|
Pillanat
Azt hiszed, ennél már nem lehet rosszabb…
Beletörődsz a megalázó helyzetbe,
Tűröd, ami bánt… minden perc egyre hosszabb.
Arcodat kezedbe temetve várod, mindent feledve
A végét…
De még csak most kezdődik el a játék!
Egy apró, érdektelen kérdés az indítója,
S egy furcsa, de szívbe hatoló válasz a kulcsa
Az elkövetkező rettenetnek.
Ez a rádolgozás az eddigi szenvedésre.
És minden megváltozott…
Semmi nem olyan, mint valaha volt,
És már nem is lehet soha többé…
Eltűnt, eloszlott hamis szürke köddé.
Kapaszkodnál az álmaidba
Tíz körömmel, véres nyomot hagyva
Benne, fájdalmasan üvöltöd a kérdést:
Ó miért csalódtál benne ismét?
Földre rogysz… s csendesen zokogsz.
Belülről fölemészt a kín…
Emlékeidben még ragyogsz,
De jelenedben nem tagadod meg a sírt.
Csak könnyeid hullajtod a hideg földre…
És értelmetlenül vádolod magad…
Nem vagy képes abbahagyni, sírsz csak egyre…
Hisz nincsen oly akarat, melynek gátlója a harag.
De a könnyeid lassan elapadnak…
Új célt tűzöl ki magadnak.
S néma fájdalmadban újra élhetsz,
Szomorú a tény: ez már így nem élet…
De te csak mész… robotolsz tovább,
Várod, hogy történjen valami, hiszed a csodát,
És mint szárnya szegett angyal
Tekinted múltad, jelened s jövőd hamar.
Látod benne, amit kerestél?
Megtaláltad hol hibáztál?
Nem? Belátod végre, hogy elestél…
Értéktelen, fájó emlékre vigyáztál.
És most menj, és tégy úgy,
Mint élők közt az egy!
Ne érdekeljen többé a múlt,
Éld tovább hitvány életed!
2006-02-02
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
