|
Már nem
Már nem sírok,
Annál sokkal erősebb vagyok
Mintsem efféle érzelemkifejezésre pazaroljam
Erőm, s idegzetem.
Sokszor teszem fel ámulva
És kérdőn -a szemem lezárva-
S féltőn dobogó szívvel a kérdést keresem:
Miért pont velem?
Mivel szolgáltam rá,
Hogy a szerelem mostoha hozzám?
Sötét szemét miért felém fordítja?
És a zord félelmet miért felém ordítja…
Kérdezek, de választ soha nem keresek.
Majd ha vége lesz, felelek.
És addig is félve remegek
Szívemért, s azért, akit szeretek.
Már nem számít ész és idő,
Csak a szívem az, mi szenesedő,
Égő sebbel vérzik, és gyógyul.
Ebből az esetből is fájdalmasan okul.
Arcom szenvedetlen,
Nem ül rá ki az érzelem.
Csak szürke szemem mered ki az ablakon,
És nézem, milyen csodálatos az alkony.
Az utcán járva a szürke tömeget figyelem
Egykedvűen mennek el mellettem…
Megérintenek, de nem szólnak semmit
Hisz én nem számítok nekik.
Nekem sem érnek semmit, csak gondok,
Én egy emberre, s szívre gondolok.
Hogy most merre jár, s hogy érez…
Szívem még szívéhez érhet?
Vajon tudja-e, hogy mennyire fáj
Tőle kapott sebem?
Vagy elbűvölte már más?
S eszében arcomra ki van írva: felejtem.
Vagy… talán… szeret engem?
S képem elfeledni nem engedtem?
Ó ég, szunnyadó érzelem!
Ő volt az életem…
2005-12-23
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
