A teremben jelen voltak a Vezérkari Tanács tagjai, és szúrós tekintetükkel majd átdöfték a karót a vádlott szívén. Ám a nő állta a pillantásukat, és felszegett fejjel hallgatta az ellene felhozott vádat.

Hannah egyike volt, azoknak a vámpíroknak, akik abban a kegyben részesülhettek, hogy gyermekei lehettek Anthonnak. A vámpírnő első gyermeke az Uralkodónak, így ő áll a Kegyelmes úr szívéhez a legközelebb. Ezért is fáj neki annyira, hogy árulónak tekintették.

- Hannah, első gyermeke az Uralkodónak- állt fel székéből a bírák egyike- a vád ellened a következő: puszta érzelmi alapon adtál egyik fiatal gyermekednek rangot, pontosabban a Vadász rangját. Elismered ezt?

- Elismerem- felelte síri hangon a nő.

Hogyne ismerte volna el! Még most is ott zengettek a fejében az akkor elhangzott mondatok:

- „Lorton, legkedvesebb gyermekem. A te segítségeddel köthettem meg a szövetséget, amely a háború idején óriási hasznára fog válni a klánunknak. Szeretnélek megajándékozni ezért a tettedért. Valójában még fiatal vagy ahhoz, hogy ezt a rangot megkapd, de én úgy hiszem, hogy be tudod bizonyítani a feljebbvalóinknak, hogy méltó vagy erre a címre. Szeretném, ha elfogadnád tőlem a Vadász rangját.

- Rendelkezz velem Úrnőm. A rangot mély tisztelettel fogom viselni, de nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg ezt önnek.

- Csak tedd a dolgod, ami az új címeddel jár.

- Pontosabban mit kellene tennem, Úrnőm?”

Hát így kezdődött el ez a történet.

- Hannah, te az egyik legkiválóbb vámpírja vagy nemzedékünknek, tisztában voltál a következményekkel, és mégis vállaltad azokat, pedig nagyon jól tudod, hogy a Vadász feladata kemény, és olykor halálos, ezért csak is a legjobbaknak szoktuk ezt a címet adni, és te… vakmerően, hozzád nem illő stílusban egy ifjúnak adtad e rangot. Mivel magyarázod ezt?- a bíró hangja visszarántotta Hannaht az emlékeitől.

Mindig arra tanították, hogy az igazat mondja, azzal éri el a legtöbb jót. Most is így cselekedett.

- Azért döntöttem Lorton nevű gyermekem mellett, mert hozzásegített emberi mivoltából való kapcsolataival az önök által ismert szövetséghez, ami a klánom számára nagyon fontos. Elismerem, hogy vétettem törvényeink ellen, és hogy meghurcoltam atyám nevét, de mind e mögött a klánom érdekei bújtak meg. Hiszem, hogy gyermekem megállta volna a helyét, mint Vadász. Azonban engem is hidegzuhanyként ért eltűnése.

- Gyermeked hollétéről még mindig nincsenek információid?- szögezte a vádlottnak a kérdést a másik bíró.

- Sajnos nem rendelkezem ilyen fajta információkkal- tárta szét a kezét Hannah.

- Ez baj… nagyon nagy baj. Ugye tisztában vagy azzal, hogy csak ő vagy az Uralkodó menthet meg a biztos haláltól?- a vámpírnő erre bólintott.

Gondolatban átkozta magát, amiért vért adott Lortonnak, és azt kívánta, bárcsak visszacsinálhatna mindent. Ezzel megmentené saját magát, a klánját, és atyja nevét is. Dühében olyan erősen ökölbe szorította a jobb kezét, hogy körmei belemélyedtek a húsába, és kiserkent a vére. Szerencsére ezt a Vezérkari Tanács egyik tagja sem vette észre.

- Sajnálatos módon, nem tehetünk semmit érted, a törvényeket te is ismered, és tudod, hogy vétkeztél. A rangodra és a kitüntetéseidre való tekintettel a halálos ítéletet egy hét múlva szombaton pontban éjfélkor fogjuk végrehajtani. Ennyi haladékot kapsz, hogy rendezhesd ügyeidet. Ha addig jelentkezik a tékozló gyermeked, és vállalja helyetted a hibáit, vagy ha az Uralkodó kegyelemben részesít, akkor a halálos ítélettől eltekintünk, de másképp majd bűnhődnöd kell. Elfogadod az ítéletünket?

- Elfogadom.

A Vezérkari Tanács tagjai elvonultak a teremből, már csak Hannah maradt az üres helyiségben, és lehorgasztott fejjel gondolkozott.

Tudta, hogy az Uralkodó nem fog neki kegyelmet adni, akkor sem, ha még a mai napig szereti… Igen, ez is egy hosszú történet…

„Akkor kezdődött, amikor a Római Birodalom még egyben volt, és Julius Caesar volt a császára. Ebben az időben Hannah már tekintélyes vámpír volt, több száz éves, de még nem vált el az atyjától, így vele élt Rómában. Csodálatos évek voltak azok. Hannah gyermeki szeretete teremtője iránt átcsapott imádatba. Hálás volt Anthonnak, miért kiszakította őt abból a családból, amiben a Krisztus előtti időkben élt, és egyáltalán nem tagadta meg új életének kedvezményeit, sőt, szeretett vámpír lenni. Anthon Uralkodó volt már akkor is, de mindig előnyben részesítette legszeretettebb gyermekét, Hannaht. Egy különös, és erős vonzalom alakult ki kettejük között, ami egy hosszú éveken áttartó kapcsolatba torkollott. A Kegyelmes úr párjának választotta maga mellé leányát, így biztosítva neki a jövőét, és így halmozva el őt szerelmével. Ám minden tökéletesnek látszó dologban akad egy hiba. Hannah sokkal fiatalabb volt atyjánál, és vére még nem nyugodott le annyira, mint Anthonnak. Világot akart látni, kalandokban szeretett volna részt venni, ezért elhagyta szerelmét, egy másik vámpír miatt. Anthon túlságosan is szerette Hannaht ahhoz, hogy bármivel is ártson neki, így nem tagadta ki, elnézte neki ezt az új viszonyt, szabad teret adott gyermekének. De a vámpírnő sem volt annyira fiatal már, így nagyon gyorsan rájött, hogy mekkora bajt okozott heves vérmérséklete, így miután az új társát megölték a vérfarkasok, visszament atyjához, és bocsánatot kért tőle. Anthon visszafogadta őt kegyeibe, de a régi kapcsolatuk már a múlt homályában szertefoszlott, soha többé nem voltak egy pár.”

E miatt a félrelépés miatt nem fog kegyelmet adni a vámpírnak az Uralkodó, mert kétszer nem nézi el, hogy megalázzák, pedig Hannah most ezzel a cselekedetével szégyent hozott rá.

Így nem maradt más választása a nőnek, mint várnia, hátha felbukkan elhidegült gyermeke, és helyrehoz mindent. Ha ez megtörténne, akkor egyiküknek sem kellene meghalnia, de mindenképp valamilyen szintű változtatások lennének a klánon belül.

Hannah herceg, és nagyon jól tudja, hogy ez a változtatás mit jelentene. Valószínűleg elvennék tőle a hercegi címet, és a klánját vagy beolvasztanák egy másikba, vagy szétkergetnék azt, ami egyenlő lenne az ifjú gyermekek számára a halállal, főleg a mostani időkben.

Ha viszont őt kivégzik, akkor a klánja élére egy új herceget neveznének ki, de így is kitaszítottak lennének, rajtuk maradna az ő bűne, és ezt nem engedheti meg.

Mindenképpen muszáj életben maradnia, mert akkor még van esélye arra, hogy mindent rendbe tegyen, és bizonyítsa rátermettségét a hercegi címére.

Hannah még várt egy pillanatig, és miután már semmilyen zajt nem hallott elhagyta a termet.

***

Azt a hetet, amit adtak neki, megpróbálta beosztani. Meglátogatta minden ismerősét, és elbúcsúzott tőlük, és ami a legfontosabb kinevezte utódját a hercegi címre. Ironikus talán, de ő is első gyermekét nevezte meg utódjául, Liona képében.

Egyik alkalommal, amikor vele beszélgetett, akkor megmutatkoztak valós érzelmei is, amit egy vámpír nagyon ritkán mutat ki.

- Gondolom, már mindent elterveztél előre-, mondta Liona, miközben mesterével egy parkban sétáltak, talán utolsó vadászatuk céljából.

- Igen. Semmit nem hagyok magam mögött, csak a nevemet.

- Nem félsz, hogy eltűnsz majd a homályban, és egy pár évezred múlva már csak egy dátum leszel, semmi több azok számára, akik nem ismertek?

- Én nem foglalkozom ilyenekkel, te is tudod. Nem a hírnévért tettem mindazt, amit tettem, és nem akarom, hogy istenítsenek. Vétkeztem, és bűnöm nagyobb, mint azt sokan gondolnák. Én már öregnek számítok… mostanság túl sok a fiatal, a friss vért kapottak. Számukra már csak játék a vámpír lét. Nem értékelik a hagyományainkat, nem tisztelik az öregebbet… a fajunk pusztulásra van ítélve. Talán jobb is, hogy még létezésünk fénykorában halok meg másodjára, mert nagy szenvedés lenne végignézni fajunk hanyatlását.- e szavak hallatára Liona megtorpant, és szemét idegesen és féltőn mesterére szegezte.

- Miért törődsz ilyen könnyen bele a halálba? Miért nem harcolsz azért, hogy élhess?- Hannah elmosolyodott.

- Én már sok mindent megéltem. Ott voltam a győztes csatákban, és ott voltam, mikor a halottainkat egymásra hányva temették el. Láttam nagy embereket megszületni és kormányozni, és láttam a bukásukat. Ne érts félre! Nem kívánom a halált, de már egyszer meghaltam egy olyan eszméért, amiben hittem, és ez a hitem a mai napig nem ingott meg. Többet akartam véghez vinni, mint sikerült. Nagy terveim voltak, de talán a sors akarta azt, hogy ne tudjam őket megvalósítani. Hidd el nekem, hogy semmi értele nem lenne annak, ha most foggal-körömmel az igazamat kiabálnám, vagy egy hadsereggel vonulnék a Vezérkar elé… így van ez rendjén. Mindenkinek a saját útját kell járnia, és az én utam úgy látszik itt ér majd véget.

Sokáig csendben mentek egymás mellett. Nem akarta egyikük se kimondani, de hiányozna neki a másik.

- Akarod, hogy holnap elkísérjelek a kivégzésre?- tette fel a kérdést Liona.

- Nem. Azt akarom, hogy úgy emlékezzetek rám, ahogy éltem, ahogyan engem megismertetek, és nem egy levágott fejre, amit bedobnak a sírba a test mellé.

Az előtte álló pár napon még sokszor csengett Hannah fülében ez a beszélgetés. Látta benne az új eszmék születését, a fiatalságot, ahogy a csúcsra tör, és hirtelen hanyatlásukat…

Utolsó napjait próbálta társaságban tölteni, és még egyszer utoljára jól érezni magát, természetesen úgy, ahogy azt illett, a hierarchia szabályainak betartásával.

Sok vértestvér csodálta őt a hidegvéréért, azért ahogy ezt a helyzetet kezelte, mindig mosolygott, és ugyan úgy intézte a dolgait, mint ha mi sem történt volna… Pedig Hannahban furcsa, vágyódó gondolatok kavarogtak. Szeretett volna elszaladni, elbujdosni, elmenekülni a halál elől, és valahol a hegyekben menedékre lelve élni még több ezer évig. Milyen szép is lenne… De a valóság természetesen sokkal ridegebb, sokkal fájóbb. Ahogy közeledett életének utolsó órája, úgy kívánta egyre jobban az életet, még inkább ragaszkodott hozzá, mint eddig… és nem tett semmit. Várta a szombat éjfélt, már olyan sokszor elképzelte maga előtt a jelenetet, ahogy a pallos lesújt, nem érez fájdalmat, egy pillanat csak az egész… és halott lesz. Egy pillanat… ennyi lenne hát?

Egy dolog volt, amit nem bírt elviselni… amikor a vámpírok szemében meglátta azt a sajnálkozó fényt! Ő nem kívánta, hogy sajnálják…

***

És elérkezett az óra… már csak egy óra volt az, ami a levegőt jelentette számára.

Még egyszer végigjárta domíniumának kedvenc részeit, még egyszer szemezett a kerek holddal, még egyszer magába szívta az éjszaka csodálatos illatát, majd elindult…

A hely, ahová hivatalos volt, egy ócska lerobbant gyárépületnek látszott kívülről, de ez annál sokkal több volt.

Ahogy Hannah belépett a kopott, de semmilyen sérülést el nem szenvedő ajtón, szeme elé tárult az a kép, amit csak egy vértestvér láthat. Az egész épület egy nagy teremmé lett kialakítva. Ennek közepén ott állt egy emelvényen a „hóhér” a pallossal, jobb oldalt egy hosszú asztal mögött a Vezérkari Tanács tagjai ültek, míg az emelvény háta mögött az Uralkodó trónja állt, egyelőre üresen. A falak feketére voltak festve, és rajtuk jól láthatóak voltak a fehér betűk, az ősi törvények… körös-körül az egész teremben. A világítás sem szokványos, XX. Századi volt, hanem egy csilláron, egy hatalmas csilláron (lehetett vagy két méret széles is), gyertyák égtek. Hannahnak olyan érzése támadt, mint ha a középkorba tért volna be.

Pár percébe telt, míg megszokta a látványt. Először elindult a Tanácstagokhoz, de félúton feléjük észrevette Anthont, amint belépett a terembe. Tekintélyparancsoló mozdulatai mindenkit mélységes alázatra késztettek, ahogy haladt a trónja felé, úgy hajoltak előtte sorra meg a jelenlévők. Bőrkabátja alatt jól láthatóak voltak kivételes izmai, melyek segítségével, egy ütéssel képes volt halált okozni. Szemében szomorúan pislákolt az értelem. Fejével a Tanácstagok felé biccentett, majd elindult Hannah felé.

A vámpírnő megkövülten állt egy helyben, és lehajtott fejjel nézte a közeledő minden mozdulatát. Az Uralkodó megállt tőle egy méterre… tekintete megváltozott, ábrándozó és még is erélyes lett.

- Hannah kedvesem!- szólította meg a halálra ítéltet. Hangjában féltő szeretet bujkált.

- Anthon!- viszonozta a köszöntést Hannah, és kecsesen meghajolt- Örülök, hogy még egyszer találkozhattam veled, atyám!

- Nem kívánom a halálodat Hannah, ezt te is tudod…

- Tudom…

Pár percig csendben álltak, csak az ereszcsatorna idáig beszűrődő hangja törte meg a hallgatásukat.

- Kérlek, gyere velem egy kicsit!- mondta ki végül óhaját Anthon.

- Ahogy akarod!

Hannah és az Uralkodó elindult némán az ajtó felé. Újabb hajlongások, újabb tisztelettől elhalmozott tekintet és mozdulat követte Anthon haladásának útvonalát.

Kimentek… ki a szabad ég alá, az éjszaka sötétjébe, ami megnyugtatóan hatott minden vámpírra.

- Hannah… nekem el kell utaznom… és azt szeretném, ha még találkoznánk utam végeztével is.- sóhajtott- Nem akarom, hogy ma érjen véget az életed, oly sok év múltán egy ilyen dologba nem törhet bele a bicskád!

- Anthon… nem kérek a kegyelemből! Bűnös vagyok, megaláztam őseink nevét azzal, amit tettem. Nem érdemlem meg az életet.

- Szükségem van rád! Értsd meg… első gyermekem vagy, és annál is több… ha magadért nem is, de legalább az én kedvemért fogadd el a kegyelmemet, és vedd úgy, mint egy ajándékot.

- Nem is tudom… ez így nem lenne tisztességes.

- Rendben. Akkor meghagyom a Vezérkari Tanácsnak, hogy szabjon ki rád, valamilyen büntetést, de nem engedem meg, hogy megöljenek, akár vétettél a törvénnyel szemben, akár nem. Ismerlek, tudom, hogy nem akarod eldobni az életedet, de azt is tudom, hogy a büszkeséged miatt képes lennél rá. Ezért vedd ezt a kegyelmet parancsnak, amit kötelességed teljesíteni.

- Köszönöm, atyám!- Hannah teljes szívéből örült annak, hogy életben maradhat.

- Szívesen.

- Hova utazol?

- Orosz vidékre- itt sokat sejtetően egymásra néztek.

- Értem.

Többet egy szót sem szóltak egymáshoz, pedig ha tudták volna a jövőt, akkor sokat beszéltek volna még…

Hannah tehát kegyelmet kapott, a feje a helyén maradt, és ez volt a lényeg.

Annak meg még inkább örült, amikor kihozták neki a papírt, amiben a büntetésének az elvégzése volt leírva. Szinte csillogó szemekkel adta Liona kezébe a levelet, aki elsápadva nézte mestere őrültnek mondható örömét.

A büntetés fizikai alapon ment, két vérfarkassal egy arénában, két kiválasztott fegyver segítségével. Egy egyszerű vámpírnak ez az életébe került volna, de Hannah soha nem volt ilyen. Ereje ugyan még nem haladta meg a tökéletes stádiumot, de a vámpírok között erősnek bizonyult, és ami a legfontosabb volt, imádta a harcot.

Így, amikor az arénába lépett, szinte felfrissült, a leendő csata szagától, a kiontani készülő vértől. Harci kedve még akkor sem hagyott alább, amikor beengedték hozzá a két ellenfelét.

Krinos formába alakultak, mihelyst meglátták Hannaht, amint választott fegyvereivel, két kedvenc mérgezett tőrével, támadóállást vett fel, és idegesítően mosolygott a vérfarkasokra. Talán ez lehetett az oka annak, hogy azok ketten dühbejöttek, és egyből nekirontottak a vámpírnak. Hannah védekező pozícióra váltott, kis terpeszbe állt, súlypontját áthelyezte a hátrább lévő bal lábára, jobb kezét mellmagasságig emelve előre tartotta a tőrt, míg a másikat a teste mellett nyugtatta.

Hannah tudta, hogy a vérfarkasok krinos alakban a legveszélyesebbek. Ahogy felé haladtak, felmérte a változásokat ellenfelein. A testmagasságuk 50%-al megnőtt, testsúlyuk az eredetinek a 100%-ával növekedett. Testüket vastag szőr borította, fogaik és karmaik gyilkos agyarakká, és tépő karmokká alakultak, és farkuk is nőtt hátul, ami az egyensúlyozásban segítette őket.

A vámpír sóhajtott. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy mostani alakjukban az ellenfelei tökéletes gyilkológépek, érzelmek nélkül.

Ennek ellenére hitte, hogy ő kerülhet ki győztesen ebből az összecsapásból.

Pár pillanattal később a vérfarkasok egyszerre a levegőbe ugrottak, és Hannahra vetették súlyos testüket. A vámpír, miközben mereven figyelte a támadást, megfeszítette izmait, hogy a kellő pillanatban félre tudjon ugrani, és elkerülje a csapást. Ez a terv majdnem sikerült is, csakhogy Hannah elszámította a becsapódás erősségét, így, mikor már kellő képen közel kerültek hozzá, és ő el akart ugrani, az egyik meghosszabbult kar utána kapott, és jobb vállától az alkarjáig felszántották a húst az éles karmok. Szerencsére ennyivel megúszta az első csapást. A vérfarkasok a földre zuhantak, és bár rendelkeztek fajuk legnagyobb erejével, ez a roham nekik került több idejükbe. Ez alatt Hannah lábra állt, szemügyre vette sebzett karját. Nem érzett fájdalmat, mert a karmok elvágták az idegeket és átszelték az izmokat. Ahhoz, hogy begyógyuljon ez a seb több hétre lesz szüksége, de neki most csak egy másodpercnyi ideje volt. Az ellenfelek újult erővel támadtak neki. Ő először hátrálni kezdett, és mivel nem tudta használni jobb karját, és a tőr kiesett belőle, a bal kezében lévő tőrt maga elé tartva megállt. Fegyverére nézett, aztán a jobb oldalról közeledő ellenségére. Hideg szemei nyugodtan csillogtak, a levegőt is teljesen szabályosan vette… összpontosított. A tőr elég éles volt ahhoz, hogy egy jól célzott dobással megölje az egyiket, de akkor nem marad fegyvere… Nem válogathatott, gyorsan cselekedett. A jobboldali vérfarkas hirtelen felüvöltött, és a földre hanyatlott… nyakából sötéten elkezdett csörgedezni a vér, ami rövid idő alatt egy hatalmas tócsává alakult. Hannah megeresztett egy mosolyt… már csak egy maradt.

A még élő vérfarkas mit sem törődött társa halálával, ugyan úgy nyomult előre, és valószínűleg már el is képzelte, hogyan fog végezni az általa annyira utált faj egyik tagjával.

A vámpír agyában tervek szövődtek, halálos tervek. Tudta, hogy a krinos formában lévő vérfarkas nem annyira gyors, mint ha lupus alakot venne fel, így Hannah sebessége ebben az esetben jóval meghaladta ellenfeléjét. Ezt ki is használta. Nem engedte küzdőtávolságon belülre a vérfarkast, hanem minden egyes alkalommal arrébb lépett egy-egy méter. Ezzel idegesítette ellenségét, aki ennek hatására annyira feldühödött, hogy egyre nagyobb hibákat vétett. Az első hibája az egyik fülébe került, amit Hannah letépett, a második az egyik szemébe, amit egy jól dobott kő nyomott ki, a harmadik pedig a bal arcának egy tenyérnyi nagyságú részébe, amit a vámpír éles körme egy hirtelen mozdulat segítségével nyesett ki, a hússal együtt. Ám ez még nagyon kevés volt ahhoz, hogy egy krinost le lehessen győzni. Ezek csak kisebb bosszantások voltak a számára, amiket szinte fel sem vett. Ezzel ellenben Hannah ereje egyre inkább fogyott. Karjából ugyan már nem csöpögött a vér, de szervezete kezdte begyógyítani a sebet, ami azzal járt, hogy más helyekről kezdte megvonni a vértartalékokat. Ahogy köröztek, a vámpírnő elérte a holttestet, és szeme megakadt a tőrén, ami még mindig a testből mered kifelé. Ez elvonta a figyelmét. A vérfarkas is észre vette ezt, és neki rontott. Előreszegezte mind a tíz éles körmét, és egyenesen Hannah nyakát vette célba. Egy hangos morgás jelezte, amikor mutató ujjának körme belemélyedt a vámpír húsába, és egy széles mozdulattal levágta volna a fejet, ha Hannah nem lép oldalra. Ezzel megmenekült a haláltól, de újabb vérző sebet kapott, ráadásul a nyakán. Ez újabb tartalékok felélésével fog begyógyulni, tehát sietnie kellett. Az előtt kell végeznie a vérfarkassal, mielőtt a szervezete feléli az összes tartalékát. Harci kedve alább hagyott ugyan, de egyre dühösebb lett, ami számára kivételes erőket biztosított. Összeszedve minden erejét a holttesthez ugrott. Egy pillanatra megszédült, ahogy megérezte olyan közelről a dög szagát, de most az élete forgott kockán, így megmarkolta a tőrt, egy erőteljes rántással kihúzta a testből, és hirtelen megfordulva a felé hajoló vérfarkas szívébe szúrta, át a bordákon, még a nyele is eltűnt a fegyvernek. Az ellenség megtorpant, kikerekedtek a szemei, álkapcsát kinyitotta, de hang nem hagyta el a torkát. Még egyszer vetett egy gyilkos pillantást a vámpír felé, és összerogyott.

Hannah felsóhajtott, és elindult az aréna kijárata felé, ám ekkor megütötte fülét egy lihegő hang. Hihetetlen kitartásáról téve tanúbizonyságot, a vérfarkas kitépte testéből a tőrt, és a tőle három méterre álló, megdöbbent vámpír felé hajította. A vámpírnő meglepetésében és gyengeségében észre sem vette szinte a mozdulatot, egyre csak a vérfarkast nézte elszűkült pupillákkal. A teste már nagyon gyenge volt, a sebek begyógyításához túl sok vért használt fel, így a tőr Hannah hasába fúródott. A nő csak egy lökést érzett, majd miután az ellensége nagy csattanással eldőlt, ép kezével a tőrért nyúlt, és kihúzta a testéből, leejtette a földre…

Szája szélén egy apró vércsík jelent meg, levegőért kapkodva rogyott térdre, miközben a hasán lévő sebet szorította. Érzékszervei kikapcsoltak, és csak annyit vett észre, hogy valaki felemeli a földről, hallott egy pár elmosódott szót, majd hirtelen minden elsötétült előtte.

***

Két teljes napon és éjszakán át feküdt a koporsójában, miközben szervezete gyógyította a sebeket… nem hiába. A második éjszakán, mikor már volt annyi ereje, hogy elhagyja a szobáját, akkor elindult vadászni. Szüksége volt a vérre, de sebei miatta lassú volt, és vámpír füleknek zajos is. Az áldozata egy 30 év körüli férfi volt, akinek az összes vérét magához vette, mert a szükség így hozta. A testet eltűntette a kelletlen szemek elől, majd visszament a lakosztályába. Mihelyst belépett a házba, már érezte, hogy van valaki ott. Érzékszervei kiélesedtek a keringésébe került friss vértől, így azt is rögtön tudta, hogy egy másik vámpír a látogatója. Nem kellett messzire mennie ahhoz, hogy találkozhasson az illetővel, mivel az ott ült a nappaliban, az egyik fotelban, szinte túlzottan kényelmesen. Amikor meglátta a közeledő Hannaht, akkor kipattant a székből, és meghajolt előtte.

- Herceg!- szólalt meg az idegen. Hangja rekedtes volt, és arcát csuklya takarta el.

- Minek köszönhetem a látogatását Mr…

- A nevem David. Kérem, szólítson így!- még mindig meghajolva állt Hannah előtt.

- Rendben… David… akkor közölné velem az okát az itt tartózkodásának?- a nő hangja élesen csendült a nagy épületben.

- Természetesen, hisz ezért vagyok itt… Herceg… fontos, és nagyon titkos információkat hoztam önnek, legyen szíves, hallgasson meg! Az Uralkodóról van szó.

- Hallgatom!- erre az idegen kiegyenesedett, és Hannah szemébe nézett.

- Az Uralkodót nagy veszély fenyegeti. Valaki, vagy valakik felbéreltek egy hordányi vérfarkast, hogy végezzenek vele, mikor elhagyja a várost. Nagy ereje van az Uralkodónak, de azok ellen a kiképzett vérfarkasok ellen, már bocsásson meg, de semmi esélye nem lesz.

- Ezt honnan tudja? És miért kellene hinnem magának?

Az idegen ekkor a köpenye alá nyúlt, és előhúzta a levelet, amelyben felkérték a gyilkosokat.

Hannah végigolvasta a papírt, és amikor a végén meglátta a pecsétet, dühösen összegyűrte azt, és a tűzbe vetette.

- Hiszek magának!- sziszegte a fogai között.

- Megtisztel vele, Herceg!

- Megkérem arra, hogy menjen el Aloman szerzeteshez, és mondja el neki, amit tud.

- Igen is, Herceg!- megint meghajol, és távozni készült.

- Vigyázzon! Veszélyesek arra felé az utak!- figyelmeztette őt a nő.

- Köszönöm…

Elment.

Hannah fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok és a lehetséges megoldások tömege. Senkihez nem fordulhatott, nem tudta, hogy kik vannak még benne az árulásban, így egymagának kellett ezt megoldania. Döntött. Az Uralkodó már többször is megmentette őt, nem hagyhatja most cserben, ennyivel tartozik neki.

Útnak indult az orosz földek felé.

Lassan haladt, sebei lassították, gondolatai elvonták olykor a figyelmét, így hét napjába került, hisz csak éjszaka haladhatott, és csak is gyalogszerrel.

Egy furcsa, és súlyos érzés kerítette őt a hatalmába, mikor orosz földre lépett. Egy sejtelmes erő húzta őt egyre sebesebben, egyre elszántabban, mígnem oda ért a csata helyszínére.

Csönd volt… túl nagy csönd, az erdő fái halkan suhogtak, talpa alatt a hó megcsikordult. Idegesítette ez a csend. Egy tisztásra ért, a havat vér borította mindenütt, és négy test feküdt ott. Orrát megcsapta a vérfarkasok vérének iszonyatos bűze, de amellett érzett ő mást is. Egy vámpír vérének a szaga is eljutott hozzá, egy ismerős illat.

- Anthon!- sikoltotta, majd futásnak eredt, már amennyire a hó engedte őt.

Az Uralkodó az egyik vérfarkas alá szorult, de még élt. Hannah lerángatta róla a súlyos testet, majd könnyező szemekkel térdelt le mellé, fejét az ölébe tette, és úgy nyugtatta atyját.

- Hannah…- nyöszörögte a sebesült.

- Nyugodj meg Anthon! Nem lesz semmi baj! Már itt vagyok! Meg fogsz gyógyulni…- szemen szegett hazugság volt. Atyja sebei nagyon erősen véreztek, és rengeteg volt belőlük, végzetesek voltak.

- Ne… sírj Hannah…

A nő egy mosolyt erőltetett az arcára.

- Nem sírok… látod… már nem sírok!- suttogta, és közben magához szorította atyját.

- Jó… jó… Hannah… kedvesem…

Méltók közt… egynek fogadj el: - méltasd… szolgálatra… szerelmem.

S… légy méltó fiaidhoz… kik megtanulnak… élni is… érted!- míg ezeket a szavakat nyögte, szeme lassan és egyenletesen zárult le, lelke szeme hanyatlásával szállt tova. Meghalt.

Hannah egy csókot nyomott atyja homlokára, és csak sírt, és sírt. Nem érdekelte már, hogy visszatérhetnek esetleg a vérfarkasok, nem érdekelte már a hajnal sem… csak Anthon hideg testét szorította, és arcára fagyott könnyeire engedett mindig újakat. Ott maradt volna, hogy megvárja a napot, és ő is követhesse Anthont a túlvilágra, de egy kéz megszorította a vállát. Felnézett, és látta, hogy Liona az.

- Hannah, gyere… mennünk kell! Mindjárt utolér bennünket a hajnal!- mondta halkan, lehajtott fejjel.

- Anthon halott! Nem hagyom el!- suttogta kisírt szemmel a Herceg.

- Igen… az Uralkodó halott, de te nem halhatsz meg!

- De igen… követem őt, és többé nem hagyom el… soha többé!

- Érte nem halhatsz meg! Ha te is eltűnsz a nagyok sorából, akkor ki lesz az Uralkodó? Ki fogja vezetni a népünket, talán a Vezérkari Tanács?

- Nem!- erre a szóra gyűlölet lángolt fel a szemeiben- Igazad van Liona! De Anthon testét magunkkal kell vinnünk! Segíts!

Megfogták a testet, és betették óvatosan a hintóba, amin Liona érkezett.

A Nap elfoglalta a neki járó helyet az égen, de ekkorra már a vámpírok a hintó védelmében utaztak haza.

***

Anthon testét eltemették, minden Herceg és nemes vámpír jelen volt a szertartáson. Senki nem értette, hogyan halhatott meg…

Senki nem merte megszólítani Hannaht, hogy megkérdezze tőle, ő most annyira távoli volt mindenki számára. Sokan úgy gondolták, hogy a gyász miatt van ilyen állapotban, hisz annyira szerette atyját, de ez nem így volt. Hannah előre tervezett, és a bosszú fűtötte, megállíthatatlan volt.

Egy hét múlva új Uralkodót kellett választani. Az egyik, és legtöbb eséllyel rendelkező jelölt természetesen Hannah volt.

A választó bizottságban a Vezérkari Tanács és a Hercegek szerepeltek. Egy pár kivétellel szinte minden voks Hannahnak jutott…

Még azon az éjszakán Hannaht Uralkodóvá avatták, és elfoglalhatta a trónt.

A tiszteletére rendezett ünnepségen nem vett részt, helyette bezárkózott a lakosztályába, és várt. Nem kellett sokáig várnia, éjfél lehetett, amikor kopogtattak az ajtaján. Személyesen nyitott ajtót, és arca felderült egy pillanatra, amikor meglátta Aloman szerzetes kéklő szemit.

- Jöjjön be Aloman!- hellyel kínálta a bölcset, és kristálypoharakba vért öntött.

- Fogadd részvétemet atyád halála miatt Hannah!- szólalt meg a szerzetes.

- Köszönöm Aloman.

- A gyanúd beigazolódott gyermekem, valóban az általad megnevezett személyek a felelősek Anthon halála miatt.

Hannah erre a mondatra összeroppantotta a kezében tartott poharat, tartalma a szőnyegre ömlött, kezébe kristályszilánkok fúródtak.

A bölcs nem szólalt meg, csak figyelte Hannah reakcióját. Az új Uralkodó remegett a dühtől, egyre jobban elhatalmasodott felette a benne alvó bestia, de végül nyugalmat erőltetett magára.

- Halál- mondta hűvösen.

- Nem gondolod, hogy ez túl nagy áldozat a népünknek?- kérdezte óvatosan Aloman.

- Akik elárulták Anthont, engem is elfognak, de én nem érek annyit, hogy értem meghaljon még több vámpír, ezért csak ők bűnhődnek majd atyám áldozatáért.

***

Anthon halála utáni kilencedik nappalon a Vezérkari Tanács összes tagja, mind a nyolc vámpír, láthatta újra a Nap csodálatos és gyilkos ragyogását… utoljára…