Harmadik fejezet

Az első nap

Sorra haltak el a kérdések, csendesedtek el a gyerekek, némult meg a síkság. A több ezer új gyerek tanácstalanul, félelemmel, kiszolgáltatottan állt a zöld gyepen, riadt tekintetek kapcsolódtak össze, csak hogy aztán ismét szétrebbenjenek, kutatva valami magyarázat után.

Ariella akkor ért oda Cattel, amikor felnőtt férfiak és nők körbevették a gyülekező tizenéveseket. Néhányuk leszaladt a hálóterembe és újabb gyerekekkel tértek vissza, akiket most ébresztettek fel és rángattak ki az ágyból.

A vámpír nő a tóparton hagyta Catet, meghagyva neki, hogy el ne merészeljen onnan mozdulni, majd a gyerekek köré vont körben elfoglalta a helyét.

A torony felől egy nő közeledett feléjük. Egyenesen Ariellához ment és megállt mellette.

- A lányomat is rád bízom. – súgta a vámpír nő fülébe, és amikor az bólintott, jelezve hogy megértette mekkora felelősség szakadt hírtelen a nyakába, a nő a többi gyerek felé fordult.

- Üdvözöllek titeket Alkatrazban, a nevem Electra Lestrange Fatale. Az elkövetkezendő éveket itt fogjátok eltölteni, többet nem látjátok a családotokat, ezt jobb, ha már most az elején tisztázzuk.  Akinek nem tetszik ez a kis nyaralás, az meghal, aki ellenszegül, meghal, aki szökni próbál, meghal, aki túl gyenge az is meghal. Remélem érthető. – szigorú tekintettel nézett körbe, pillantása pár másodpercig sem időzött a gyerekek arcán. – Mindegyikőtöket beosztottuk egy kiképzőhöz, akinek engedelmességgel tartoztok. Egyenként fogják mondani a neveteket, aki meghallja a sajátját, menjen a kiképző mögé. Aki ellenáll, azt megöljük. – komoly, nyugodt hangját a legmesszebb álló gyerek is jól hallhatta, olyan mély volt a csend. Az áthatolhatatlan, döbbent csend.

A legtávolabb álló felnőtt elővette zsebéből az aranyszínű kis kivetítőt és miután megjelent a lista, sorolni kezdte a neveket. Minden egyes elhangzott név után várt, hogy a tulajdonosa oda menjen hozzá. Miután végzett az ötven gyerek begyűjtésével, a mellette álló kiképző folytatta a felsorolást. Mire Ariellára került a sor, már majdnem a tömeg fele ott csoportosult egy-egy felnőtt körül.

- Akinek a nevét mondom, álljon oda ahhoz a lányhoz. – adta meg az első utasítást a nő, miközben Catre mutatott a háta mögött, aki még mindig a tóparton állt és némán figyelte, mi történik körülötte. Kész csoda, hogy még nem tiltakozott senki… - gondolta Ariella – Még nem tértek magukhoz.

- Angel Moon, Anthony Taylor… Cat Dark… Georgia Mongomery… Isabelle de la Rose, Jessica Malcolm, Justitia Fatale, Keila Phoenix… Nadia Stone, Narcissa Crow… Robyn Rimes, Robert Gordon… Tamera Robinson - miután elhangzott az utolsó gyerek neve, és mind mögötte a tóparton csoportosultak, a mellette álló kiképző is nekiállt összeszedni a tanítványait. Ariella és a többi kiképző egészen addig a sorfalban maradt, amíg az utolsó gyereket is beosztották, csak ezután bontották meg és mentek az ötven fős csoportjaikhoz.

A nő végigjártatta a gyerekeken a szemét. Mind riadt volt, kivéve ötöt. Egy kislány ácsorgott nem messze tőle, kíváncsian nyújtogatta a nyakát, hogy lásson valamit a többi csoportból is. Ariella biztosra vette, hogy ő lesz Electra lánya.

Egy másik lány izgatottan és várakozón nézett a nőre, várva mi következik. Furcsa volt, hogy egy emberek világából származó gyerek ne riadt legyen.

Két lány valamivel távolabb állt meg az ember gyerekektől, már messziről látszott rajtuk, hogy született boszorkányok, ő maga is ilyen volt annak idején. Magabiztos, mint aki tudja, mire vállalkozott. Hát tévedett, ahogyan ez a kettő is belátja majd ezt, nem is sokára.

A negyedik Cat volt, aki már megszokta a vámpír nő jelenlétét, és túl esett az első sokkon, megrázkódtatáson.

- Ötször tízes sorokba sorakozz! – kiáltotta el magát keményen a nő. A tanítványai, mint akiket egy mély álomból ébresztettek fel, gyorsan teljesítették a parancsot. – A nevem Ariella Warrington. Az elkövetkezendő években én leszek a kiképzőtök. A földi istenetek, ha úgy jobban tetszik. Aki nem engedelmeskedik, azt megölöm.

A nő felsóhajtott, amikor látta az egyre erősödő ellenállást a gyerekek szemében, arcán. Már előre sejtette, hogy nem lesz könnyű dolga a megzabolázásukkal, betörésükkel. Elmosolyodott és egy hirtelen ötlettől vezérelve megindult, hogy megkerülje a tavat az erdő felé.

- Gyertek utánam. – szólt hátra a tanítványainak. Kicsit lemaradva, de követték őt egészen addig, amíg meg nem állt egy alig látható ösvénynél, ami az erdőben folytatódott. – Cat menj előre és vezesd őket a tisztáshoz. Ez az ösvény egyenesen oda visz. – szólt a fiatal vámpírnak, aki egy pillanatra lesápadt, de engedelmesen az élre állt és megindult az erdőben előre.

Ariella megvárta, míg az utolsó gyerek is eltűnik a sötét rengetegben, csak azután csatlakozott a menethez. Levette napszemüvegét, hiszen a sötétben nem volt szüksége rá, itt otthon volt. A szitkozódásokat és nyavalygást, amit az előtte haladó gyerekektől hallott a sötétre, csak egy gúnyos mosollyal jutalmazta. A következő pillanatban a fejük fölött apró fények gyúltak ki, melyek lassan golflabda nagyságúvá növekedtek. Fényük kellő képen megvilágította a gyerekek előtt az ösvényt, de Ariellát még nem zavarta a látásban. Az álmélkodó kiáltásokat elégedetten nyugtázta, tudta, hogy ezzel már nyert ügye lehet, hogy felkeltse az érdeklődésüket a kiképzés iránt.

Egy óra kitartó menetelés után véget ért az erdő egy tisztásban. Akik Cat után léptek ki megtorpantak, mint ő is néhány órával ezelőtt, de a mögöttük lévők miatt, akik szintén ki akartak menni a fényre kénytelenek voltak tovább menni. Ariella ismét az orrára csúsztatta a szemüveget, eltűntette a fényeket a feje fölül, majd követte a rá bízott gyerekeket. A döbbenetet elégedetten figyelte az ötven tizenéves arcán, sejtette, hogy ezzel kellőképpen sokkolhatja őket.

A több százezer sírkövet most nem burkolta be a köd, a ritka pillanatok egyike volt ez, amikor az egész temetőt tisztán lehetett látni. A vámpír nő beljebb ment, a gyerekek önkéntelenül követték egészen a temető közepéig.

- Kétszáz hatvan évvel ezelőtt alapították meg ezt a kiképzőtelepet, az Alkatrazt. Ezek a sírok kétszáz hatvan év összes kudarcát szimbolizálják. – végigsimított az egyik kő tetején, miközben halkan beszélt. – Nincs innen menekvés, vagy végigviszitek a kiképzést, amin azt is megtanulhatjátok például, hogyan kell olyan lebegő fényeket varázsolni, mint amik az erdőben világítottak nektek, vagy meghaltok és ide kerültök. Más kiút nincs. Azért mutatom meg nektek ezt a helyet, hogy lássátok, nem viccelünk. Ez nem egy rossz tréfa, hanem a valóság. Szeretném, ha mindannyian túlélnétek ezt a néhány évet, de nem fogok habozni, ha bárkit közületek meg kell ölnöm.

Elhallgatott, és egy ideig figyelte a gyerekek arcát. Önkéntelenül is számolta, hányat lát, de negyvenhatnál megakadt. Odébb lépet és ekkor a távolban meglátta a sírköveket kerülgetve, az erdő felé rohanó négy szökevényt. Kihasználták, hogy a nő nem rájuk figyelt és megszöktek.

Ariella gúnyosan felnevetett. A körülötte álló tanítványai értetlenül néztek egészen addig, amíg fel nem fedezték a négy hiányzó társukat.

- Ilyesmikkel lehet próbálkozni, csak fölösleges. – mondta gúnyos mosollyal. Elővette zsebéből a kis aranyszínű dobozkát és benyomta a tetejét. A felvillanó listából kikereste a szökevények nevét, közben áldotta magában a jó név és arcmemóriáját. Amikor megtalálta az elsőt, Anthony Taylort, rábökött a névre, ami felizzott és a lélekszakadva futó fiúval együtt eltűnt. Újabb három nevet érintett meg egymás után, amik gazdáikkal együtt váltak semmivé.

*

Az ösvényen néma csöndben ballagtak vissza Alkatrazba. Nem mertek megszólalni, kérdezni. Amikor az erdő véget ért és feltűnt a tó, a torony és a Colosseum érezhetően megkönnyebbültek a gyerekek, de a szorongás, az elveszettség is jelen volt bennük. Ariella jól érezte ezt, hallotta kavargó, kusza gondolataikat, de még nem akart nekik válaszokat adni a hangosan fel sem tett kérdéseikre.

A síkság mostanra megtisztult, egy lelket sem lehetett látni sehol. Ariella a tó partjára vezette tanítványait és miután mindannyian oda értek, leült a fűbe.

- Üljetek le, van mit megbeszélnünk. – a most már csak negyvenhat fős csapat kábán teljesítette a kérését. – Amit a temetőben nem tudtam elmondani nektek, az a következő: boszorkányok és mágusok vagytok. Azért lettetek kiválasztva, mert a mindenütt jelen lévő mágia bennetek nagyobb mennyiségben található meg, ezért képesek vagytok irányítani is azt. Itt megtanítom nektek, hogyan kell használni, de ehhez rátok is szükségem van. Nem lehet tanítani, ha nem akartok tanulni. Amit az erdőben láttatok, azt fénynek nevezzük, a legkönnyebb, amit egy boszorkány vagy mágus létre tud hozni. Ma, itt és most ezt megtanítom nektek, csak hogy bebizonyítsam, nem vagyok őrült. – mosolygott a rá tapadó, többnyire hitetlenkedő tekintetek kereszttüzében. – Még sokáig nem lesz sötét, túl délen vagyunk ahhoz, de azért megpróbálhatjuk szerintem. Először is mindannyian hunyjátok be a szemeteket. Képzeljétek el a fényt, lássátok úgy, ahogyan az erdőben is. Érezzétek a mágiát, ami ott van a levegőben, a fűben, amin ültök, bennetek, a sejtjeitekben. Bármit létre tudtok hozni a képzelettel és az akarattal mágiából, de ehhez az kell, hogy bennetek több legyen, mint az egyszerű halandókban. Ők hiába akarnák a mágiát használni, nem lennének képesek rá, még ha egy életen át tanulják, akkor sem. Találjátok meg a bennetek rejlő mágiát, irányítsátok vele a körülöttetek lévőt, alakítsátok át fénnyé. Képesek vagytok rá. Koncentráljatok!

Legalább fél óra telt el, mire az első fény felcsillant a gyerekek között. Újabb egy órával később már hét fénygömb lebegett a magasban, mire besötétedett ezek száma százra növekedett. Amint rájöttek a titok nyitjára, az ügyesebbek egyre többet hoztak létre. Az éjszaka hiába köszöntött rájuk, szinte nappali fényárban úszott a tópart.

Ariella elégedetten figyelte az egyre újabb és újabb felbukkanó fényeket. Jó előjelnek vélte, hogy meg tudják tartani őket, és újabbakat létre hozni. Azzal most nem törődött, vajon van-e olyan, akinek nem sikerült. Majd úgy is kiderül, később.