Negyedik fejezet

A szökés

 Az első nap sokkolta Georgiát. Az ébredés, Electra beszéde, a temető és a négy fiú eltűnése túl sok volt neki. Állandóan csak az járt a fejében, hogyan tudna megszökni innen. Visszasírta magában a tanárait, akik, még ha véleménye szerint igazságtalanok is voltak és túl sok házit adtak fel nekik, nem fenyegették őket halállal. Még akkor sem, amikor csapni valóan rosszak voltak. Most ezerszer inkább otthon lett volna, mint ebben a földi pokolban.

A tó partján egyre csak a tájat figyelte és próbálta kitalálni, hol is lehetnek. Most aztán átkozta magát, amiért nem figyelt földrajz órán. Megfogadta magában, hogy amint hazajut, nem fogja félvállról venni az iskolát, és mindent bepótol.

Ariella beszédére, miszerint boszorkány lenne kis híján nevetésben tőrt ki, és ő maga döbbent meg leginkább, amikor elsőként sikerült létrehoznia fényt. Tátott szájjal bámulta a csodát, és alig hitte el, hogy ezt tényleg ő csinálta volna. Hogy bizonyítsa önmagának, hogy ez szemfényvesztés csupán, megpróbálta újra, és újra. A fénygömbök pedig ott lebegtek körülötte, egyre többet hozott létre, és kénytelen volt elgondolkozni azon, amin nemrég még nevetett magában. Hogy talán tényleg boszorkány.

Miután besötétedett és több száz fénygömb világította be a tó környékét, Ariella elégedett mosollyal engedte el őket. Ahol ébredtek az a hálóterem volt és az elkövetkezendő évekre ez lesz az otthonuk. Ezt még Ariella mondta nekik, miután elváltak a több ezer ágyas terembe érve, ahol a nő a lefelé folytatódó lépcsőn ment tovább.

Georgiát most nem érdekelte, vajon mi lehet lejjebb. Megkereste az ágyát, ami nem volt kis feladat és már vetkőzni akart, amikor meghallotta a háta mögül a nevét.

- Georgia! – a lány megfordult és elkerekedett szemekkel nézte az öccsét, amint utat tőr az alváshoz vagy fürdéshez készülődő gyerekek között. Daniel is döbbent volt, nem hitte volna egyikük sem, hogy itt találkozhatnak.

- Megszökünk. – jelentette ki a fiú eltökélten, miután megbeszélték az aznap történteket és túl jutottak az első meglepetésen. – Én ugyan nem vettem be ezt a mesét, amit megpróbálnak elhitetni velünk. Még hogy boszorkányok és mágusok… Néhányan már beleegyeztek a szökésbe, ha akarsz, gyere velünk. Holnap este az erdőn át indulunk, szerintünk valahol a közelben kell lennie egy városnak, másként hogy hoztak volna ide minket? – tárta szét a kezét, mint egy bizonyításként. - Reptér, kompjárat vagy valami csak van erre. Muszáj megpróbálnunk. Na? – kérdőn nézett nővérére, várva mit szól hozzá.

- Jól van, menjünk. – egyezett bele Georgia. – Kik jönnek még?

- Az én csoportomból velem együtt hatan, meg még kettőből összesen nyolcan. Veled együtt már tizenöten vagyunk, egyikünk csak eljut valameddig és tud hozni segítséget.

*

A víz kellemes volt, habár nem tudta hogyan jöhet a zuhanyrózsából. A zuhanyzó több ezer kis két részes fülkéből állt, vállig érő elválasztókkal, így könnyen át lehetett látni az egészet, de csak az arcokat figyelhette meg. Az egész a katonai sci-fi filmekre emlékeztette, fiúk és lányok egyaránt itt fürödhettek le. Miután végzett a mosdással kilépett a zuhanyfülkéből át egy másikba, amiben egy kis zárható szekrényen és egy egyszemélyes padon kívül semmi más nem volt. A víz csobogása abban a pillanatban elállt, és Georgia miközben megtörülközött és felvette a hálóruháját, egy pólót és egy sortot, a zuhanyzót tanulmányozta. Amikor ide belépett, akkor is értetlenül fürkészte egészen addig, amíg a nyakába kezdett ömleni mindenféle figyelmeztetés nélkül a víz. Most sem talált rajta csapot. Megvonta a vállát és kiment a saját nevével ellátott fülke ajtaján. Mióta öccsétől elvált a szökésen járt az esze. Nem akart meghalni, de itt sem akart maradni, hiába nyűgözték le a fénygömbök. Haza akart menni.

*

Másnap reggel az asztalnál lenyűgözve figyelte a kék tengert. A fal itt is az a furcsa jégkristálynak tűnő anyagból volt, és amikor a napfény ráesett áttetszővé vált. Az égen egyetlen egy kósza felhőt sem lehetett látni, amit a lány jó előjelnek érzett. Esőre este nem kell számítaniuk, könnyedén meg tudnak szökni.

- Te nem eszel? – kérdezte a mellette ülő Nadia. Georgia összerezzent a kérdésre, túlságosan is lekötötte a szökés gondolata, mint hogy észrevegye, ami körülötte történik.

Az étkező zsúfolt volt. Mindössze száz asztal volt a berendezése, a hozzájuk való 10-10 darab székkel. A lány egyetlen szabad széket sem látott, ami nem csoda, hiszen sokkal többen voltak Alkatrazban, mint sem az étkezőben elfértek volna.

Egy szelet pizzára gondolt, és amikor megjelent előtte az asztalon nekilátott megenni. Mielőtt Ariella beterelte volna a tanítványait ide, elmagyarázta, hogyan is működik. Csak gondoljatok az ételre, amit akartok, mondta, és megkapjátok.

Ismét a szökésre terelődött minden figyelme, de már nem várta annyira, mint az éjjel. Mind egyre több különös dologgal találkozott itt, és hiába akart hazamenni, látta, amit látott. Hogy ha bármilyen ételre vagy italra gondol, akármire, az ott terem az asztalán, a fénygömbök előző este no meg a különös zuhanyzó, minden azt ordította az újak képébe, hogy boszorkány vagy! Ezt pedig csak egy vak nem vette volna észre, vagy egy ostoba ember, de Georgia egyik sem volt. És itt van ez a különös fal. Amire ha nem süt a nap, akkor gyönyörű csillogó jégkristályszerű fal, ha meg fény éri kívülről rögtön megmutatja teljes szépségében a környező tájat. Mi lenne ez, ha nem valami boszorkányság? Mágia?

*

Már délután volt, amikor ismét a tó partján ültek. Georgia behunyt szemmel próbált törökülésben koncentrálni a mágiára.

- A mágia ott van bennetek és minden másban is. Először azt szeretném, hogy érezzétek a mágiát, később majd látni is fogjátok, amikor akarjátok. Most hunyjátok be a szemeteket, és koncentráljatok a bennetek lévő mágiára. Találjátok meg, és érezzétek. - Georgia ismét hitetlenkedve hallgatta Ariellát, és ismét a szökésen járt az esze.

Legalább egy órája ültek így a fűben, várva valamilyen csodára, amivel érezhetik, vagy láthatják a mágiát. Georgia már kezdte feladni, hiába valónak érezte, hogy a napon pörkölődik fölöslegesen, várva valamilyen mágiára, hogy jelezze, itt vagyok benned… a gondolatra majdnem felnevetett, de ismét sikerült leküzdenie a késztetést.

Fél óra elteltével azonban valami megrázta a bőrét. Lepillantott a kézfejére, azt hitte talán valamilyen rovar volt. Elakadt a lélegzete. Apró, arany csillámokat látott nem csak magán, de a füvön, a levegőben egyaránt. Amikor ismét érezte azt a megrázást, ami főleg arra emlékeztette, amikor a műszálas pulcsiját levette magáról még otthon, kis kék villámokat látott a kézfeje körül cikázni. Az alig látható villámok körülvették, nem csak őt, de társait is, ott cikáztak a tó fölött, a fű között, és érezte ezt az apró feszültséget a testében, a sejtjeiben is.

*

Amikor már mindenki lefeküdt és elcsendesedett a hálóterem, Georgia felkelt és felosont a felszínre. Már felöltözve bújt ágyba, a csomagját még akkor összekészítette, amikor a többiek vacsoráztak az étkezőben, vagy még mindig a kiképzésen voltak. Most könnyedén halászta elő az ágya alól minden ingóságát, amit egy lepedőbe csomagolt és jó szorosan megkötötte. Csak most kezdte érezni, milyen nehéz feladatra vállalkozott, már csak a csomagja sem volt könnyű eset… Inkább nem akart arra gondolni, hogy hány kilométeren át cipelheti mindezt magával, de nem akart semmit sem hátrahagyni a ládában.

A tó túloldalán, az erdőhöz közel már gyülekeztek a szökevények. Georgia, miközben közeledett feléjük megpróbálta megszámolni a sötétbe burkolózó árnyakat, de nyolcnál feladta a hiába való próbálkozást. Megállt mellettük, és ekkor meghallotta az öccse hangját.

- Jó, a nővérem is itt van, most már indulhatunk. Tamera mutatott egy ösvényt az erdőbe, azon fogunk menni egy ideig. Legyetek nagyon csöndben. – suttogta Daniel.

Georgia meglepetésére három csoporttársát is felfedezte, miközben a temetőhöz vezető ösvényhez lopakodtak. A kis Tamera Robinsont, a sírós szöszit, Jessica Malcolmot és egy szemüveges fiút, Robert Gordont.

Az ösvényt elég nehezen találták meg, és amikor elindultak befelé még annyit sem, mert a csillagok és a hold fénye nem tudott áthatolni a sűrű ágak között. Pár percig szinte tapogatózva haladtak előre, mire Georgiának eszébe jutott az előző napi séta a temetőhöz. Meglepetésére ismét látta a felvillanó apró villámokat, az arany csillámokat a levegőben, a fák törzsén, a leveleken és a társain is. Elmosolyodott, miközben a halvány arany izzást figyelte, ami mindent körülvett, a felvillanó, cikázó villámokat, amik mintha fényárba vonták volna az erdőt. Éjszaka a mágia sokkal szebb volt, mint nappali fényben.

A fényre gondolt, és ámulva figyelte, amint az arany szemcsék és a kék alig látható villámok összeállnak több világító gömbbé. A feje felett lebegtek, és a lány észre sem vette, hogy egy helyben áll az ösvényen.

- Georgia! – öccse hangja térítette magához. A többiek ámulva figyelték a fényeket, mint az imént megidézőjük. – Gyertek tovább, nem állhatunk meg.

Tovább meneteltek, most már a fények kellőképpen bevilágították az ösvényt, legalább annyira, hogy ne essenek hasra. Robert Gordon a törött szemüvegét zsebre vágta, ő még a fények felbukkanása előtt orra bukott.

A temető most ködbe burkolózott, a közeli sírkövek is alig látszódtak, még a hold sem volt képes áttörni a sűrű ködöt halovány fényével. A szökevények fáradtan dobták le a motyójukat a földre, és ültek le. Kimerítőbb volt ez a táv, mint amire számítottak. Georgia kicsit eltávolodott a többiektől, de a fénygömbök egy percig sem tágítottak a feje fölül. Mosolyogva figyelte fehér ragyogásukat, amíg Daniel oda nem ment hozzá, és leült mellé.

- Ezeket tényleg te csináltad? – kérdezte álmélkodva. Georgia bólintott, majd ismét a fényekre nézett. – Hű! Lehet, hogy te tényleg boszorkány vagy?

A lány fejében is ezek a szavak visszhangoztak, mióta a fényeket létrehozta. Már bánta, hogy megszökött, legszívesebben visszafordult volna, hogy még többet tanuljon, de érezte, hogy most már nincs vissza út.

Jessica hatalmasat sikított, zengett tőle az egész temető. Egy pontra mutatott, nem messze tőlük. Az ikrek egyszerre pattantak fel és néztek abba az irányba, amerre riadtan meredt a szőke lány. A sírköveket kerülgetve három felnőtt közeledett feléjük, köztük Ariella is. A kiképzők kezében néha meg megcsillant az aranyszínű kis dobozka.

Georgia már jól ismerte ezt, alig másfél nappal ezelőtt volt alkalma látni működés közben és semmi kedve sem volt kivárni. Robert, Tamera és Jessica ugyan így gondolhatták, de legalábbis emlékeztek a négy fiú hirtelen eltűnésére, mert csomagjaikat hátrahagyva lélekszakadva rohantak be az erdőbe. Daniel, Georgia és a többiek követték példájukat és elnyelte őket a sötét erdő.

*

Futás közben alig volt ideje kikerülni a bokrokat, kidőlt faágakat. Csak a fénygömböknek köszönhette, hogy nem esett el amint belépett az erdőbe. Tamera alig tudta tartani vele a lépést, a többieket már rég szem elől vesztették.

Georgiának fogalma sem volt arról, mennyi ideje menekülhettek az erdőben, az idő érzékét rég elvesztette. A sűrű, sötét erdőben még az éjszakai égbolt sem tudott segíteni rajtuk. A lány már azon gondolkozott, hogy ideje lenne megállni pihenni, amikor hirtelen a semmiből előtte termett Ariella. Pár méter volt csak köztük, amikor észrevette a vámpír nőt maga előtt. Tamera majdnem nekiütközött Georgiának, és amikor felfedezte maguk előtt Ariellát már irányt is váltott, és visszafelé kezdett rohanni.

A nő megnyomta a dobozka tetejét, ráérősen kikereste a lány nevét a lista végéből, és amikor rábökött a Tamera eltűnt. Ez azonban Georgia számára teljesen más volt. Most látta a mágiát, ezért azt is, hogy mi történik a hiába menekülő lánnyal. Körülötte a villámokat mintha mágnes vonzotta volna a lány köré, szinte teljesen beborították a testét. A több millió arany csillám felizzott egy pillanatra, szinte vakítóan, de avatatlan szemnek láthatatlanul és a bukdácsoló Tamera Robinson semmivé foszlott.

Georgia megkövülve figyelte azt a pontot, ahol Tamera eltűnt. Az összegyűlt mágia oszladozni kezdett, ismét egyformán borította be az erdő azon részét. A lány lassan a nő felé fordult, várta, hogy mikor következik ő. Ariella egészen közel lépett Georgiához, közben zsebre vágta az arany dobozkát.

- Ne pocsékolj. – mondta gúnyos mosollyal a nő, válaszul a lány értetlen tekintetére. – Aki ilyen gyorsan képes fényt létrehozni, és látni a mágiát, azt egy kis szökési kísérlet miatt nem vonom ki a forgalomból.

- Oh, értem. – suttogta a lány, de igazából nem értette, miért kíméli meg az ő életét a nő. – És miből gondolod, hogy láttam…

- Vámpír vagyok, hallom, amit gondolsz, érzem, amit érzel, látom, amit látsz. Te pedig látod a mágiát, elsőként sikerült létrehoznod a fényt is. Nem engedhetem, hogy… az ő sorsukra juss.

- Mindannyian meghaltak? – kérdezte kétségbe esve, de a nő csak hallgatott. – Az egyikük az ikertestvérem. Ő is?

- Valószínűleg. A többi kiképző a szökést nem nézi el. És ahogy megfigyeltem, az egyetlen értékes közületek te voltál. Nézz magadba, már délután a tóparton, amikor végre láttad a mágiát, érezted, hogy körülvesz, már akkor lefújtad volna a szökésedet. Ne nézz így rám, már mondtam, hogy vámpír vagyok… belelátok a fejedbe, pillanatok alatt megtudtam, mire is készültök. – felpillantott a lebegő fényekre, miközben várta, hogy a döbbenet, a kétségbeesés és a könnyek alább hagyjanak a lány arcán. A fények egy pillanatra megvakították, és már bánta meggondolatlanságát.

- Szóval én buktattam le őket? – kérdezte a szemét megtörölve. Szégyellte, hogy sírni látják.

- Nem, ezt bármelyiküktől megtudtam volna. Jessica, Robert és Tamera agya még átlátszóbb, mint a tiéd. – kacsintott a lányra. – Ők már nincsenek, az öcséd is elveszett, úgyhogy kezdj el magaddal foglalkozni. – mondta keményen, a lány szemébe nézve. – Boszorkány vagy, amit ezek a fények is jól bizonyítanak. Mindig követik a megidézőjüket, bárhová is megy, amíg vissza nem adod a mágiának. Ha más nem, ez meggyőzhetne arról, hogy itt a helyed. Ha viszont nem akarsz itt tanulni, itt élni, akkor nem okoz gondot, hogy az öcséd után küldjelek.

- Azt nem akarom. – suttogta a lány, már bánta hogy felkelt az ágyából. Fájt mindene a sok futástól, félt hogy meghalhat és megrémítette Ariella kemény, kérlelhetetlen, részvétlen hangja, arca. – És kapok valamilyen büntetést, amiért elszöktem?

- Hm… Jó kérdés. Inkább nem akarlak megkínozni, meggyűlölnél. Pedig az lenne a szabályos eljárás, de mint tudjuk, nekem engedelmeskedtek, én döntök felettetek. – rámosolygott a lányra. – De valamit mégis csak kellene. Azt hiszem, elárulok neked egy titkot, ami elég büntetés lesz neked, de meg kell ígérned, hogy nem árulod el.

- Ígérem. – eszébe sem jutott volna ezek után bármit is elárulni bárkinek, miután Ariella életben hagyta. Sosem esett nehezére titkokat megőrizni, úgy vélte most sem lehet gond belőle.

- Az öcséd nem halt meg. Mielőtt nagyon megörülsz a hírnek, gyorsan le is lombozlak. Alkatraz az első kiképző telep. A temetőben száz év halottai vannak eltemetve, olyanok, akik szökni próbáltak, túl gyengék voltak. Aztán százhatvan évvel ezelőtt Electra utasításba adta, hogy nem halhat meg senki sem. Létrehozott egy új kiképző telepet, ahova az ilyeneket kellett küldeni, mint amilyenek a tizennégy szökevény társad volt, és ahova neked is érkezned kellett volna. Azóta egyre több és több ilyen telepre van szükségünk, hogy legyen hol kiképezni őket. Igen, kiképzés. Ugyan az a cél, de más a módszer, amivel tanítjuk őket. Azért hozták ezeket létre, mert túl sok volt a halott, és a sereg, ahelyett hogy gyors ütemben növekedett volna, alig pár száz fővel lett több évente. Ez pedig túl lassú volt. Az öcsédnek reggelre semmilyen emléke sem marad az eddigi tizennégy évéből. Eltörlik az emlékezetét, újakat raknak a helyébe, ami arról szól, hogy a háborúért élnek, azért kell tanulniuk minden erejükkel, és hogy végül a háborúban több mint valószínű, hogy meghalnak. Ettől menekülsz most meg. Ez rosszabb, mint a halál.

Elhallgatott és a tanítványa arcát, gondolatait tanulmányozta. A lányban teljesen eluralkodott a kétségbeesés, de már érezhető volt valamiféle változás is.

- Milyen háború? – nézett értetlenül a nőre. Ez volt az első, ami felkeltette a figyelmét. Az öccse sorsa megrázta, de végül is örült, hogy ő megmenekült, és végre megszabadult Danieltől. Bár szíve mélyén azért sajnálta, érezte a veszteséget.

- Majd megtudod. – mosolygott sejtelmesen Ariella a lányra. Belekarolt Georgia karjába és megindult vele vissza a temetőhöz.