Első fejezet

Titkos múltak

A végtelen óceán kékje csillogott a mélyben, amerre a szem ellátott. A szárazföld, Amerika túl messze volt ahhoz, hogy bármi is látszódjon belőle. Valahol a Csendes Óceán fölött egy repülő szelte át az eget, az emberek találmánya, bizonyíték arra, mi mindenre képes ez a faj. Ki tudja, merre tarthatott, egy valami viszont egészen biztos volt.

Nem láthatták az utasok azt a lányt, aki egy terasz szélén állt és a mély tengert figyelte könnyei között. Tulajdonképpen nem is látta, túlságosan is lekötötte az a belső harc, ami a szívében dúlt. Arra gondolt, milyen könnyen vége lehetne már az életének, ha leugrana, megszabadulna minden földi kínjától végleg. Csak egy lépés… és vége.

Angel arcán végigfolytak a könnyek. Utálta a gúnynevét és az egész életét. A szárny nélküli angyal. Egy lány, akinek az angolok nyelvén angyalt jelent a neve, ő még sem tud repülni.

Jobb lábát előrébb csúsztatta, egészen a peremig. Kitörölte szeméből a könnyeit, és letekintett a mélykék tengerre. A nap sugarai vakítóan tükröződtek vissza a víz felszínéről, elvakítva egy pillanatra a lányt, de ennyi elég is volt. Elvesztette egyensúlyát, zuhant, több száz méterről a biztos halál felé.

Egy kéz fonódott a karjára. Egy erős rántás, felfelé. Érezte az arcába csapó szelet, de ez más volt. Kinyitotta a szemét, és már-már csalódottan vette tudomásul, hogy felfelé repül, vissza a teraszra. Amikor lábai ismét szilárd talajt értek vágyakozva nézet a mélybe, amíg egy hatalmas pofon a földre nem terítette.

- Ezt még egyszer ne merészeld! – apja rivallt rá a feje fölül, ez és a pofon észhez térítette Angelt. Csodálkozva nézet fel a mindig nyugodt férfira, aki most remegett a dühtől. Szárnyait elfelejtette összehúzni, repülésre készen lebegtek a levegőben, mintha nem is a férfi hátából nőttek volna ki réges-rég, hanem csak a berendezés egy része, dísze lenne.

Angel irigykedve figyelte a fajának annyira természetes hófehér tollas szárnyakat. Hiába volt 14 éves, mégsem nőttek ki. Még egy aprócska csonk sem.

Apja felrántotta a földről, és a teraszról beterelte a házba, onnan pedig ki a belső térre. Egy szökőkút halkan csobogott az oszlopok között, a nap a színes kupolaüvegeken akadály nélkül hatolt át, egy felhő sem állt útjába. A fehér lehelet vékony függönyöket enyhe szél tépázta, körös-körül szebbnél szebb virágok bontották egész évben szirmaikat. Az oszlopokon túl pedig… az Angyalok városa terült el.

Leültette a lányt az egyik kőpadra majd bement a házba kint hagyva Angelt, aki jó ideig megkövülve nézett utána. Sosem szerette az Angyalok városát, túl világos, túl békés volt neki. Az, hogy nem nőttek ki a szárnyai csak egy plusz volt a szárny nélküli angyalnak.

Füle mögé tűrte ezüstszőke haját, ujjai végigsimították a tündék örökségét. A finoman hegyes fül hajdan csak a tündék ismertetőjegye volt, de a belőle kialakuló két új faj, a sellőké és az angyaloké is néhány száz éve.

A felhők országa, néha így is nevezték az Angyalok városát. Az igazi felhők a házak alatt úsztak tova, míg a mágiával létrehozott város felhőinek semmi köze sem volt a természeti erőkhöz.

A tiszta eget angyalok százai szelték át, Angel keserűen figyelte a vele egykorúak és a felnőttek röptét, és a kicsi angyalokat szállító felhőpamacsokat. Eddig megalázó módon neki is ezeken a mágikus felhőkön kellett közlekednie szárnyak hiányában, egy olyan városban, ahol ez létfontosságú lett volna.

Mágia. Ez visszhangozott a fejében állandóan. A boszorkányok világa fájóan távolinak tűnt, hiába tudta, hogy léteznek. Sosem tehette ki a lábát a városból, pedig ő annyira szerette volna megismerni a külvilágot, legalább találkozni azokkal a fajokkal, amikről annyit olvasott.

Még egy pillantást vetett a lebegő város elkülönülő házaira és hátat fordítva neki bement a házba és a szobájába. Néhány óra múlva azzal a tudattal ment aludni, hogy másnap ismét itt kell ébrednie, ismét el kell tűrnie a gúnyos megjegyzéseket és nem tehet ellene semmit.

*

Néhány éjszakával később egy romos házban, London külvárosában egy másik lány feküdt az ágyán, fejére szorított párnával, hogy ne hallja nagynénje rikácsolását. A kulcsra zárt ajtó már nem sokáig bírta volna a vén hárpia dörömbölését, de szerencsére fél óra után megunta a hiába való próbálkozást.

Nadia felült az ágyán és a párnát visszatette a helyére. Elkeseredve gondolt arra, mit kap holnap a nagynénjétől, amikor kénytelen lesz vele találkozni, de az aznapi házimunkát csak azért sem volt hajlandó elvégezni otthon. Aznap nem.

Szülei ezen a napon haltak meg autóbalesetben, tíz évvel ezelőtt. Ha volt olyan nap, amikor nem volt hajlandó nagynénje cselédje lenni, akkor ez volt az.

Felpattant az ágyról, felkapta hátizsákját és az ablakon kimászott, onnan pedig az ereszcsatornán le az utcára. Hamar elérte a közeli temetőt, átmászott az alacsony kerítésen és némi bóklászás után megtalálta szülei elhanyagolt sírját.

A teliholdas éjszaka megnyugtatta, temető hangulata éjjel mindig ilyen hatással volt rá, elmenekülhetett valamennyire a hétköznapok elől. Élt még benne a remény, hogy kiszabadulhat nagynénje karmai közül, ezért tanult annyit megállás nélkül. Csak ez az egy vágy lebeget szemei előtt, el, minél messzebbre.

Mélyet sóhajtott és letérdelt a sír mellé. Órákig gubbasztott ott, míg egy gyorsan elhajtó autó rá nem ébresztette, hogy haza kéne mennie pár órát aludni iskola előtt.

Visszafelé mint egy alvajáró tette meg az utat, mászott át a kerítésen, fel az ereszen és be az ablakon. Gyorsan lezuhanyozott és bebújt az ágyba, de sokáig nem tudott elaludni. Egyre csak az járt a fejében, hogy ő nem ide való. Mikor végre elnyomta az álom titkon abban reménykedett, hogy másutt ébred fel, bárhol, akárhol.

*

Knossos. A fehér kastélyváros, fehér falaival, színes kupoláival, mint valami mesébe illő palota lenne, olyan szép volt. Aki először látta nem is sejthette, hogy az évezredek óta álló falak és tornyok milyen tragédiákat rejtenek, milyen mély a sötétség a falakon belül, és milyen nagy a félelem az itt élő emberekben.

Egy őrjárat masírozott el az ablak alatt, amiből gyönyörű kilátás nyílt a városra, megtörve az utca nyugalmát. Narcissát álmodozásából rángatta vissza a zaj, szemrehányóan nézett a katonák után. Itt született a mágia városában, mégsem tudta megszokni az őrséget, a tilalmakat, a törvényeket. Mégis fájó szívvel nézet ki utoljára a szobája ablakán, tudta, hogy többet nem látja viszont ezt a látványt.

Merengéséből egy hangos csattanás, cserepek törése szakította ki, meg sem kellett fordulnia, hogy tudja mi történt.

- Annak már úgyis mindegy. – morogta, és mosolyogva fordult barátnője felé, aki éppen egy méteres váza darabjait szedte össze.

- Nem akartam… - zavarában teljesen elpirult Isabelle, főleg amikor Cissy kikapta a kezeiből a cserépdarabokat és a földhöz vágta.

- Úgy sem jövünk ide vissza, akkor meg nem mindegy? – kézen fogta barátnőjét és kihúzta a szobából. – Mikor indulunk?

- Oh, ezért küldtek csak a váza…

- Igen, tudom, összetört és elfelejtetted. – felnevetet Isabelle zavarán. – Isa, ismerlek születésünk óta. Nem sok esélyét látom, hogy valaha is kinövöd az ügyetlenségedet és feledékenységedet, mindig is ilyen voltál.

- Pedig én mindent megpróbálok, nem tehetek arról, hogy minden az utamban van! – duzzogva követte Cissyt ki a házból a kertbe, ahol már minden becsomagolva várta őket, a szülők pedig türelmetlenül.

- Indulhatunk végre? – Narcissa apja türelmetlenül nézett körbe, tudta, hogy az engedélyt bármikor visszavonhatja a szenátus a távozásra. Elméletileg csak nyaralni mentek Párizsba, gyakorlatilag szökni készültek, és nagyon jól tudták a felnőttek, hogy a lebukás esetén börtönben fognak meghalni, persze csak miután egy kínzáson átestek.

Egy újabb őrjárat haladt el, most a bejárat előtt. Isa anyja az ajtóra tapasztotta fülét, és megkönnyebbülten jelezte, hogy tovább is haladtak.

- Ezt mind visszük? – Narcissa csodálkozva nézett arra a néhány zsákra, amiben állítólag minden ingóságuk benne van.

- Majd kicsomagoljuk őket, de így nem lesz feltűnő, hogy hosszabb időre tervezzük a szökést. – suttogta az apja és egy zsákot Cissynek dobott. – Nyugi, mindened benne van.

Isa sem tudta elképzelni, hogy az egész szobája tartalma belefért egyetlen zsákba, bizalmatlanul méregette a csomagot, aztán vállat vont és a hátára vette.

- Én hiszek nekik. – jelentette ki végül, és rámosolygott barátnőjére, aki végre hajlandó volt a vállára vetni a saját csomagját.

Az utcán lassan haladtak, nem akartak feltűnést kelteni, pedig legszívesebben futásnak eredtek volna. A két lány egymás kezét fogta, hogy bátorságot öntsenek egymásba, néha megszorították a másikét. Végre elérte a két család a parkot, ahonnan teleportálhattak. A füves területet katonák vették körbe, nem léphetett ki vagy be akárki. Cissy apja felmutatta a pecsétes engedélyt és szabad utat kaptak az egyetlen helyre, ami nem volt blokkolva. Csak innen és csak ide lehetett teleportálni.

Cissy még egyszer körbe nézett a városon, már amíg belátta. Érezte, hogy apja és anyja megfogják a kezét, és tudta, hogy hamarosan örökre eltűnnek innen. A következő pillanatban már Párizsban volt, egy földalatti fogadóállomáson.

Isa még látta eltűnni Cissyt a szüleivel. A szenátus székhelyére nézett, onnan pedig az évezredek óta üresen álló királyi palotára. Remélte, hogy ott ahova mennek, többet meg fog tudni ennek a fenséges épületnek a tragédiájáról, főleg a királyéról.

Futás ütemes zaja rángatta vissza a valóságba és szülei keze, amely megszorította az övéit. Az egyik utcából katonák rontottak ki és feléjük tartottak. Az őrség katonái későn kaptak észbe, mire megfordultak hogy elkapják a két családot már hűlt helyük volt.

Párizsban amint lehetett az ottani óvóhelyre siettek, amit még az árnyak alakítottak ki néhány száz éve. Itt már biztonságban voltak, legalábbis remélték.

*

Georgia felpillantott a faliórára, tíz percen belül legalább huszadszor. Türelmetlenül nézett az igazgatóra, majd vissza az órára, aztán barátait kereste tekintetével. Chris feje állandóan előre bukott, szegény srác kevésbé bírta az ilyen idegi kiképzést. Amy unottan farigcsálta a pad szélét késével, úgy sem fog feltűnni senkinek, néhány unatkozó diák már kiélte rajta „művészi” hajlamait. Gia ismét az igazgatóra nézett, aki még mindig a papírjai fölé görnyedt. Meg volt győződve róla, hogy ha elvonja a diákok szabadidejét, és hosszú órákra bezárja őket egy tanterembe, majd a semmittevés megneveli őket. Hát tévedett. Erre jó példa a hármasunk, főleg Gia, aki már nem először nézhette az igazgató bárgyú képét órákon át.

Chris végre feleszmélt rövidke álmából, kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait és megropogtatta csontjait.

Az igazgató meg sem rezzent a zajra, annyira belemerült a munkájába. Ennyire unalmas is csak egy tanár lehetett. Tényleg nincs magánélete? – gondolta a lány magában, és lemondóan dőlt hátra a székben.

- Nem hiszem el! – Suttogta Chris Amynek. A három rocker pillantása szinte egyszerre tapadt az órára. Eddigi leghosszabbnak ígérkező büntetésük a végéhez közeledett. Gia szerint túl lassan, de tény hogy már csak (?) fél óra volt hátra az aznapi adagból.

A lány türelmetlenül kezdett dobolni a földön a lábával. Már régen elege lett a mai napból. Kezdve a történelem tanárral, aki igazságtalan volt Amyvel. Ő meg nem hagyta magát és ahelyett, hogy nyugton maradt volna, feleselni kezdett a tanárral, aki erre az igazgatóval fenyegette meg a lányt. Itt kapcsolódott bele a vitába Georgia és Chris. A következő percben már az igazgató felé tartottak és az óta ültek itt, ebben az üres tanteremben.

Még tizenöt perc volt hátra. Georgia dühösen gondolt az időre, ami valahogy nem képes jól működni, vagy gyorsabb, vagy lassabb, mint szeretnénk. Mikor végre megszólalt az óra végét jelző csengő, megkönnyebbülten kapta vállára a táskáját.

- Na jól van, mehettek! Remélem, a mai büntetés már észhez térítet titeket. – Kiáltott a három diák után, de azok, amint meghallották a „mehettek” szót már iszkoltak is ki az iskolából.

Az ajtó zárja halkan kattant, miután Georgia elfordította benne a kulcsot. Több kilós, tankönyvekkel teletömött iskolatáskáját ledobta az ajtóban, és maga mögött becsukta az ajtót. Egy pillanatra megállt hallgatózni, de kivételesen semmilyen életjelet nem hallott a lakásban. Megkönnyebbülten sóhajtott fel és bement a bejárat mellől nyíló szobájába, maga előtt rugdosva táskáját. Hosszú fekete bőrkabátját levette és felakasztotta egy vállfára. Azért volt, amire vigyázott is, hogy ne legyen baja, de az iskolatáska határozottan nem ebbe a kategóriába tartozott.

Hifijét bekapcsolta, beállította Marilyn Manson CD-jére és felnyomta a hangerőt majdnem maximumig. A basszustól beremegtek az ablakok, de a lányt ez nem érdekelte különösebben. Levetette magát az ágyára, és behunyt szemmel hallgatta a felhangzó rockzenét. Egészen addig, amíg anyja kiabálását meg nem hallotta, miután az sikeresen berontott lánya szobájába és kikapcsolta a véleménye szerint üvöltözős zajt, amit egyesek zenének merészelnek nevezni.

- Inkább a leckédet írd meg! – kiáltotta még a küszöbről Georgiának, azután bevágta maga mögött a szoba ajtaját.

Lemondva a békés percekről és a jó zenéről, felkelt az ágyáról és a sarokból előcibálta a táskáját. A másnapra feladott tanulnivalónak nekiállt, de túl sok minden járt a fejében, nem tudott koncentrálni. Amikor ikertestvére, az öccse is berontott a szobájába, csak hogy őt idegesítse, végleg feladta a harcot.

- Majd megcsinálom holnap. – Morogta maga elé, aztán rövid szócsata után sikerült kiűznie Danielt a szobájából.

A tankönyveket és a füzetet becsapva hátradőlt székében és a falra akasztott tükörbe nézett. Az íróasztali kis lámpa fénye megvilágította vörösre festett haját, így aranyszínű glória vette körül. Fáradtan tenyerébe temette arcát és elnyomott egy ásítást. Felkelt az asztaltól és a tankönyveket szerte-széjjel hagyva bezárkózott a fürdőszobába. Lemosta sötétbarna szemei körül a fekete szemfestéket és gyorsan lezuhanyozott. Szobája felé tartva még beleütközött apjába, akinek csak köszönt és máris bezárkózott szobája falai közé, mielőtt szóba kerülhetett volna, ma vajon mit követett el az iskolában.

Ágyához lépett, de még körbe nézett kicsit rendetlen szobájában, végigfutott tekintete a falakon, a könyvespolcon és a számítógépen, amit aznap be sem kapcsolhatott. Pedig megígérte Amynek és Chrisnek, hogy ma még felnéz a netre.

Kedvetlenül bebújt a takaró alá és arra gondolt, ma végre talán ki tudja aludni magát. Mire idáig jutott, máris meglepően gyorsan mély álomba merült.

*

A késről a padlóra csöpögött a vörös folyadék. Két holttest hevert a kanapén, mellkasukból ömlött a vér. Az éjszaka csöndjét egy motor zúgása verte fel, minden más némaságba burkolózott, a gyilkos is. New York egyik lakásában a halál volt az úr.

Justi végre megmozdult, felkapta a falnak támasztott hátizsákját és már iszkolt is ki a lakásból, hátra sem nézve. Az utcára érve igyekezet minél hamarabb egy forgalmasabb útra kilyukadni. Semmi kedve nem volt egy rendőr karmai közé futni és árvaházba kerülni, ugyanis az utcakölykök szerint ez volt a rossz szokásuk. A tömegben pedig elbújhatott előlük. Fel sem tűnt neki, hogy egy nő követi onnantól kezdve, hogy kilépet az ajtón.

Lassan tíz éve, hogy árvaházba került, szüleit nem ismerte, de nem is volt kíváncsi rájuk. Két éve örökbe fogadta őt egy házaspár, akiknek volt már több hasonló árvaházi gyerekük, mint a kislány. Hamar kiderült, hogy csak a kedvezmények miatt fogadtak ennyit örökbe, nem igazán foglalkoztak utána a gyerekekkel, csak amikor ellenőrizni jöttek őket, hogy lássák, minden rendben van-e. Persze ilyenkor semmi kifogásolandót nem találtak. Justitia kereken egy hónapig bírta elviselni őket, aztán kinyírta álmukban a nevelőszüleit.

Talán a vérében volt, de minden gyilkossággal egyre ügyesebbé vált. Lelkiismeret furdalást még hírből sem hallott, nem is hiányzott neki. Gyűlölte az embereket, és megfogadta, hogy annyit tesz el láb alól, amennyit csak tud.

Első gyilkossága után megszökött és az utcán élt, míg felfedezte, hogy a kicsi, ártatlan, törékenynek tűnő gyereket mennyien megszánják. Könnyű dolga volt innentől, csak szépen pislogott fel egy emberre, és rögtön levette a lábáról. Náluk húzta meg magát néhány napra, egy éjszakára, mikor hogy sikerült. Volt, amikor nem ölt meg senkit, de a nagy része kiszemelt áldozatainak mind olyanok voltak, akik szerinte nem érdemesek az életre. Nem is tévedett…

Most, míg sebesen haladt a legutóbbi áldozatai jártak a fejében. Akárhogyan is nézte a dolgot, képtelen volt megérteni, miért védte a feleség a férjét, miután agyon verte. Ő ugyan nem védene senkit ilyen akció után, legfeljebb a kés szívbe játékot űzné vele is.

Aznap éjjel egy eléggé vastag faágon akarta tölteni az éjszakát, nem tervezett be semmiféle gyilkosságot, amíg meg nem pillantotta a szemközti ház ablakában a brutális férjet és az ostoba nőt. Lemászott a fáról és megkereste a lakáshoz tartozó ajtót a házban. Könnyű dolga volt, csak a kiabálás után kellett mennie. Mikor a zaj alábbhagyott becsönget. A feleség nyitott ajtót, vérző orral, felrepedt szájjal, felduzzadásnak induló arccal és szemmel. Ismét bedobta az árva kiscica trükköt, hamar az ajtón belülre került, a nő megszánta, mint annyiszor mások is.

A férje már a meccset nézte a tévében, félálomban. Részeg volt, annyira bűzlött a piától, hogy talán egy egész kocsmát legurított a torkán, ki tudja, de a kislány utálta az alkohol ilyen hatását, amikor állattá alacsonyítja az embereket. Gyorsan kijavította magát gondolatban, elvégre az állatok sokkal értelmesebbek, mint az emberek többsége. Az állatokat szerette.

A negyvenes évei felé járó nő leültette a konyhában a megszánt kislányt, de csöndre intette. Nem akarta, hogy férje megtudja, jótékonykodik. Látszott, hogy fél az újabb veréstől.

Míg Justi az elé rakott vacsorát falta be, nem állta meg, hogy megkérdezze, miért nem hagyja ott a pasit. A válasz egyértelművé tette, hogy a nőnek nincs ki a négy kereke. Meggyőződése volt, hogy a férje szereti és így mutatja ki az érzelmeit. Justi meg persze kijelentette a gyerekek őszinteségével, hogy ütődött. A rideg felelet hamar jött, másnap rendőrség látogatás, valaki biztos kereshet egy ilyen édes kislányt. Na persze, inkább a hóhér téged, gondolta morcosan, befejezte a vacsoráját és a kijelölt ágyban összekuporodva úgy tett, mintha aludna. Néhány órával később a nő férje mellett aludt el a kanapén, a tévé még közvetített valamit, de inkább csak fölöslegesen villogott…

Végre egy főutcában találta magát a szűk kis utcának alig nevezhető útról. A közeli park felé vette az irányt, még mindig az volt a legbiztonságosabb fedezék. A parkot körbekerítő kerítés alatt, egy földbe saját maga ásta kis lyukon átmászott és a rácsok másik oldalán találta magát. A parkot őrző kutyák csaholva, ugatva rohantak felé. Ezek a vérszomjas, őrzésre betanított ebek néhány napja voltak a barátai. Könnyen megszelídítette őket, az állatok imádták. Nevetve ment velük beljebb, a park belseje felé.

Mögötte a nő nem bajlódott apró, gyerekeknek méretezett lyukakon átmászással, sem a kerítés megmászásával. Még csak lassítani sem lassított, úgy ment neki a rácsoknak és haladt át rajtuk, mintha ott se lettek volna, és követte tovább a gyereket.

Justi és a kutyák ebből semmit sem érzékeltek, megszokta hogy kihalt ilyenkor a park. A nő végül utolérte őket, és egy fa mögül figyelte a kislány és az állatok játékát, kergetőzését. Végül elhatározta magát és közelebb ment hozzájuk. A kutyák morogni kezdtek, aztán hirtelen nyüszítésbe váltottak át, pillanatok múlva a fűben feküdtek, és úgy néztek a két emberre, mint akik közlik, ők ugyan itt sincsenek, nem is léteznek. Justi értetlenül pislogott a kutyákra és a nőre felváltva.

- Bántottad a kutyusaimat? – kérdezte ártatlanul pislogva, de a kését már húzta is ki a hátizsákjából óvatosan. Tudta, hogy így szemtől szembe gyenge gyerekként nem sok esélye van, de biztos, ami biztos.

- Azt tedd csak el vissza a helyére. – mondta nyugodtan. Justi pislogott párat, mire a nő a zsákra mutatott. – A kést. Nem lesz szükséged rá.

Egy pillanatig durcásan, szemrehányóan nézet fel a leleplezőjére, de rendezte arcvonásait bájos ártatlan mosolyba.

- Ne próbálkozz, ismerlek. – láthatóan nem hatódott meg attól, ami eddig mindig bevált másoknál. Egy közeli padhoz sétált és leült, megveregette maga mellett a padot, hogy üljön mellé. Justi azonban mozdulni sem tudott, a döbbenet odaszögezte lábait a talajhoz.

- Találkoztunk már? – kérdezte gyanakodva, felmerült benne, hogy a nő talán valamelyik áldozatának a rokona.

- Igen, a születésednél először. – Justi álla leesett, a nő gúnyosan felnevetett a látványtól. – Én vagyok az anyád. Gondolom ezernyi kérdésed lenne, vagy elküldenél a fenébe, én viszont jobbat tudok. Gyere velem, és válaszolok mindenre.

A kislány az első döbbenet után előrántotta kését és dühében anyjára rontott, gondolkodás nélkül. Esélye sem volt, könnyen lefegyverezte az ismeretlen nő. Legalább fél órán át vergődött a karjaiban, mire feladta, nem tudott szabadulni a felnőtt nő öleléséből.

A kést messzire hajította, a bokrok közé és maga felé fordította lányát. Valahonnan a ruhájából elővett egy tőrt és Justi felé nyújtotta.

- Ez a tiéd, jobb gyilkosságokra, mint egy egyszerű kis konyhakés. – a kislány arca felragyogott, bizalmatlanul sandított a nőre, aki anyjának nevezte magát, de aztán úgy döntött, az ajándék az ajándék, és a díszes tőrrel legalább megölheti, ha átveri.

- Gyere velem. – kérte halkan az anyja. Justi megbűvölve csak az ajándékot nézte, végül bólintott. Úgy gondolta bárhova is akarja vinni, neki teljesen mindegy, megölhető emberek mindenütt vannak.

Anyja elmosolyodott, felállt és kézen fogta Justit. A következő pillanatban már egy szigeten voltak és hosszú éjszakának néztek elébe. Volt mit megbeszélniük.

*

Lélekszakadva rohant a sötét erdőben, bámulatosan ügyesen kerülte ki az útjába kerülő faágakat, bokrokat. Lábai alig érintették a talajt, most nem engedhette meg magának, hogy orra bukjon. A feje mellett egy tőr suhant el és állt bele a fába, ami mellett elrohant. Hangosan kacagott a béna dobáson. Hallotta maga mögött a szitkozódást, de megállta hogy ne forduljon meg. Tudta, hogy az életével játszott már megint, amikor az ellenséges területre lépett, mégis megtette újra és újra. Imádta a veszélyt.

Cat végre kiért az erdőből egy tisztásra, a napsugarak egy pillanatra elvakították, de ösztönösen futott tovább, aztán megállt és hátrafordult. Üldözői nem követték, a biztonságos sötét erdőben maradtak, karjukkal takarták el az arcukat, hogy a naptól védjék gyenge szemüket. A vörös hajú lány gúnyosan nevetet a vámpírokon.

- Akkor nem fogsz nevetni, amikor megölünk! – kiáltott oda neki egy férfi dühösen. Már nem először lépett meg a lány előlük.

- Ahhoz előbb el kellene kapnotok, nem? – gúnyolódott. Megfordult és üldözőit faképnél hagyva átszaladt a tisztáson, hogy ismét az erdő sötétjébe vethesse magát. Már nem diktált magának olyan eszeveszett tempót, tudta, hogy előnyben van, és hiába követik, előbb ér haza.

A vámpírok kastélya előtt még megtorpant egy kicsit, mielőtt bement volna. Felnézett a száz méteres sötét kőépítményre, mely születése óta az otthona volt.

Belökte a vastag kapukat és belépet a hallba. Egyenesen átvágott rajta, nem törődve a felé forduló vámpírokkal. Macskaszerű szürke szemeivel a szüleit kereste, s amikor nem látta sehol őket, inkább felszaladt a lépcsőn a szobájába.

Az ajtaját magára zárta, most nem volt kíváncsi senkire. Az ablakhoz sétált a vörös-fekete szőnyegen és kibámult az erdőre. Mindenütt csak ez a sötét erdő, amerre a szem ellátott. Próbálta kitalálni, hol menekülhetett az erdei vámpírok elől, de innen az a kicsi tisztás egyáltalán nem látszódott. Még figyelte egy ideig a mozdulatlan sötétséget, megvárta, míg a nap lebukik a látóhatár mögött és csak akkor ment le ismét a többi vámpír közé.

Lent a szokásos zsúfoltság fogadta, itt gyülekeztek, beszélgettek a kastély lakói. Némi keresgélés után megtalálta anyját majd apját is. Ramses, a vámpírok ura ma este nem mutatkozott, pedig rengetegen azért szobroztak itt órákig, hogy vele beszélhessenek. A talpnyalók hadát megvetően végigmérte, tudta, hogy a férfi sem szereti ezeket, de megtűrte maga körül őket.

Anyja egy pohár vért nyomott a kezébe, azt kezdte kortyolgatni. Végigjárt tekintete a berendezésen, a vámpírok arcán. Szerette bosszantani azokat a semmirekellőket, akik csak véletlenül lettek vámpírok. Büszke volt arra, hogy az ő szüleit érdemesnek találta a vámpír létre a vámpírkirály. Az irigy pillantásokból most is kijutott neki. Született vámpír volt, vagyis látott nappal is, ezt pedig csak kevesen mondhatták el magukról a kastélyban. Neki nem volt szüksége napszemüvegre, vagy hogy mint az erdei vámpírok is, sötétben élje le egész életét. Ritka volt még mindig a fényben is látó vérivó.

Most a vámpírok viszonylag békében éltek, néhány évvel ezelőtt a harc, a háború a vámpírok között már lezárult, a mágusoké viszont még úgy tűnt, csak lappang, senki sem hitte, hogy tényleg vége.

Cat minderről semmit sem tudott, sem későbbi barátai. Számukra még ez titok volt, a múlt része, a titkokkal teli múlté.