Második fejezet

Alkatraz

Georgia nehezen ébredt fel másnap reggel. Hanyatt fekve próbált még pár percet aludni az ébresztő óra csörgéséig, gyanította, hogy lassan megszólal kegyetlenül emlékeztetve a tizennégy éves lányt, hogy ideje készülődnie, hogy ismét egy napot végigszenvedjen az iskolában.

Az óra mégsem akart csörögni. Félre fordította a fejét, hogy megnézze, mennyi az idő. Ahol a kis asztalkának kellett volna lennie a digitális órával, ott nem állt semmi. Helyette egy ágyat látott, és még egyet, a harmadikban pedig egy szőke lányt, aki visszatartva a hangos zokogást gubbasztott a takaró alatt, könnyei megállás nélkül folytak, szemei piroslottak a sok sírástól.

Gia behunyta a szemét, nem akart hinni nekik. Nem emlékezett, hogy a szobája berendezéséhez ezek hozzátartoztak volna. Talán csak egy rossz álom, és mindjárt felébreszti az a nyamvadt vekker. A sírás folytatódott, az óra csak nem szólalt meg.

Hirtelen ült fel és nézett körbe, hol is van. Egy hatalmas, több ágyas teremben volt, egy ablaktalan helyen.

Megcsípte magát, hogy megbizonyosodjon arról, nem csak álmodik. A fájdalom belehasított a kézfejébe, jelezve, hogy igenis ez nem álom. Percekig ült ott, mozdulatlanul, hitetlenkedve. Fogalma sem volt arról, hogyan kerülhetett ide, gondolkozni is alig tudott a döbbenettől és a sokktól.

Percek teltek el így, mire kikászálódott az ágyból. A papucsát ott találta, ahol mindig is hagyni szokta, csak az ágy, a hely volt más. Kezdte érezni, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Lábai szinte maguktól vitték előre, körbe sétálta a termet. Az ágyak egy részében még aludtak, vagy ébredeztek, a nagy része azonban üresen állt. Gyerekek, talán tizennégy évesek, mint ő maga is. Kész csoda, hogy ismét megtalálta az ágyát, amiben felébredt. Minden annyira egyforma volt, hogy képtelenségnek tűnt kiigazodni itt. Ha a sírós szőke lány nincs, talán meg sem találja. Fájdalom nyilallt a lábába, közvetlenül az után, hogy belerúgott valami keménybe. Szitkozódva nézett le. Az ágy végében egy nagy faláda állt, lelakatolva, de a kulcs a lakat mellett egy madzagon lógott. Kíváncsisága hamar legyőzte, megragadta a kulcsot és kinyitotta a lakatot. Könyvei, ruhái, minden, ami a szobájában volt benne lapult. Még a bőrkabátja is a kupac tetején, összehajtva.

- Na jó, ez már nagyon nem vicces. – hitetlenkedett, kezdte azt hinni, elment a maradék józan esze is, ha volt egyáltalán neki.

Ha nem látta volna a többi gyereket, akik közül egyet sem ismert, még látásból sem, talán barátai tréfájának hihette volna a történteket. Csak hogy úgy tűnt, ez a rideg valóság. Nem otthon volt.

Hogy mit szólnak majd szülei, amikor felfedezik, hogy nincs otthon, abba bele sem mert gondolni. Még ő is látta, hogy szökésnek tűnik az egész.

Eszébe jutott a mobiltelefonja, beletúrt a kabátja zsebébe, ahol tartani szokta. Csak az öngyújtóját és cigijét találta, telefonnak se híre, se hamva. A ládában kezdett kutatni, hátha fel tudja hívni szüleit, vagy barátait és szólni nekik, hogy ugyan gőze sincs, hol a fenében van, de nem önszántából lépet le. Most tűnt csak fel neki, míg hiába kereste a mobilt, hogy minden elemmel vagy árammal működő tulajdona hiányzik.

Feladta a keresést, előszedte néhány ruhadarabját és felöltözött. Mikor a bőrkabátja is rajta volt bezárta a ládát és a kulcsot automatikusan a zsebébe csúsztatta. Még egyszer körbe járta a hálóteremnek tűnő helységet, mire kiszúrta az egyik falnál a felfelé és lefelé futó lépcsőket.

*

Angel egy ideje megbabonázva figyelte a falat. Eddig még nem látott ilyet, pedig az angyalok városában is különleges, szokatlan volt minden. Ott a virágok egész évben bontották szirmaikat, zöldelltek a kertek, a telet csak a könyvekből ismerte. A város kövezete lila, zöld, rózsaszín és sárga színekben pompázott, mintha az is virágokból lenne kirakva. A falakat ugyan ez a kő borította, már ahol nem oszlopok tartották meg a plafont, ami nagyrészt színes mozaiküvegekből állt. Szökőkutak csobogtak a teraszokon, minden a békét, a nyugalmat sugározta.

Most mégis egy csillogó, jégkristályos fal előtt állt. Hideg helyett fullasztó hőség volt az épületben ahol talán fél órája ácsorgott, pedig a négyszögletes, háznak alig nevezhető építmény egyik fala szinte teljesen hiányzott, szabadon járhatott ki be az a kevés szellő, ami még fújdogált a környéken.

Megérintette a falat, ami várakozásai ellenére nem volt hideg. Mégis a könyvekben látott jégre emlékeztette a különös ásvány, mert csak az lehetett. Csalódottan vette tudomásul, hogy most sem láthatja, érintheti a téllel járó fagyos hókristályokat. Amióta a szülővárosa könyvtárába beszabadult és olvashatott a világ különös csodáiról, ami az egyszerű halandó embereknek annyira természetes, minden vágya az volt, hogy világot láthasson, kiszabaduljon az angyalok közül és megtapasztalhassa a hideget, a telet, az őszt, körbe utazhassa a földet és kipróbálhassa az emberek találmányait, megismerhesse a többi fajt és főleg előítéletek nélkül akart velük beszélni. Hiába tudta, hogy a fajtája több száz éve megszakította a kapcsolatot a külvilággal, és hogy az oka a mágusvilág háborúja volt, ő mégis kíváncsi volt mindenre, ami nem az Angyalok városában volt.

A félhomály, ami az épület belsejében uralkodott pillanatok alatt vált köddé, a nap szikrázva sütött le a földre odakint miután előbújt a felhők mögül. A kristályos fal felszikrázott, amikor az első sugarak ráestek, megvakítva egy rövid időre az angyalt. Amikor a fehér izzás alább hagyott a lány lélegzete elakadt.

A fal helyett a tengert látta, amint az a végtelen horizontig elnyúlik minden irányban. Kinyújtott tenyere alatt még érezte a rücskös falat, hiába nem látta a jégkristályokat. Ámulattal tekintett erre az újabb csodára, amikor összerezzent. Egy éles füttyentés rángatta vissza a valóság talajára. Miközben megfordult hogy megnézze, kivel hozta össze a sors ezüstszőke haját a fülére húzta, ne látszódjon azonnal a származása.

*

Justitia Fatale az ágyban ült és a nőt figyelte, aki állítólag az anyja volt. A kislány a nő fölé hajolt, minden idegszálával azt leste, vajon tényleg alszik, vagy csak tetteti. Elégedett mosollyal pattant ki az ágyból és rohant az ablakhoz, hogy kinézzen rajta.

A felhős kék ég alatt a tenger hullámzott egyre vadabbul, ahogyan az erősödő szél felkorbácsolta a vizet. Justi élvezettel szívta be a párás, sós levegőt. Néhány napja még el sem tudta képzelni, hogy ilyen gyönyörű helyen is ébredhet. A torony körül szép zöld füves síkság terült el, néhány pálmafa hajlongott a szélben, ami a tenger felől fújt. A sötét erdő, ami a síkságot a szárazföld felöli részen körülvette a félszigetet, csak hab volt a tortán, főleg miután hallotta hogy veszélyes. A természetet, az állatokat mindig is jobban szerette, mint a betondzsungelt, ahol eddig kényszerült élni.

- Tetszik? – anyja hangja a háta mögött annyira váratlanul érte, hogy nagyot ugrott ijedtében és majdnem kizuhant az ablakon. Anyja még éppen idejében elkapta a karját és visszarántotta a toronyba.

- Ne ijesztgess! Meg is halhattam volna! – duzzogva nézet fel anyjára, de leginkább azért volt megsértve, mert lelepleződött. Az a néhány nap alatt, mióta anyja ide hozta, semmi lelkesedést nem mutatott új otthona iránt. Persze azonnal lenyűgözte a hely varázsa, de azt sem felejtette el, hogy ki hozta ide. Az anyja elhagyta, és ezt nem tehette jóvá egy tőrrel és ezzel a szép környezettel. A tüske, hogy nem kellett neki, benne maradt. Hiába indokolta azzal a nő a tettét, hogy őt akarta védeni valami jóslat miatt, Justi nem hitt neki.

- Eljött a nagy nap kislány. – szólalt meg a nő, amikor látta, hogy a lánya már megint duzzog. Tudta, hogy a kislány gondolatait ezzel elterelheti és elégedetten látta, hogy Justi szeme felcsillan. – Menj előre, majd mindjárt megyek én is utánad.

A kislány megölelte anyját, megfeledkezve a sértettségéről, gyorsan felöltözött és már szaladt is ki a szobából.

*

Az erdő itt is ugyan olyan sötét volt, mint a kastély mellett, otthon. Nem kellett sokáig gondolkoznia azon, hogy még mindig a szigeten van-e, vagy valahol másutt a világban. Ilyen fákat csak az otthonán, ezen a hatalmas szigeten látott.

Cat-et nem riasztotta el az áthatolhatatlannak tűnő rengeteg, hiszen ebben élt mióta csak az eszét tudta. Kitartóan haladt előre azzal a rögeszmével, hogy ha a szigeten van, akkor egyszer haza is ér.

A nap fénye ide már nem hatolt be, a sűrű erdő olyan sötét volt, mintha örökké éjszaka lenne a földön. A lány mégis magabiztosan lépet át kiálló gyökereken, került ki tüskés bokrokat. Áldotta magában a szerencséjét, hogy vámpírnak született, más már rég összetörte volna magát valamelyik pár méter mély szakadékban, vagy kimenekült volna az erdőből, már ha visszatalál a szélére.

A fojtogató csend jobban zavarta. A kastély környéke mindig zengett az állatok és madarak hangjától, itt, mióta betette a lábát, egy csiripelést, egy neszt sem hallott. Ismerte az erdőket, magabiztosan járt kelt bennük, ez mégis szorongással töltötte el, nem tudta, vajon miért nincsenek erre élőlények.

Halvány derengés törte meg a sötétséget. A lány úgy saccolta, legalább egy órája járja az erdőt. Pontosan nem tudta, mekkora a sziget, ezért fogalma sem volt arról, hogy mennyi út van még hátra az otthonáig. Remélve, hogy a szabad ég alatt kitalálhatja, merre menjen tovább, a fény felé indult, ami eddigi tapasztalatai szerint csak egy tisztás lehet.

Gondolatai összekavarodva cikáztak a fejében, elképzelni sem tudta, hogyan juthatott be a vámpírok kastélyába valaki és rabolta el a saját ágyából éjjel. Egy zsúfolt hálóteremben ébredt a megszokott szobája helyett, ami tele volt többnyire halandó emberekkel. Annyi idősek lehettek mint ő, de miután felmérte a terepet gyorsan összeszedte a ládából a motyóját, és már ott sem volt. Furdalta a kíváncsiság, vajon kinek kelhet a szigeten ennyi tizennégy év körüli gyerek, de valahányszor idáig jutott elhessegette a nyomasztó gondolatokat.

A tündéket kizárta az elkövetők listájából, ők a fákon élnek és nem a föld alatt. Az óriások a hegyekben, vagyis ez is kizárt. A törpék a hegyek gyomrában éltek, a tenger meg az erdő őket is felmentette a gyanú alól. Az erdei vámpírok túl közel laktak a kastélybeliekhez, hogy bűnösök lehessenek. A vérfarkasok egészen addig gyanúsak voltak neki, amíg a felszínre nem ért és megpillantotta a síkságot. A zöld füves terep kicsit sem hasonlított egy városhoz, már pedig minden vámpír tudta, hogy ők abban élnek.

Ismerete a sziget élővilágáról itt fújt ki, így kénytelen volt visszatérni ismét a jelenbe, és belátni, hogy nem ő fogja megoldani ezt a rejtélyt.

Már csak pár faág választotta el az egyre nagyobb fénytől és a tisztástól. Az utolsó ágat hajtotta félre és már majdnem elengedte, amikor a földbe gyökerezett a lába a döbbenettől.

*

Rengeteget olvasott már erről az épületről és ujjongva fedezte fel minden zugát. Azt egyből látta, hogy nem a római Colosseum, csak egy másolat. Kívülről a több ezer éve épült itáliai épületet idézte, legalábbis úgy nézett ki, mint amikor átadhatták. A mostani romhoz hasonlítani sem lehetett a vakítóan fehér, szobrokkal tarkított kör alakú építményt.

Belül teljesen más volt, és Nadia ámulva fedezte fel az arénát, a lelátókat.

Amikor felébredt és tudatosult benne, hogy kívánsága teljesült, legszívesebben világgá kiáltotta volna, de fékezte magát és miután megtalálta ruháit, felöltözött és kiment a kórteremnek is beillő hálóból. Amit fent elsőként megpillantott, az egy tó volt egy füves síkságon, ami mögött ez az épület magasodott, mely mágnesként vonzotta a lányt magához. Nem is emlékezett rá, hogyan jutott el idáig.

Jelenleg nem érdekelte, hogy hol is van. Csak egy lebegett a szeme előtt: végre saját útját járhatja és a nagynénje rikácsolását, ha szerencséje van, soha többet nem kell elviselnie.

Még pár percig élvezte a békét és a csöndet, az épület szépségét, aztán visszaindult a síkságra.

*

Georgia miután megmászta a lépcsőket végre friss levegőt is szívhatott. Amint felért az első, amit megpillantott egy síkság volt, egy tóval és egy nagy fehér épülettel. Valami derenget neki, hogy talán Európánál volt a könyvben róla egy kép, de valószínűleg nem figyelt oda az órán. Akkor sem.

Az épület belseje jobban érdekelte, mint az, hogy mi van kint. Remélte, hogy talál egy telefont, postagalambot vagy bármit, amivel üzenhet szüleinek vagy a rendőrségnek. Ezekből ugyan egyet sem látott, viszont miután már másodszor nézett körbe, megpillantott egy lányt a helyiség másik végében, egy különös anyaggal borított fal előtt állva. A fal hirtelen felszikrázott, eltűnt, mintha ott sem lett volna, helyette a tengert látta. Elismerően füttyentett egyet, amitől a lány összerezzent majd megfordult.

Percekig némán figyelték egymást, és Georgia már éppen megszólalt volna, amikor mögöttük újabb gyerekek tűntek fel. Csak néhányan vették észre a két ácsorgó lányt, a többiek a síkságra tódultak ki.

*

Cat ennél bizarrabb látványt még nem látott röpke tizennégy éve alatt. A faágat, ami az utolsó volt az útjában végre elengedte, de még mindig nem tudott mozdulni. A nap hiába sütött, a tisztáson, ahova a vámpír lány érkezett mégis ködbe burkolózott minden. Néha felszakadozott a sűrű köd, de csak azért, hogy ismét elrejtse a tájat, amit egy pillanatra látni engedett a szemlélőnek.

Maga a köd önmagában is furcsa volt. Kékes fények csillogtak benne, mintha az egészet beszórták volna csillámló porral.

Cat lába végre engedelmeskedett és megtett pár lépést. A vastag köd beburkolta, elnyelte, hogy aztán ismét elengedje. Különös volt önmagában is, de nem ez ütötte szíven a lányt.

Temető. Több száz sírkő állt komoran a ködben, baljóslatúan. Egy erősebb széllökés jobban megtépázta a kék csillogó fehérséget. Az erdő körös-körül csak egy sötét csíknak látszódott, annyira nagy volt a tisztás, hogy teljesen belátni képtelenségnek tűnt. Ahogy a köd a széltől egyre jobban oszladozott a lány döbbenete annál nagyobb lett.

*

Isabelle mély levegőt vett és lebukott a víz alá. A tenger hullámzása itt jelentősen enyhébb volt, az öblöt védte a földnyelv. Alkalmas volt fürdőzésre, nem kellett attól tartania, hogy a hullámok elsodorhatják a parttól.

A tiszta, áttetsző vízben nyitott szemmel keresgélt egy ideig, mire megtalálta a víz felszínén lebegő barátnőjét. A só ugyan marta a szemét, de most ezzel nem foglalkozott. Óvatosan Narcissa alá úszott, csak hogy alulról végigsimítsa a lány hátát.

Cissy sikított egyet ijedtében, lebukott a víz alá és több kortyot lenyelt a sós vízből, mire sikerült ismét a felszínre rúgnia magát lábaival. Fulladozva nézett körül, és amikor felfedezte idétlen vigyorgó barátnőjét dühösen csapott a vízbe.

- Isa! Ne ijesztgess! – kiáltott gyermekkori barátnőjére villámló szemekkel. – Már azt hittem cápa vagy valami hasonló. – még egy szemrehányó pillantást lövellt a lány felé, aztán kiúszott a partra.

- Túl komoly vagy, Cissy! – kiáltott a vízből barátnője után, de nem volt hajlandó azonnal követni őt ki. Még úszott egy kicsit, figyelte az öbölből is jól látszódó épületet, ahol felébredtek, a tornyot, ami egyedül meredezett az ég felé távolabb, és mellette azt vakítóan fehér díszes kör alakú épületet, aminek csak a teteje látszódott.

Tekintete visszatért újból és újból a földszintes házra, aminek az aljában, talán egy alagsorban most is több ezer gyerek alussza álmát, ébredezik, vagy már felfedezi, hogy az otthonától távol van.

Mélyet sóhajtott a párás, sós levegőből és lemondva a nyugalomról és békéről a még mindig zsémbes Cissy felé kezdett úszni. Közben azon járt az esze, vajon mikor kezdődik a kiképzés. Alig várta már, hogy tanulhasson, még ha nem is tudta, mit is rejt ez. Szüleiket hiába nyaggatták, egy szót sem tudtak kihúzni belőlük, hogy megtudják, mi is vár itt rájuk.

*

Ismét a füves síkságon állt, a Colosseum előtt. A tó túloldalán látta az egyre több gyereket, akik onnan jöttek ki, ahonnan ő is órákkal ezelőtt. Csak most vette észre a tornyot, pedig biztosra vette Nadia, hogy mellette haladt el. A Colosseum túlságosan is vonzotta, mintsem észrevegye, pedig a felhőkarcoló magas építmény is megkövetelte a figyelmet.

Balra megpillantotta az öblöt, ahonnan két lány közeledett, láthatóan vizesen. A tó jobb oldalán magasodó torony aljában ekkor jelent meg egy kislány, egy ideig nézte a házból kiözönlő gyerekeket, majd a torony és a tengerpart közötti nagy füves síkság felé indult. Nadia csak ekkor vette észre, hogy az a terület benépesült.

*

A sírkövek között sétált. A különböző kövekbe neveket és évszámokat véstek. Neveket, amelyeket nem ismert, neveket, amelyek semmit sem jelentettek számára, neveket, amelyek hajdani tulajdonosait ismerte és talán szerette.

Ariella a megszokott útvonalon indult haza a vadászatról, a temetőn át. A több százezer sír vonzotta, szerette ezt a békés nyugalmat, ezt a különös ködöt, még ha ezek azt is szimbolizálták számára, hányszor kudarcot vallottak az évszázadok során.

Merengéséből, emlékeiből egy másik vámpír jelenléte rángatta vissza a temetőbe, a jelenbe. Nem kellett sokáig keresgélnie, hiába nem látott semmit a sűrű ködtől, hallására és megérzéseire hagyatkozva hamar ráakadt és megállt előtte. A vörös hajú, körülbelül tizennégy éves lány tágra nyílt szemekkel nézett vissza rá, de Ariella sejtette, hogy ez inkább a különös reggelnek, és a temetőnek tudható be. A fiatal vámpír gondolatait nem zárta el a nő elől, Ariella biztosra vette, hogy még nem tanították meg a vámpírok tudására. Könnyű dolga volt, mindent elé tárt, kezdve azzal, hogy hazafelé indult a vámpírok kastélyába… Pár perc alatt a vámpír nő a gyerek egész kis életével, tudásával és főleg a hiányosságaival tisztában volt.

- Üdv Cat. – rámosolygott a lányra, látva a döbbenetet a szemében. A mosolytól kivillantak az átlagnál hosszabb szemfogai, ami csak a vámpírok ismertetőjele volt. – Ne ijedj meg, kihallottam a gondolataidból a nevedet. Cat Dark. Szép név, bár nem mond semmit.

Cat szürke szemei, amint megértette a nő szavait villámokat szórtak. Nem felelt, csak sarkon fordult, hogy átvágjon a temetőn az erdőhöz és folytathassa az útját hazafelé.

- Arra nem jutsz haza. – hallotta háta mögött a nő gúnyos hangját. Még tett pár lépést előre, mire megfordult hogy ismét szembe nézzen Ariellával.

- Már miért ne jutnék haza? – számon kérőn csengett a hangja, követelőzően, pedig amikor először meglátta megörült neki, hogy találkozott valakivel, aki talán meg tudja mondani neki, merre induljon tovább, de a nő utolsó mondatától elborult az agya. Büszke volt a tiszta vámpír származására és abban a tudatban élt eddig, hogy minden vámpír ismeri a Dark nevet.

- Mert a vámpírok kastélya a sziget másik felében van, azzal meg tisztában vagy, hogy  Alkatraz hatalmas. – Ariella lassan a lány elé sétált.

- Alkatraz? – Cat értetlenül nézett a nőre, még eddig nem hallotta ezt a szót.

- Azt sem tudod, hogy hívják a szigetet, ahol élsz? – gúnyosan, halkan felnevetett. – Hiába indulsz el a jó irányba, nem érsz haza. Hamarabb találkozol valamivel, ami megöl, vagy éhen halsz. Próbálj kicsit józanabbul gondolkodni, és ne ölesd meg magadat idő előtt.

Cat némán figyelte a nőt, de a gondolatai annál beszédesebbek voltak, mint sem azt akarta volna. Állandóan visszatért a kérdés, hogy vajon hol van, miért és hogyan juthat haza, miközben azt latolgatta, mennyire bízhat meg a vámpír nőben.

- Hallottál már a mágusvilág háborújáról? – a kérdés váratlanul érte Catet, csodálkozva nézett a nőre.

- Igen. A knossosiak győztek a lázadók felett, és béke van. – a lány önkéntelenül elhúzta a száját, miközben ezt mondta. Király párti volt, igaz ő csak a vámpírokét ismerte, de ösztönösen érezte, hogy az, amit a szenátus több ezer éve állít, az hazugság.

- Igen, állítólag. – gúnyos mosollyal nézett az ifjú vámpírra, tetszett neki a lány ösztönös reakciója és a gondolatai. Elégedetten karolt bele a lányba és indult meg vele, na nem amerre Cat tartott volna, hanem pont ahonnan jött.

Már nem jártak messze az erdő szélétől, amikor a zsebe felforrósodott. Nem törődve a fájdalommal és azzal, hogy a kezét is megégeti, kiszedte az aranyszínű, hatszögletű dobozt. A tetejét benyomta, mire felfelé függőlegesen futó aranyszínű betűk jelentek meg a levegőben.

- Már csak ez hiányzott, ez a napom is jól indul. – sóhajtott Ariella lemondóan, és átböngészte a listát. – Cat szerencséd van, vagy peched, ahogy tetszik. Én leszek a kiképződ. – kacsintott a mellette álló fiatal vámpírra. – Ne kérdezősködj, majd később elmondok mindent. Nem szeretem az önismétlést…

- Milyen kiképző? – csúszott ki mégis a kérdés a lány száján. Ariella mélyet sóhajtott, csak aztán válaszolt.

- Majd megtudod. – morogta miközben megszámolta a listán az aranyszínű neveket, amik a keze érintésétől felfelé és lefelé mozogtak. – Ötven gyerek, egy kiképző. Egyre jobb a termés…

A dobozka tetejét ismét megnyomta, amitől a lista eltűnt, majd a zsebébe csúsztatta. Helyette egy fekete lencsés napszemüveget húzott elő.

- Gyere, már nem vagyunk messze. Amint összeszedtem a többieket minden kérdésedre választ kapsz. – ismét Catbe karolt és tovább indult. A lány önkéntelenül követte őt, kíváncsisága erősebbnek bizonyult a temető óta, hogy hol is van és miért, mint az a sürgető vágya, hogy minél hamarabb hazaérjen.

Mielőtt kiléptek volna a sötét erdő fái közül Ariella felvette a napszemüveget, csak aztán tette meg az utolsó pár lépést. Cat csodálkozó, értetlen tekintetét látva elnevette magát.

- Nem vagyok született vámpír, mint te. Nagyon jól tudod, hogy ez mivel jár.

- Oh, tényleg! – csapott Cat a homlokára. – Nem látsz a fényben, igaz?

- Igaz. – bólintott a nő, majd a lányt magával húzta ki a napfényre.