Korhatár: 18!!!

Megjegyzés: Ez a történet a fantázia szüleménye. Mivel egy felnőtt pár kapcsolatát mutatja be, ezért szigorúan 18 éven felülieknek ajánlott! A sorkihagyások pedig minden alkalommal nézőpontváltást jelentenek, de ez valószínűleg nem sokáig marad titok ;)

Agatha Moon:

A Halál ölelése

A szoba most sem volt jobban kivilágítva, mint máskor. A falak körüli polcok pont ugyanúgy álltak, s rajtuk az apróbb arany és ezüsttárgyak nem változtatták meg helyüket. A középen álló hatalmas márványasztal, makulátlanul tisztán, egyetlen pergamen nélkül állt, holott a mögötte elhelyezett fotel arra utalt, hogy íróasztalként használják.

A fotel most üresen ásított, mivel gazdája a helyiség egyetlen, lefüggönyözött ablaka mellett állt. Csak annyira húzta szét a nehéz kordbársony anyagot, hogy a résen az udvarra lásson, de őt ne vegyék észre. És amit látott, az pontosan megfelelt az elvárásainak. Odalent, két emelettel alatta éppen fekete köpenyes férfiak rángattak át az udvaron egy lányt. Már nem kellett sokat várnia, ahhoz, hogy a lány megérkezzék a szobájába, s aztán…

A rés eltűnt, ahogy a férfi elengedte a függönyt. Csak egy pillanatig habozott, amíg érezte a kísértést, hogy még egyszer megnézze ilyen távlatból a lányt, aztán meggondolta magát, és hosszú léptekkel a fotelhoz ment. Mégsem ült le. Úgy döntött, mögötte állva várja meg, hogy odaérjenek a szolgái.

A hatalmas kastély sötét folyosóit most csak a fáklyák világították meg. A nő, akit jószerével végigvonszoltak azokon, sokkal szívesebben ment volna a saját lábán. Jól tudta, hogy hová viszik, de nem félt. Sokkal inkább bosszankodott a foglyul ejtői durvasága miatt. Jobb szeretett volna egyedül menni, belépni azon az ajtón, amely – most már látta – a folyosó legvégén nyílt. Bátran meg akart állni a férfi előtt, aki odabent volt, és talán várt is rá.

Mennyire megalázó, hogy ezek a hitvány szolgák vonszolják el odáig! Őt, aki vámpírnak született, majdnem ezer évet élt le ezen a földön, most egyszerű halandók a hajánál fogva rángatják…

Az ajtó vészes közelségbe került, de a szolgák végre megálltak. A nő fellélegzett. Talán valóban egyedül mehet be?

Nem. Csak az egyik férfi előre ment. Tudhatta volna…

–Kegyelmes Nagyúr… - hajolt meg a férfi. Csak aztán állt fel, hogy a szeme sarkából meglátta, amint a mestere int.

–Kit hoztatok nekem, Magnus barátom? – kérdezte Voldemort.

–Egy húsz év körüli, csinos nőt, ahogy kérted, uram – válaszolt a halálfaló.

Voldemort elégedetten bólintott.

–Hozd be!

Magnus Crow újfent meghajolt, s kihátrált a szobából. Bármily elavult volt is a távozásnak eme formája, a Nagyúrnak semmilyen körülmények között nem volt tanácsos hátat fordítani.

–Befelé! – szólt rá a férfi a hölgyre, aki - őszinte bosszúságára - ezek után sem léphetett be úgy, hogy némi méltóságot visszanyerjen. Ahogy a hozzá képest hatalmas férfi megragadta a hajánál fogva, és berángatta a szobába, térdre esett. Még nem nézhetett fel, mert a férfi továbbra is a kezében tartotta a haját. De annyit érzékelt, hogy az íróasztal mögül megszólal valaki, méghozzá sziszegős hangon.

–Most elmehetsz, Magnus – szólt. A férfi zajtalanul elhagyta a szobát. – Emeldd föl a fejed, szépségem!

A nő némán engedelmeskedett, s egyenesen a vörös szempárba nézett.

– Mi a neved?

–Lydia Harker.

–Lydia Harker… - ismételte meg a nevet Voldemort, mintha az emlékezetébe akarná vésni. A nő szemei az ő tekintetébe fúródtak. Feketék voltak, akár az éjszaka, és a pillantása mély, mintha az örökkévalóságot hordozná magában. A bőre hófehér. A haja hosszú, fényes fekete volt, de most Magnusnak köszönhetően csúnyán összekócolódott. A nő vérpiros ajkai vad vágyat sugároztak, az arca pedig dacos kifejezést öltött.

Voldemort alig észrevehetően megrázta magát, hogy észhez térjen. Ez a nő olyan hatást gyakorolt rá, amilyet eddig soha senki sem. A felcsillanó szempár viszont a tudtára adta, hogy Lydia is észrevette a férfi zavarát.

„Voldemort Nagyúr…” A férfi pontosan úgy nézett ki, ahogy Lydia azelőtt elképzelte. Ugyanaz a vörös szempár, ugyanaz a fehér bőr, ugyanaz a gonosz, mégis, vágyat ébresztő tekintet.

–Állj fel! – mondta parancsoló hangon.

Lydia tudta, hogy nem érné meg ellenkezni, így engedelmesen felállt a földről. Most már nem számított, hogy hogyan rángatták el idáig, hogy mennyire szívesen jött volna a saját lábán, a saját akaratától vezérelve. Most már itt volt, és végre szemtől szemben állt azzal a férfivel, akiért oly annyira rajongott.

–Vetkőzz! – hangzott a következő parancs. Lydia ezt már nem sietett teljesíteni.

–Jobban szeretném, ha te vetkőztetnél le – mondta pimaszul a nő. Voldemort összehúzta a szemét. Még nem fordult elő vele, hogy valaki így, ilyen nyíltan ellen mert volna szegülni akár a legkisebb parancsának.

–Ha én vetkőztetlek le, akkor ezeket a ruhákat többé nem használhatod – válaszolt fagyosan, azonban úgy tűnt, a nő még mindig nem hátrált meg tőle.

–Nem hinném, hogy lenne alkalmam használni őket – vágta rá, majd keserűen hozzátette – Úgyis megölsz, ha végeztünk.

Voldemorttal roppant kevés helyzetben fordult elő, hogy nem tudott hirtelen reagálni, és most érezte, hogy a nő került fölénybe.

Lydia is tudatában volt pillanatnyi előnyének, de nem volt alkalma rá, hogy kihasználja. Rájátszani pedig roppant veszélyes lett volna. Akkor talán meghal, mielőtt megkapja azt, amit akart, amiért idejött.

–Igen, megöllek utána, ha tudni akarod – válaszolt kissé megkésve a férfi, és a pálcájának intésével kinyitotta az egyik ajtót, amely mögött egy franciaággyal felszerelt szoba várta őket.

A nő elfordult tőle, a haja eltakarta az arcát. Hátra sem nézve lépett be a szobába, és egyetlen másodperc alatt felmérte a helységet. Voldemort bezárta az ajtót, a szemét le nem véve a nőről. Nem tudott betelni annak gömbölyű melleivel, karcsú derekával, formás fenekével. Nem hitte volna, hogy létezhet olyan nő a földön, aki meg tudja babonázni.

–Komolyan azt akarod, hogy én tépjem le rólad a ruhákat? – kérdezte továbbra is megtartva a sziszegős-fenyegető hangját. Lydia szembefordult vele, de nem válaszolt. A tekintete olyan mértékű vágyat sugárzott, amellyel a férfi még sosem találkozott.

Tudta, hogy nem várhat tovább. Ez a nő a végletekig felizgatta éppen azzal, hogy nem ijedt meg tőle. Nem rettegett, nem verte sírva az ajtót, hogy engedjék ki, nem szentségelt, és nem ájult el. Ez a nő akarta őt.

Lydia várt, bár legszívesebben ő maga szaggatta volna le a ruhákat Voldemortról. De jól tudta, hogy sokkal jobban jár, ha kivárja a pillanatot, amíg a férfi nem bír magával. Veszélyes játék volt ez. Sokkal veszélyesebb, mint amelyet valaha játszott, de most nem bánta. Még ez az egy öröm az életében, aztán meghal. Hiszen azért jött ide, épp a halálra készült. De ez a férfi kellett még neki.

És elérkezett a pillanat, szinte észrevehetetlen gyorsasággal. Lydia testéről lekerült minden ruha, olyan hirtelen, hogy még az ő szeme is nehezen követte nyomon az útját. A férfi teste az övéhez préselődött, és a nő szinte fel sem fogta, hogy időközben a férfi is meztelen lett – ezek szerint mágiát használt. Nem baj, már ez sem számított. Csak a pillanat gyönyöre volt fontos.

A férfi kezei bebarangolták a testét, s annak minden hajlatát. Lydia beleborzongott a hosszú, hideg ujjak érintésébe, miközben jól tudta, hogy az ő keze is hasonlóan hűvös, vagy még inkább az. Ő sem tétlenkedett. Végigsimított a férfi a hátán, a vállain, a mellkasán, a hasán, majd a már lüktető és kemény férfiasságán is.

Voldemort soha ilyen élvezettel nem csókolt még egyetlen nőt sem. Semelyik áldozatának sem volt kívánatosabb teste, mint ezé a lányé. És soha nem érzett még ilyen kínzó vágyat, mikor már nem is ő, hanem az ösztönei vezérlik. Lydia tökéletes volt, a legjobb, akivel valaha találkozott. Ezt már első pillantásra meg tudta állapítani. A csókja pedig olyan forró volt, amilyen hideg a bőre.

A hatalmas ágy kínálkozva várt rájuk, s nem is sokáig. Mintha ellökték volna őket, úgy zuhantak a puha selyemtakaróra. Lydia érkezett rá először, Voldemort pedig a nőre. A csókolózást, vagy egymás testének felfedezését egyetlen pillanatra sem hagyták abba.

A nő halk nyögést hallatott, amikor a férfi keze az ágyékához ért, majd ahogy az ujjait mozgatta, Lydia kis híján elélvezett.

–Akarlak… - lehelte a fülébe, amint Voldemort abbahagyta a nő ingerlését. Lydia érezte, ahogy kezei között a férfi teste megborzong, és elmosolyodott.

Voldemort felemelte egy kicsit a fejét, hogy Lydia szemébe nézhessen. Azonban most a nő nem hagyott túl sok választási lehetőséget. A lábaival átölelte a derekát, és szinte követelte azt, ami neki járt. A férfi ismét megcsókolta a nőt, de ezúttal még hevesebben, mint addig, és közben belé hatolt.

Lydia felsikkantott, de ez a sikoly nem az a félelemmel teli hang volt, amit Voldemort már megszokott ebben a helyzetben. Sokkal inkább kéjről, élvezetről árulkodott. A férfi durván mozogni kezdett. Megfordult a fejében, hogy ehhez vajon mit fog szólni az áldozata.

Ám Lydia nem bánta, sőt, úgy tűnt, még élvezte is. Mikor Voldemort már nem bírta tovább, a nő is hangosan felnyögött.

Lydia a tekintetével követte Voldemortot, amikor a férfi legurult róla. Az arca nem volt kimerült, s a szeme is végig nyitva volt. Mikor a nőnek sikerült lenyugtatnia az élvezettől remegő testét, a férfi szemébe nézett.

–Most mi következik? – kérdezte halkan, a legrosszabbra számítva.

A férfi szemeiből semmiféle választ nem tudott kiolvasni.

–Még nem tudom – szólalt meg nagy-sokára a férfi. A hangja immár egyáltalán nem volt sziszegős.

A nő ezt nem tudta mire vélni, de nem is kellett sokáig gondolkoznia rajta.

–Nem engedlek el magam mellől – jelentette ki Voldemort, ezzel önmagát is meglepve. És még jobban meglepte, hogy a nő felnevetett. Nagyon rég volt már, hogy valaki nevetni merjen mellette.

–Ó, ezt nem hiszem, Voldemort Nagyúr…

A férfi döbbenten felemelkedett, és a könyökére támaszkodott. De nem kellett megkérdeznie.

–Igen, ki merem mondani a neved – folytatta a nő. – És nem ijedek meg tőled, a haláltól sem. És mielőtt meghalok, szeretném elmondani, hogy én magam akartam, hogy eléd hozzanak. Másképp aligha foghattak volna el.

Voldemort sok mindenre számított, de erre a válaszra nem volt felkészülve.

–Azt is megtudhatnám, hogy miért? – szegezte neki a kérdést. De nem kapott választ. Lydia, ahelyett, hogy megszólalt volna, vicsorra húzta a száját, és Voldemortnak nem sokba telt felfedezni a nő hosszú szemfogait.

–Tehát vámpír vagy – hanyatlott vissza a párnára a férfi. Lydia rámosolygott.

–Remélem, nem érzed magad becsapottnak.

–Nem, csak megleptél vele – mondta, majd gyorsan rendezte a gondolatait. Ezt a nőt nem engedheti el, hiszen hihetetlenül értékes: nem csak hogy jó szerető, de kitűnő társ is válhatna belőle. Ez a gondolat valahogy idegen volt tőle, de most nem foglalkozott vele. Maga sem értette, hogy miért, de nem akarta megölni a nőt.

Lydia, bár nem mutatta, türelmetlenül várta a végítéletet. Biztosra vette, hogy Voldemort meg fogja őt ölni, hiszen soha egyetlen nő sem került ki innen, ha egyszer elkapták. Nem hitte volna, hogy ő maga még élve fog távozni ebből a szobából.

Ám Voldemort ismét felemelkedett a párnáról, és fölé hajolt. Nem szólalt meg, de a szeme most mindent elárult Lydiának. Úgy egy percig némán néztek egymásra.

Ismét hevesen csókolták meg egymást, elfelejtve, hogy ezt – mint ahogy azt az előbb szavak nélkül megbeszélték – még számtalanszor megtehetik a jövőben.