Elkövette: Agatha Moon

Jogok: JK-t, Asd-t és engem illetnek.

Lektor: Asd

Dátum: 2004. október 27.

Megjegyzés: ez a novella fogadásból íródott, a fentebb említett írónők egyikével (a közelebbivel)

Megjegyzés2: ez egy olyan novella, amilyet ne nagyon várjatok tőlem máskor, mert most igyekszem a stílusomtól kissé nagyon elrugaszkodni. Az egy dolog, h csak félig jött össze…

Megjegyzés3: a novella nyíltan és kendőzetlenül leír egy erotikus és nem éppen kellemes jelenetet, tehát csak 18 éven felülieknek ajánlott!

Megjegyzés4: Asd szerint Dracóból szokás szerint habos tortát csináltam. Kíváncsi lennék, más mit mond rá…

18 éven felülieknek!!!

Fájdalom és rettegés

Hermione gyűlölte a bezártságot. Egy kis szobában tartották fogva, ahol az ágyon, egy mosdókagylón és a WC-n kívül semmi sem volt, mi több, a szoba ajtaját is csak kívülről lehetett megtalálni, mert az egyfolytában változtatta a helyét. A lány az ágyon feküdt, álmatlanul, az egy héttel ezelőtti eseményeken merengve. Akkor kezdődött el a csata Voldemort és a Főnix Rend között, és őt, ahelyett, hogy megölték volna – mint azt sok barátjával, köztük Ronnal és Lupin professzorral tették – az egyik halálfaló elkábította. Nem emlékezett tisztán a csatára sem, úgy hitte, az a halálfaló egy emléktörlő bűbájt is mondott rá, s a férfi arcát sem látta. Csak itt, ebben a szobában ébredt fel, és fogalma sem volt, hogy milyen házban lehet. A szobának nem volt ablaka, minden oldalról fehér, meszelt falak vették körül a lányt, az ágyat piszkosfehér ágynemű takarta, s a berendezés többi része is meglehetősen szegényes volt. A világítást egyetlen fáklya szolgáltatta, és az már egyre halványabb fénnyel lobogott, lévén, hogy közeledett a „látogatás” időpontja. A lány csak így nevezte magában azt a pillanatot, amikor napjában egyszer enni kapott, és a fáklyát kicserélték. Mindig egy szótlan, feketébe öltözött alak jött, ugyanaz, és ahogy a lány meg tudta ítélni, mindig ugyanabban az órában.

Ha nem vették volna el tőle a varázspálcáját, már réges-rég megpróbált volna megszökni. Talán nem jutott volna semeddig sem, talán megölik, de az is jobb lett volna, mint itt feküdni és a szörnyűbbnél szörnyűbb eseményeken rágódni. Olykor, mikor már úgy érezte, teljesen elemészti lelkét a fájdalom, megpróbált a jó élményekre összpontosítani: a Roxfortban töltött utolsó évre, a sikeres vizsgáira, de mindez a legkevesebb eredményt sem hozta, mert az álomból fel kellett ébrednie, és a hideg, fénytelen jövővel kellett szembenéznie.

Jószerével azt sem tudta, miféle helyre került. Az lehetett egy kastély vagy akár egy egyszerű ház, hiszen ilyen kis cellát bárhol el lehet rejteni. Azt viszont csalhatatlan ösztönei megsúgták, hogy emeleten van, talán nem is az elsőn.

A gyomra fájdalmasan megkordult, s ez azt jelezte, hogy az Idegen hamarosan meg fog jelenni, enni hoz neki, kicseréli a fáklyát és aztán szó nélkül magára hagyja, és mint rendesen, most sem fogja megmutatni neki az arcát.

Nem kellett csalódnia. Az ajtó kinyílt, most az ágy végénél, és a folyosóról nappali világosság áradt be az apró helyiségbe.

De most nem ugyanaz az ember jött be, aki szokott. Hermione hirtelen felállt, bár legyengült szervezete tiltakozott a mozgás ellen. Nem sokat találkozott vele azelőtt, mégis egyből felismerte a tejföl-szőke, hosszú haj és a fekete köpeny magas, izmos gazdáját.

Lucius Malfoy végigmérte a lányt, szeméből mély megvetés sugárzott. Hermione állta a tekintetét, és igyekezett tartani magát, de lába időről időre megremegett. Malfoy nem szólt, talán arra várt, hogy a lány beszéljen először. Némán állt az ajtóban, természetfeletti mozdulatlanságba merevedve, míg Hermione lábai végképp felmondták a szolgálatot, és a lány az ágyra roskadt. Ajkai suttogó, nagyon halk szavakat formáztak.

–Tehát maga volt…

Malfoy talán mégis meghallotta, mert ekkor diadalmas kifejezés terült el az arcán. Nem válaszolt azonban, csak végre megmozdult, és egy lépéssel beljebb jött a cellába. A lány nem is gondolhatott védekezésre, megtörten, elernyedt testtel ült az ágyon, szemét még mindig a férfira szegezve, és reszketett a hidegtől és a félelemtől. Vajon mit akarhat tőle Malfoy? Meg fogja ölni? Az nem lenne túl nagy büntetés az elmúlt egy hét után. Vagy valami mást is fog tenni vele?

Malfoy becsukta az ajtót maga mögött, majd intett pálcájával a fáklya felé, mely ettől még halványabb, ám kitartó fényre váltott. Majd még közelebb ment a lányhoz, olyannyira, hogy már ki sem kellett volna nyújtania a kezét, hogy megérintse őt. Hermione felemelte a fejét, és a fölébe magasodó férfi büszke és gúnyos arcába nézett.

–Mit akar tőlem? – kérdezte remegő hangon.

–Nem találtad még ki? Pedig a hírek szerint igencsak okos boszorkány vagy… - gúnyolódott Malfoy, azzal lehajolt a lányhoz, és erősen belemarkolt annak felkarjába. – Téged akarlak – sziszegte neki.

Hermione feljajdult, ahogy a vaskemény kéz megszorította, és elfordította a fejét Malfoy túl közel lévő arcától. Azonban a férfi erre még keményebb mozdulattal válaszolt: megfogta a lány állát, erővel maga felé fordította és szájával rátapadt annak gyenge ajkaira. Hermione egy szúrást érzett az alsó ajkán, és ugyanakkor a vér édes ízét a szájában. Malfoy abbahagyta a csókot, és egy durva lökéssel hanyatt döntötte a lányt. Mintha nem is hallotta volna meg áldozatának jajkiáltásait, segítségért, kegyelemért könyörgését, csak szaggatta lefelé róla a ruhát, ami az egy hét alatt összepiszkolódott, és jó néhány szakadás még a lány csatában való részvételének emlékét idézte. Mikor az összes ruha lekerült róla, Hermione reszketve feküdt az ágyon. Már szinte nem is érezte a cella vagy az ágy hidegét, a félelemtől fázott. Malfoy keményen belemarkolt a mellébe, és ismét az ajkaihoz tapadt, miközben másik kezével a lány lábai közé csúszott.

Hermione döbbent félelmében már nem mert szólni sem. Izmai maradék erejével egész testében megfeszült, s nem hagyta, nem akarta hagyni, el akarta taszítani magától ezt a szörnyeteget. De erőtlen volt, mintha egy pillangó verdesne egy üvegben.

Malfoy most felemelkedett, és a saját nadrágját és alsóját húzta le, épp csak annyira, hogy merevedő férfiasságának szabad utat engedjen.

Hermionét ez a látvány rémisztette meg igazán, viszont a félelemre nem volt ideje, mert a férfi szétfeszítette a lábait és erőszakkal beléhatolt. A lány felsikoltott a fájdalomtól, izmai újfent megfeszültek, de mindez nem hatott Malfoyra. Elkezdett előre-hátra mozogni benne. A lány teste tiltakozott, a fájdalom feszítette méhét, az egyre erősebb lökések pedig mind hangosabb sikoltásra késztették. A férfi ellenben sűrűsödő sóhajokkal biztosította őt arról, hogy nem fogja minden tiltakozása ellenére sem abbahagyni a kínzást.

A lány minden sejtje menekülésért kiáltott. A megalázottság nem tudatosult benne, csak a fájdalom kötötte le agyát, s minden erejével azt kívánta, hogy legyen már vége, szűnjön már meg ez a rémálom, következzen az ébredés, ami sötét ugyan, de nem ennyire fájdalmas, nem ilyen iszonyatos…

De Malfoy nem tágított, míg ő maga ki nem elégült. Ez pedig évezredeknek tűnő percekig tartott el. Mikor hosszú idő után leszállt a még mindig reszkető, meztelen lányról, s felhúzta nadrágját, utolsókat sóhajtva odavetette neki:

–Szörnyű voltál, és cseppet sem szórakoztató. Tanulnod kell még, és fogok tenni róla, hogy tökéletes szerető legyél – azzal intett egyet pálcájával és a kitáruló ajtón át kiment a folyosóra.

Hermione nem könnyebbült meg, és még jó ideig nem bírt mozdulni sem. Mocskosnak érezte magát, megalázottnak, s a rémképektől sem szabadult. Akarata ellenére felidéződött emlékezetében az átélt iszonyat, behunyt szemén keresztül is látta a férfi rettenetes, kielégült arcát.

Fázott. A cella jéghideg volt, s ő még mindig pucéran hevert az ágyon. Erőlködnie kellett, hogy magára húzza a vékony pokrócot, ami takaróként szolgált.

Keserves nyikorgással újra kinyílt az ajtó, s most az az alak lépett be rajta, akinek mozgását Hermione már jól ismerte. A férfi kicserélte a fáklyát, és letette az asztalra az ebédnek szánt tányér levest. Majd, most először a lány felé fordult, s lehúzta a fejéről a csuklyát.

Hermione döbbenten meredt rá. Ugyanaz a szőke haj keretezte az arcot, ugyanaz a hideg, szürke szem villant rá, mint az előbb, de ez mégis ismerős volt, ha nem is kedves ismerős. Draco lassú, szinte félénk léptekkel odament az ágyhoz, leült rá, s a lányt ülő helyzetbe segítve gyengéden átölelte. Hermionénak nem volt mersze tiltakozni, s legbelül meg is nyugtatta az érintés. Draco halkan suttogva megszólalt.

–Bocsáss meg…

S a lány egyetlen szót sem tudott kimondani, de a vállai rázkódtak a zokogástól, s könnyei lassan átáztatták Draco talárját.