|
Elveszve
Vénám, mi adta az ihletet, elveszett,
Szívem a sok bánattól megkeseredett.
A költő ki voltam, s lettem volna,
Elveszik, folyton, s megint, újra.
Írni nem tudok, se strófákat zengni,
Kedves rímeket magasba emelni.
Fájdalmam versbe költése sem megy már,
Minden mi körbevesz, mocsok és sár.
Rebegő pillám, hiába ejt könnyet,
Hiába ontja a rengeteg cseppet.
Ostobán, gondolván az elmúlt időkre,
Vissza a sok régi, kellemes emlékre.
Midőn, emlékezvén, újra felkacagok,
Magamhoz papírt és tollat ragadok.
Írni kezdek, s lassan haladok, bár,
Megszületik az első rímpár.
De az írás abbamarad, ismét elakadok,
Körbenéz a szobában, csak magam vagyok.
Egyedül, s szívembe nyilall a fájdalom,
Beteg lélek az enyém, csak ártalom.
Hangosan kiálltok újra és újra,
Fáradtan zuhanok, vissza a porba.
Ajkamra több szót nem vevén,
Meghalnék én e nap, éjjelén.
Hisz vinni sorsom már nem bírom,
Piszkos arcomon lévő könnyeim közt feladom.
Nem kelek fel többé, csak fekszem a mocsokban,
Lassan halok meg, szenvedve, kínokban.
Vagy mégsem? Kérdem, s egy hang szól minek nyoma,
Keserves szívem legbelsőbb zuga.
Vagy mégsem? Kérdem, s egy hang szólal újra,
Ne félj gyermek, megvédelek, szavamra.
Könnyeim pergése megáll, s felnézek,
Némán de könyörgök, segítséget kérek.
S remegő kezei, ölelésébe hullva,
Találom meg békémet, először újra.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
