Létezem, csak értsd meg!

Csak ülök a padon. Némán figyelem a körülöttem zajló eseményeket. Csak vagyok, csak létezem. S ez bennem legnagyobb félelem. Csak létezem. A pillantások melyeket rám emelnek, egyszerű ám megvető pillantások. Amolyan, nézd, ott ül egyedül, és elzárkózik mindentől/mindenkitől. Elbújtam egy árny mögé, szorosan testemre csavartam, hogy senki ne érinthessen. S így bár, hogy közelségembe emberi lényt nem engedek, értsd meg olvasóm, féltelek! Tán ha értenél…ha értenél, és éreznéd mit én, azt hiszed, jobban elmélyülhetnél, de NEM! Nem kívánom senkinek, hisz értelmetlen még számomra is életem. Halandó és rettegett. A kín mely emésztetett erősebb, reménytelenségem újult erővel tér vissza, bánatom könnyeim, felissza, és hiszi, oh, mily nevetséges, de hiszi, hogy lesz még szebb! Szebb? Gondolnád? Egy beteg elme, sikongó lélek, még remél, darabokra esve de él. S egyszer fáradtan felsóhajt. Bár már vége lenne. Esdekelve nem térdelne testem üres, néma, szobor előtt. Nem kérne még reményt, szebb életet, hagyná a keserves éveket, ám, a szív nem felejt. Dobban ő minduntalan összetörten, félholtan, csak dobban, és én is csak létezem. Nem felel, hiába kérdezem. Kérlelem, adjon választ, ne dobbanjon, elfáraszt, de hallgat. Hallgat, mégis sikolt. Halántékomon lüktet az ér, süketít és fél, mert él. Hiába tagadja, hiába néma, hisz hallom. Csak választ nem kapok, hiába sóhajtok. Tán kételkednék, messzire mennék, el innen, távol-e világtól, az emberek morajától, a részeg tódultságtól. De így maradok, bármit is akarok, fáradtan pislogok, gyötrődve haladok, s álmosan zuhanok. Lent, vacogok, egyedül maradok. Innen is mennék, meleg ruhát vennék, s esdekelve kérném a szobrokat, adjanak szebb napokat. Vérző a lélek, s véres könnyet ejt a kő, a bánat folyton csak nő, s keresve sem találna könnyebb utat szíve, csak erre mutat. A halál. Hiszi, még, hogy jobb lennem szerintem, csak fájdalom kerekedne, s összetört szíveket keresve, megtalálnám, ha lehetne, azt ki szenved, annyi fájdalmat elenged s mégis, folyton sír és én is, így volt rég is. S, majdan ha kel az égen, akkor is légy résen, hisz nem tudhatod, mit hoz, vagy visz el, elragad bármit, teszel, nem ejt könnyet érted, halálodat is megélted, s hiába remélted, az üres szobrokat hiába kérted, mert volt s van egy léted, félted. Érthető, én is féltem, csak az érzéseimnek éltem, ma már ébren kérve, mindenem markába téve, hangokkal együtt élve, a világban csak léve, rettegek. Folytonos megnyugvást keresek, elesek, mindig felkelek, ha kérdeznek, felelek, s közben maszkot cserélek, valahogy elélek. Boldog mosoly arcomon, vércseppek az ajkamon, vágások a kezemen, nem érti, hogy szeretem, kell nekem, de feledem, elhiszem, jobb lesz nekem, s feledem. Kinyitom szemem, keresem, de nincs jelen, feladom. Majd visszatérve elkapom, nem sanyargatom, hagyom had, fájjon, s kínozza fájón, ha holtomban léve megtalál, ütni készül, eltalál, lelkembe vág, a féreg engem rág, s menekülök. Egy csendes helyre leülök, bűvkörökbe kerülök, lassan én is elcsendesülök. De magam elől elfutok, a próbákon elbukok, innen tovább nem jutok, megakadok. Lassan meghalok, levegőt sem kapok, megfulladok.  Érzésekért kaparok, én csak élni akarok. Rémálomból ébredek, lassan révedek, elképedek. Álom volt, nem valóság, még tart hát az örök rabság, várható az öngyilkosság, ez sajátosság, de nem önállóság, fáradtság s gyengeség. Elemiség, kétség, reménytelenség, feszültség, mély félénkség,. Kevély, s fösvény, saját törvény, erő. Feltörhető, reményt vesztett, szerethető, a mint ember esendő, a válasz magunkban keresendő, s nem sejtendő. Gyorsan felejtendő. Az ágyból felkelek, tusolni megyek, majd lepihenek. Telefonálok, barátokat hívok, egymagamban sírok, megjönnek, ölelnek, sokat beszélgetünk, majd elmennek. Egyedül maradok, pengét ragadok. Összetörök, testet gyötrök, könyörgök, vérzek, időmmel elkések. Remélek, s megélek. Fáradt sóhajjal visszatérek, új álmot kérek, s elalszom végleg, bár élek, csak értsd meg…

Nedia Rose

Pécs, 2007. 05. 04.