Létezem, csak értsd meg 2.

Jobb helyen kelek, magamhoz ételt veszek, búcsút intek szép időknek, oly messzemenőknek, kételkedő szavaknak, kegyetlen akaratnak, érzéketlen szívnek, sok boldog emléknek. Könnyeknek a télben, járni puszta fényben, ázni esőben, régen. Régen tettem így, s akkor szakadt lelkem kérte, az eget félve nézte, hősét idézte s újból csak kérte. Kérlelte, legyen vége, jöjjön a szebb végre, miért ne? Lehetne. Reménykedne, bús időket feledne, kedves szíveket keresne, menekülne. Nem teszi, hisz nem engedem, Isten előtt meg nem vetem. Lábaim is remegnek, lassan térdre ereszkednek de nem! Oh, nem! Nem, soha, meg nem töri őket Isten ostora, jár tovább esdekelve, a mélyben emelkedve, gyönyörködik a sötétben, nem járhat többé fényben. Sírva kacagni, újra akarni, az utolsó szépet, ami egyet csinál, véget. S nem engedem. Karjaim sem bírnak már emelni, ők is csak egyet akarnak, feledni. Testem mellett lógni lustán, lelkem kacagjon kurtán, de nem, már ezt sem engedem. Kérdezem, mi kell nekem, tán fájó szív dobbanása, Halál kegyetlen kacagása, zord pillantása? Válaszomat nem lelem, mind hiába keresem. S dobban újra, még így is darabokra esve, sok mindent megtenne, hogy élhessen megint, törvények szerint. Dobbanását elnémítom, magam élve meg nem adom, ne hallja meg senki ébren, álmodjon mind földön, égen. Hű holt lelkem is elhagyni készül, neki elég, többé meg nem sérül, s elhagy. Fülemben zakatol, lassan felkarol, de nem hagyom, visszautasítom. Szívem már hangtalan, arcom ajaktalan, szám többé szót nem emel, bennem mérget nem kever, balga lészen, elemésszen, tüze nyaldosson, újat alkosson. Hozza vissza régi énem, csak ezt remélem. Kérem. Ürességbe hangosan kiálltok, szemem mögül kilátok, új szavakat formálok. De csak fejemben szólaljon, hangosan ne akarjon, lassan ő is elpusztuljon. Csodát már ne reméljen, ostobaként ne is kérjen, sorsa végeztével hulljon el, s ennek ő mind megfelel. Bűntől égő testet nézzen, s ha rámpillant féljen. Messze kerüljön, mint vízözön a télben, megfagy szépen, s nem segít rajta nyár, kánikula, sem pedig menny mi Isten otthona. Szakadéknak szélén állva, sírva, kiáltva, hallgatni a madarakat, oh ez mennyei csoda. Halk csipogás, még óvodás, ki életét nem élte még, mégis elég. Nem élheti sem a szépet, nem kaphat kedves emléket, csak sírjára virágot, átkozom-e világot. Testvére is elhullott, a hidegben megfagyott. Siratom őket egész nap, nem éri meg pillanat, mit kér ki Istennek, hívja magát, most miért nem tesz csodát? Nem melenget apró testet, sírjukra nem rakok keresztet. Emléküket nem feledem ösztönzik életem. Rövid létük keserve, fagytak ők a hidegben, s éhes csipogásuk örökké bennem él, lelkem mélyén még remél. S újonnani fájdalom, mily gyötrődő ártalom, mint könnyeim az asztalon. Maró bánatom, elhallgatnám, ha lehetne, nem hagynám, hulljon el kismadár. Szárnyra kapna, ha lehetne, gyorsan repülne, messze szállna, de csont és bőr, megfagyott test. Hittem végre egyszer szép lesz, tévedtem. De mekkorát! Életet akartam csupán, nem csodát! Újra visszahullva porba, fájdalomtól ordítva, órákig zokogva. Szívem újra dobbant s arcomon mosoly csillant, De gyermekeim holttá lettek, a sötétben ők elvesztek, s segíteni sem tudtam, hiába akarta. Hiába kérleltem, nem mutatta magát, nem hagyta el biztonságos otthonát, a gyáva! S így egy lett a két árva. Gyáva, ki hisz benne, mind ostoba! Nem segít ő soha, hiába kérleli mostoha, lecsap rá saját ostora. Erőmmel s dühömmel, kínommal s akaratommal, mi azt kívánja, hogy neki is szörnyen fájjon, ne legyen semmilye-e világon. Kotródjon a pokolba, hol csak egy szolga, nem az úr, s többi gyilkossal földet túr. Fájjon mindene, hisz annyi ártatlan lelket vesz el, mindegy mit teszel. S halála is csak szenvedés legyen, csapdába essen lelke, sivár pusztaságba teste, s ha majd térdre esve, földre, égre nézve, rimánkodva megszólal, megölöm én azonnal. De nem gyorsan. Úgy ahogy ő tette. Zuhanjon le a mélybe, rátaláljanak végre, etessék meg miért ne? Majdan éjjel dobják az utcára, lám mily gyors a holtnak futása. Jöjjön vihar, tapossa szét, érezze a halál szelét, majd halljon meg kínzón, társ nélkül.  Bűneivel most szembesül. Bánhatja már utólag, a bosszú attól még teljesül. Senkit ki nem kerül. Érzéseknek élek én, kit a világ küszöbén, mozgatnak mit szalmabáb, minek álma bosszúvágy. Így Isten nem lesz többé soha, leágazott rút kora. Beteg elmém nyugovóra tér, mesét regél, madarakról, életről, halálról, fájdalmas elmúlásról…

Nedia Rose
Pécs, 2007. 05. 16.