|
Lidércdal
Éji utcán lődörögtem, lomha nyirkos fojtó ködben,
Léptem koppanása elhalt, s megigéző lágy lidércdalt
Súgott fülembe az est.
Összeroggyant szürke házfal tetejéről jött a gyászdal
Én fölnéztem, s jaj mit láttam, szürke sötét szivárványban
Égő szempár lebegett.
Mint az inga egyre lengett, hívó dala lágyan zengett
„Gonosz lidérc ne tovább! Gyilkos átkot szór a szád!”
De a démon nevetett.
„Szólnál hozzám kedvesebben! S nem ingnék ily elfeledten,
Fal tetején egyre várva bolygó halandó szavára!”
Jaj, a lábam remegett!
Rémült szívem nagyot dobbant, lent a járdán két láb koppant,
Lejött hozzám, felém lendült, sötét dala újra zendült.
S menni már nem lehetett.
Sötét utcán bénán álltam, felkapott az éjszakában!
„Gonosz lidérc ne tovább! Megbénított szörnyű szád!”
S ő fülembe nevetett.
„Szólíts engem kedvesebben! Velem jársz majd elfeledten,
Napnak fényét sose látod, éj nem hoz szemedre álmot.”
S tudtam el már nem ereszt.
Sötét éjen vérem vette, vele járok elfeledve
Künn az utcán egyre várva bolygó halandó szavára.
Lidércdalt hoz minden est,
Soha el már nem ereszt.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
