|
Elvándorolt lélek
A világban helye nincsen,
Annak kinek lelke sincsen.
Kinek szíve akár a kő,
S feje felett nincsen tető.
Az ki mindig bánatos szívvel,
Néz fel az égre szomorú szemekkel.
Az, kin visszhangja is nevet,
Kit saját árnyéka is eltemet.
Kinek lelkét meggyalázták,
S ó! Annyiszor kínozták.
Az elment, s az ember árvává vált,
A sötét, zord hidegben hibába várt.
Hiába virrad, vagy megy le a nap,
Hiába veszi körbe, szenny, iszap.
Csak vár s vár, mert várni kénytelen,
Kit-e világból száműztek, lesz az, védtelen.
De az elvándorolt lélek nem tér vissza,
Könnyeit, arcán mocskos bőre felissza.
Kegyetlen pusztításba kezd, társai ellen,
Majd eltűnik örökké akár egy szellem. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
