|
Beszélgetés a Halállal
Halkan suttog, szólít nevemen,
Mindenhol megtalál, nincs rejtekem.
A menedékek immár mind elpusztítva,
A hibáim előttem, mind kinagyítva.
A rossz tetteim felsorolva,
Én csak hallgatok, bebúgózva.
Nem akarom látni, érezni, hallani,
Hogy róják fel múltam, ajkai.
S midőn minden elcsendesedik,
Kinyílt szemeim a fényt keresik.
Csak egy másik szempárt talál,
Gazdája nem más, mint a Halál.
Féled a halált, gyermekem?
Ugyan miért kéne azt nekem?
S az élet? Az szükséges?
Mit elvennél tőlem? Lehetséges.
Kín s fájdalom mire vágysz?
Hogy kívánjam. Erre vársz.
Hogy várok? Hisz kívánod.
Tévedsz. Az a Te világod.
Mégis érzem benned él.
Tudom. Olyan hideg, mint a tél.
S ah! Egy részed csak ezt akarja,
Tudom. Belül szívem bánat marja.
Miért szenvedsz hát mégis?
Mert ettől élek. Még én is.
S nem féled, hogy elér a vég?
Nem, mert lelkem tüze ég.
Sikoltod majd a nevem!
Sikoltom, ha kell nekem.
Ölöm majd a bánatod,
Tudom, csak ezt akarod.
Félve nézel majd fel rám,
Remegni fog majd a szám.
Rettegni fog mindened,
Ha Te mondod, meglehet.
Sírni fogsz, s könyörögni,
Cipőm belém fogod törölni.
Nem hatsz meg majd könnyeiddel,
Nem is akarlak majd, hidd el.
Miért nem reszket mindened?
Mert egy sorsom van, mi megvetett.
Vesd bátorságod, jer velem, már éjjel,
Ha eljön az órám, megyek, örömmel.
Addig várok. Várok a sötétben.
Hidd el látni, fogsz, de csak a fényben.
Kereslek, majd ha leszáll a nap,
Keress akkor, ha jön a pirkadat.
Eljövök érted, hamarabb, mint reméled,
De, akkor, nem megyek Tevéled.
Választás nincs, elragadlak,
A fény elől nem takarlak.
Akkor utad folytathatod, mehetsz,
Tudod, időm előtt nem kereshetsz.
Tudom, csak csodállak a távolból,
Nézhetsz, szemed ablakából.
Foglak is még el nem jő az óra,
Megyek veled, alkonyodóra.
S velem kell, élj, halálomig,
Élünk együtt sajátomig.
Nedia Rose
Pécs, 2007. 04. 16.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
