|
Temető
A hely mely néma sikoly,
Mely holtodban átkarol.
Melynek földjében vérző a lélek,
A hely melyen átkelni félek.
S mégis. A csend vonz, s megyek,
Folytonos megnyugvás, mit keresek.
E helyen sírkő rengetege vár,
Ez életet, jó lenne itt hagyni, már.
Kínzó-e hangtalanság,
Mint rácsok mögötti rabság.
Körbefon, megkötöz, láncra ver,
Bennem halálos mérget kever.
Így lesznek hát, hamvasztott testek,
A pokolban sorvadó lelkek.
Az élet mi megmérgez, felemészt,
S lángok milliói mi elemészt.
Kereszt jelzi sírodon,
Hogy átmentél a kínokon.
Koszorúk a szerettektől,
Mosolyok az ellenségtől.
De nem. Nem, itt nincs vége,
Sorsom még mindig markába téve.
Ő küld, a retteget helyre, nincs menekvés,
Hol a remény, az élőknek kevés.
Virrad az éjjel, megy le a nap,
A sok fájdalom bennem, leapad.
Megyek helyemre, hisz már nem élek,
A temetőtől többé nem félek.
Szellemként, meséltem, mi bántott,
Mielőtt elhagytam volna-e nyomorú világot.
S most kísértem ki még nem holt,
Ki engem soha fel nem karolt.
Kegyelet s temetés, ez a halál,
Téged is nemsokára megtalál.
Fogadd el, elragad, megcibál,
S az élet többé meg nem talál.
Daninak.
Nedia Rose
Pécs, 2007. 04. 30.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
