|
Kettétörten
Sírnom kell. Végzetesen sírnom.
Nem tudom elűzni, hiába próbálom.
Könnyeim szemembe szöknek,
Arcomon oly könnyen pörögnek.
Lelkem széthasít, kínoz, öl,
Semmi rosszat nem töröl.
Lassan marja ki szívem,
Lassan veszi el az eszem.
Megaláz, s magam alá temet,
Nincs benne semmi jó cselekedet.
Bánat hozója, szívem gyilkosa,
Te lennél hát a halál démona?
Nincs olyan idő, mikor őszintén mosolyogtam,
Ez már elkezdődött, még kisded koromban.
A végtelen szomorúság az én sorsom,
Magam lassacskán részekre bontom.
Lesz ki majd kegyetlen,
Ő lesz az esetlen.
S lesz ki az esendő,
Vérző szíveket szerető.
Kegyetlen az, ki társait sírásra készteti,
Olyan lesz, mint lelkem mi ezt naponta teszi.
Esetlen, erős a rossz alkotója,
Gyámoltalan emberek sirattatója.
Esendő, ki újra és újra elbukik,
Ki mindig a csalódásokba hanyatlik.
Véres szíveket szerető, emberséges,
Mindig jót feltételező, nem ellenséges.
A két fél összeforrni képtelen,
A fájdalom bennem csak nő, féktelen.
Meghurcolja mindenem, s én védtelen,
Vagyok, s leszek mindig éberen.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
