A legidősebb nővér túlságosan is gonosz volt számára, jóllehet, ő tanította meg a fiút a legtöbb sötét varázslatra. Az ilyen alkalmak sokkal inkább tanórák voltak, mint kellemes időtöltések. Megkönnyebbült, mikor Melantho azzal a hírrel fogadta az egyik reggelen, hogy Tomnak már nincs mit tanulnia, a főbenjáró átkokat is kiválóan alkalmazza – legalábbis állatokon.
Tom... Melantho még mindig így szólította. Ő viszont utálta ezt a nevet. Két éve volt, hogy Agatha segített neki kitalálni egy másikat, ami sokkal inkább ráillett: Voldemort.
A fiú elmosolyodott, mikor Agathára gondolt, és arra, hogy a nő azóta mindig is így szólítja – kivéve persze hogyha valami csínytevésen kapják. Mikor becsempészett a kastélyba egy seregnyi kertitörpét ugyancsak két éve, Agatha a Voldemort nevet rövidítette, és sikításszerű magas hangon csak Voldinak használta. Aztán persze a fiúnak kellett kipaterolnia a randalírozó sereget. Vagy legutóbb, egy hete, mikor az ebédlőasztal alatt egy kölyöksárkányt rejtett el, Agatha nevetése és Sado sikítása közben szintén csak Voldiként emlegették a fiút. Tehát ennek a névnek a becézése egyúttal szidásnak is minősült.
Most azt várta, hogy mikor hangzik fel a kastélyban Agatha hangja, miszerint öltözzön fel és menyjen le reggelizni, mert már réges-rég felkelt a nap és aznap is tanulnia kell. Kedd volt. Ilyenkor szokás szerint Sadóval töltötte a délelőttöt, miközben a családjának történetéről okosodott. Sado jól ismerte a Mardekár-család legendáit, és élvezetesen tudott mesélni. Az “órákat” rendszerint a kertben sétálgatva tartották meg, de rossz idő esetén behúzódtak az egyik szobába.
Azonban aznap reggel nem hangzott fel a várva-várt kiáltás. Voldemort így kelletlenül széthúzta az ágy függönyét és felkelt. A napfénytől elvakítva magára öltötte talárját és zsebre dugta a varázspálcáját. Ki az ajtón, át a folyosón, le a lépcsőn és be az ebédlőbe – mindez már automatikus volt számára. De senkit nem talált odalent, mindössze egy neki címzett levél árulkodott arról, hogy nem felejtették el teljesen. Kíváncsian bontotta fel a pecsétet, s csalódottan ismert Melantho kézírására.

Szia Tom!

El kellett mennünk ma reggel egy fontos feladat miatt. Ha visszaértünk, elmondjuk, miért. Addig is vigyázz magadra otthon!

Üdvözlettel: Melantho, Sado és Agatha.

Ez a levél a legkevésbé sem nyugtatta meg. Abban biztos volt, hogy a Nővéreknek nem eshet bajuk, és már azt is megszokta, hogy időről időre eltűnnek itthonról, de mindig szóltak neki előre. Nagyon hirtelen jöhetett ez a “feladat”, ha csak egy rövid üzenet megírására volt idejük.
De Voldemort nem rágódott tovább ezen. Szólt az egyik házimanónak, hogy készítsen neki valami reggelit, s tíz perc múlva a falatozásba merülve hallotta, hogy a Nővérek hazaértek. Az alaksor felé vették az irányt, s valószínűleg volt velük valaki más is. Voldemort legalábbis erre következtetett Melantho semmivel sem összetéveszthető, diadalittas kacagásáról.
De az ajtón is benyitott valamelyikük – Agatha lépett be az ebédlőbe. Intett a fiúnak, majd fáradtan roskadt le a hozzá legközelebb lévő székre.
–Hol voltatok? – kérdezte Voldemort.
–A minisztériumban – válaszolt Agatha, majd észrevéve, hogy a fiúnál ott a kibontott levél, hozzátette – Melantho szerint az egyik auror túl sokat megtudott rólunk. Most épp az egyik pincebörtön felé tart.
Voldemort elmosolyodott. Ezek szerint a férfi nem egyszerűen meg fog halni, hanem előtte részese lehet a Griffendél Nővérek hírhedt “vendégszeretetének”.
Kisvártatva Melantho és Sado is berontottak az ajtón, előbbi még mindig kacagva.
–Láttad a képét, mikor megmondtam neki, hogy kígyók közé fogjuk dugni? - nevetett Melantho.
Sado is felkacagott, csak Agatha maradt néma.
–Mi van, hugica? – fordult Melantho most a legfiatalabb Nővér felé – Szerinted nem volt jó poén idehozni?
–Megmondtam a minisztériumban is, hogy a legcélszerűbb lenne egyszerűen megölni. Semmi szükség rá, hogy még jobban ijesztgessétek. Alig tette le az aurori vizsgát...
–Nézzenek oda! – gúnyolódott Sado – A nagy Agatha Griffendél, aki háromszor annyi embert ölt és kínzott meg, mint mi ketten együttvéve, most megkönyörül egy fiatal férfin?
–Hagyjátok már abba! Abból, hogy idehoztuk, még bajunk is származhat. Hadd emlékeztesselek rá, hogy nem akarunk lelepleződni a nagy nyilvánosság előtt.
–Húúúú... Talán el akarod engedni? Még mit nem. – mondta Melantho.
–Dehogy akarom elengedni! – visszakozott Agatha - Csak azt mondom, hogy egyszerűbb lett volna ott helyben kinyírni.
–Peeersze... És akkor hol marad a szórakozás? – vonta fel a szemöldökét Sado.
–Támadt egy jó ötletem – szólt hirtelen Melantho.
–Remek. A te ötleteid mindig nagyszeűek... – gúnyolódott most Agatha.
–Megtennéd, hogy befogod egy kicsit a pofád? – emelte fel a hangját Melantho, majd választ sem várva folytatta, tekintetét Voldemortra szegezve – Tom ölje meg...
–Nem. – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Agatha.
–Miért ne? – kérdezett vissza gúnyos-ártatlan arccal Melantho – Csak nem félted az ártatlan lelkét? Tom – vagy Voldemort, ahogy te nevezed – igenis megérett rá, hogy kinyírjon valakit.
–Erről talán őt magát kellene megkérdeznünk – szólt Agatha, szintén a fiúra nézve.
Voldemort, aki eddig feszült figyelemmel hallgatta a Nővérek szóváltását, most nyelt egy nagyot, és Melantho várakozásteljes arckifejezését látva bólintott.
–Remek! – mondta Sado – Akkor ez az ügy perceken belül letudva. És hogy Agatha kívánsága is teljesüljön, legjobb lesz, ha Voldemort most azonnal megöli a bátor aurort. A kettes cellába zártuk – vetette oda.
Voldemort nem válaszolt. Elbúcsúzva félbehagyott reggelijétől felállt az asztal mellől és elindult az alaksori cellák felé.
Hamar meg is találta azt, amiről Sado beszélt. A férfi odabent egy székhez volt kötözve, haja a szemébe lógott, ruhája csatakos volt a vértől, arcát és karját friss sebek csúfították. A férfi húsz éves volt, de most negyvennek nézett ki. Fejét lehajtotta, s a közelgő léptek hallatán sem mozdult meg. Széke körül három kígyó tekergett, további tíz pedig a cella padlóján nyüzsgött.
Voldemort megállt a rács előtt. A férfi még mindig nem nézett rá. A fiú szólt a kígyóknak, hogy engedjék be őt, s kinyitotta a rácsajtót. Az auror erre végre megmozdult, de egyetlen hang sem hagyta el száját. Voldemort megállt előtte, felemelte pálcáját, készen arra, hogy kimondja a halálos átkot – de nem volt képes rá. Ahogy a férfi könyörgő szemeibe nézett, nem bírta őt megölni. Percek teltek el így. Végül Voldemort egy intéssel megszabadította a foglyot a kötelektől.
–Menj. – szólt az ajtó felé intve. Majd látva, hogy az auror még mindig nem mozdul, sürgetőbb hangnemre váltott – Indulj már! A Nővérek most nem fognak észrevenni, és kijuthatsz a kastélyból. A kerítésen kívül öt méterrel már tudsz hoppanálni.
–Miért? – nyögte a férfi.
–Ne érdekeljen – mondta halkan Voldemort – Csak a neved áruld el cserébe, hogy kiszabadítalak.
–Mordon. – suttogott a férfi – Alastor Mordon.
–Az én nevem Voldemort, hogy tudd, ki mentette meg az életedet. És most menj!
A férfi olyan gyorsan, ahogy csak tudott, futva indult el kifelé az alaksorból. A fiú utánament az egyik előcsarnoki ablakig, onnan figyelve, hogyan hagyja el a kastélyt. Még látta, hogy Mordon a kapun kirohanva felkészül a hoppanálásra, majd eltűnik.
Voldemort felsóhajtott, miközben elfordult az ablaktól. A Nővérek nagyon dühösek lesznek ezért. Hiába. Túl nagy feladat volt...