Ötödik fejezet

Az Angyalok városa

A terembe a színes, mozaikos üvegtetőn akadálytalanul hatolt be a fény, a szivárvány színeibe burkolva a fehér márvány falakat, a padlót. A várakozás percei egyre hosszabbra húzódtak, egyre türelmetlenebbek lettek az osztag tagjai.

Ariella büszkén nézett végig régi tanítványain. Nem hitte volna, hogy ilyen sokan túlélik a kiképzést. Három évig tartott a kiképzésük, felkészítette őket az avatásra, a háborúra. Még élesen élt benne az az egy hónappal ezelőtti nap, amikor Electra utasította őt, hogy hamarabb fejezze be a kiképzést, és tanítsa meg őket mindenre. Két év. Két évvel kevesebb ideje maradt arra, hogy befejezze a kiképzésüket. Normális esetben egy csapat kiképzése öt évet vesz igénybe, ezért is döbbent meg akkor a vámpír nő.

- Az avatás után te vezeted őket küldetésekre, nem engedhetjük a legjobb csapatot erős vezető nélkül kószálni a világban. – mondta akkor a nő.

- Már nem kell, hogy kiképző legyek? Százhatvanöt év után? – kérdezte akkor csodálkozva feljebbvalóját.

- Nem. Vannak mások, akik folytathatják a munkát, rád itt már nincs szükségünk. És Ariella. Úgy fejezd be velük ezt a hónapot, hogy az avatás után másik két csapattal együtt indultok az árny osztagi rangért.

Ariella még percekig megkövülve figyelte azt a pontot, ahol a nő távozott a szobájából. Örült annak, hogy végre ismét belevetheti magát a küldetésekbe, viszont ugyanakkor megrémült a feladattól. Mindössze egy hónapja maradt, hogy a hátra lévő kétévi kiképzést beleverje a csapatába, felkészítse őket a vizsgára, az avatásra, és akkor még az osztagi rangra gondolni sem mert. A lehető legnagyobb kitűntetés volt az árnyaknak, mert azt jelentette, hogy a legkomolyabb, legveszélyesebb feladatokat bízták rájuk. Megfordult a fejében, hogy valószínűleg egy ilyen osztag megsemmisülhetett valahol, ha ilyen gyorsan újat toboroznak, és ráadásul újoncokból.

A felkészülés simán ment, megértették azonnal, mi is a tét. Az avatás is zökkenő mentes volt, leszámítva, amikor Justi barátkozni akart az oroszlánnal a megszelídítése helyett. Akkor legszívesebben a falba verte volna a fejét, de minimum szárazra szívta volna a lányt, ha nem éppen egy avatás kellős közepén vannak.

És ott volt végül az osztagi rang elnyerése. Be kellett bizonyítaniuk, hogy összetartóbbak, mint a másik két csapat, hogy gyorsabbak, ügyesebbek, kitartóbbak, okosabbak minden téren, és persze hogy a mágiát profin használják, annyira, hogy bármilyen helyzetből kimeneküljenek, győzedelmeskedjenek.

Ha nehezen is, de bebizonyították, hogy jobbak. Hogy mindenkinél jobbak.

Árny osztag lettek, és most, hogy körbe nézett az Angyalok városának trónterméhez tartozó kis várócsarnokon, alig tudta elhinni, hogy végre kiszabadult Alkatrazból. Nem mintha nem szeretett volna ott élni és tanítani, de hiányzott neki az izgalom, a harc az életéért, a társaiért és az árnyakért.

Ahogy ott állt, az osztaga tagjaival, eszébe jutott az első nap, amikor százhetven éve az iskolában ébredt. Született boszorkányként nem volt tudatlan ember gyerek, ő tudta, megy Alkatrazba. Ariella már akkor is tisztában volt a háború létezésével, mégis készületlenül érte a nehéz kiképzés, társai halála. Sem bátyja, sem szülei nem készítették fel erre. Szülei annak idején itt ismerkedtek meg, miközben meg kellett tanulniuk túlélni a világot és azt a helyet. Főleg azt a helyet. Mégis túlélték, ahogyan ő is túlélte, habár kevesen mondhatták el ezt magukról akkoriban.

Az avatása már más lapra tartozott. Érezte, hogy sosem felejti el azt a napot, amikor belépett a lázadók közé hivatalosan. Részt vett néhány küldetésen is, de miután az erdei vámpíroktól egy kis szuvenírrel tért haza, vagyis két kis fognyommal a nyakán, nem engedték újabbakra. Egy lett a sötétség gyermekei közül, vámpír lett. Erősebb lett az átlagnál, kiélesedett érzékei miatt és egyre jobb reflexeinek hála kiváló kiképző vált belőle. Belőlük pedig sohasem lehetett elég, így azt a parancsot kapta, hogy küldetések teljesítése helyett a jövő lázadóit tanítsa.

Sokáig tiltakozott magában a parancs ellen, de nem tette szóvá. Szerette a kalandokat, hogy mindig valami veszélyes helyzetbe keveredtek. A tanítványok oktatása, kiképzése egyáltalán nem vonzotta, főleg ha belegondolt, milyen volt, amikor ő járt ugyanabban a cipőben, amiben a rá bízott gyerekeket kellett kényszerítenie.

Néhány év alatt már érzéketlenné vált tanítványai nyavalygására, hogy haza akarnak menni, hogy nem bírják a kiképzést, hogy feladják. Addig hajtotta őket, ameddig szükségesnek tartotta, ha belehaltak, mert gyengék voltak, akkor is. Gyengékkel nem lehet megnyerni egy háborút, még ha rengetegen vannak is.

Sokkal több volt a halott, mint az árny. Utánpótlásból persze nem volt hiány, ő mégis jobban örült volna neki, ha a holtak alkalmasak lettek volna a harcra, ha nem gyengék, ha nem hibáznak, és ha nem halnak meg. Csak a holtakból olyan erős sereget toborozhattak volna, ami végleg eldönti a háború kimenetelét.

Aztán jött az újabb parancs. Nem szabad megölni őket. Tíz évvel az után, hogy Alkatrazra került, az után, hogy látta hogyan halnak meg társai, barátai. Electra létrehozta a második kiképzőtelepet, Galliát. Oda kellett küldeni mindenkit, aki szökni próbált, aki nem bírta a kiképzést. Ariella örült ennek a módszernek, egészen addig, amíg meg nem tudta, mit művelnek ott a selejtekkel. Ne pocsékolj. – mondta akkoriban Ekectra. Ariella belátta, hogy a módszer tényleg működik, miután kitörölték a gyerekek emlékezetét már nem gátolta őket az emberek világában hagyott szeretteik gondolata, a gyengeség nem létező fogalommá vált.

Már jó ideje nem rázta meg a tanítványok alkalmatlansága, már nem próbált megismerkedni velük. Sokkal egyszerűbb volt így átlépni rajtuk, túljutni a veszteségen. A vámpír nő részvétet nem tudott érezni, a szülők fájdalmát nem akarta elképzelni, ahogy egyszer arra ébrednek, a gyerekük eltűnt. Százhatvan év óta csak egy dolog foglalkoztatta: minél nagyobb sereget toborozni.

És most mégis bele esett a csapdába, megszerette ezeket a gyerekeket. Hiába próbálta magát távol tartani tőlük, lehetetlennek tűnt, pedig már azt hitte, soha sem fog kötődni élőlényhez.

*

Angel elgondolkozva fixírozta az ajtót, ami a trónterembe vezetett. Amikor először meghallotta, hogy mi az első küldetésük célja, nem tudta, sírjon, vagy nevessen. Még hogy rávenni az Angyalok királyát arra, hogy segítse a csatában a mágusokat. Képtelenség.

Ismerte az apját, a királyt, és nagyon jól tudta mennyire nem akarja veszélyeztetni a népét, mennyire nem akar belekeveredni a háborúba, és hogy tíz körömmel próbálja védeni azt a látszólagos békét, ami csak ideig, óráig tarthat.

Angel tudta, amit az apja nem. Hogy Midas, Knossos ura a fejébe vette, hogy minden értelmes fajt elsöpör a föld színéről. És hiába bújnak el ide a felhők fölé az angyalok, attól még egyszer utoléri őket is a sorsok.

Ezt még Electra mesélte neki. A nő, ki tudja honnan, de tudta, hogy angyal a szőke lány. Azt is, hogy milyen vérkötelék van közte és a makacs király között.

- Vedd rá, hogy csatlakozzon. Ha kell, hozd fel neki a kétszázhatvan évvel ezelőtti csatát, amikor ígéretét megszegve távol maradt a harctól. Hass a lelkiismeretére, ha van neki, vagy bármire, amivel rá tudod venni az apádat. Tizennégy évig vele éltél, csak ismered a gyengéit. Tudod jól, hogy a fajodnak is vége, ha mi árnyak végleg elbukunk. Midas csak azért nem írtja a fajokat most, mert nem találja őket. Még.

Angel akkor kitörölte a könnyeit szeméből, és ha erőtlenül is, de beleegyezően bólintott. Leginkább az esett nehezére, hogy vissza kell térnie három év után szülővárosába. Még élesen emlékezett az utolsó napjára, amit ott töltött, nem is sejtve, másnap hol fog ébredni. Az első napon legszívesebben haza ment volna, hiába kívánta alig huszonnégy órával előtte, hogy bárcsak máshol élhetne.

Néhány nap után azonban beletörődött, főleg amikor kitudódott a szökés, és az hogy megint kevesebben lettek a csoportban. Meglepően könnyen tanult, de még messze nem olyan gyorsan, mint Georgia. Az egyetlen, ami kifogott rajta, az a szárnyak növesztése volt.

*

Merengéséből, emlékeiből a kitáruló ajtó vetett véget. Egy angyal vezette be őket a számára ismerős helyre.

Fehér szárnyak erdeje fogadta őket, úgy tűnt minden felnőtt angyal bent tolong a trónteremben. A király a trónján ült, komoran. Angel még innen, száz méter messze is látta rajta, hogy nem szívesen fogadja az árnyakat.

Most örült csak igazán a lány, hogy kötelező felszerelés az osztagok számára a fekete hosszú köpenyes ruha, a csuklya és a maszk, ami csak a szemeket hagyta szabadon, így felismerhetetlenné váltak a viselői.

Apja még komorabbá vált, ahogy az előtte álló árnyakat figyelte. Angel tudta, hogy hozzászokott a tisztelethez, a főhajtáshoz. Csakhogy az apja nem tudhatta, hogy egy árny sosem hajt fejet más előtt, még ha az egy király is. A lány előre érezte, hogy sikertelen lesz a tárgyalás, főleg mikor a király nyers, hideg hangja felcsendült a teremben, elhallgattatva az angyalok sustorgását.

- Mit akartok?

- Szövetséget a következő csatához. – nem messze tőle Ariella hangja csendült fel. Megkönnyebbült, hogy nem neki kell apjával beszélnie.

- Minket nem érdekel a ti háborútok. A népem nem fog egy értelmetlen, ostoba csatában elpusztulni, csak mert ti nem vagytok képesek rendet tenni egymás között.

- Ez nem csak a mi háborúnk, hanem az egész világé. Ha Midas legyőzi az árnyakat végleg, semmi sem fogja már visszatartani, hogy az értelmes fajokat kiirtsa.

- Ide nem jut el. Mi védve vagyunk a magatok fajtától.

- Akkor azt áruld el, hogyan beszélgethetünk mi most itt? – jött a gúnyos kérdés a vámpír nőtől. Az alapzaj ismét feltámadt, az angyalok szorosabbra vették a kört, aminek a közepén az osztag tagjai álltak. Fenyegető pillantásokkal méregették a betolakodókat, de királyuk engedélye nélkül nem mertek hozzájuk érni. Ariella nem zavartatva magát tőlük folytatta a beszédét, csak a királyra figyelve.

- Nem vagytok olyan védettek, mint azt te hiszed. Az egyetlen esélye a népednek, ha mellénk álltok és velünk harcoltok, hogy egyszer s mindenkorra béke legyen. A tündék Knossosban éltek egészen addig, amíg Midas hatalomra nem tört. Őseitek szerettek a mágusok között élni.

- Hagyjatok kicsit magunkra, hogy megbeszélhessem ezt a tanácsadóimmal. – a király intett két őrnek, akik kikísérték az árnyakat. Angel visszafordulva még látta, ahogy apjához hajol egy férfi és egy nő. Nehezen ismerte fel benne a nővérét, Emmelinet. Miközben döngve bezáródott mögöttük az ajtó két szárnya, egy újabb felismerés villant a kusza gondolatai közé. Lecserélődtek a tanácsadók.

*

Órák múlva tárult fel előttük az ajtó ismét. Az osztag tagjai mindenre felkészülve, kardjuk markolatán tartva a kezüket léptek be ismét. Mostanra szinte teljesen kiürült, valószínűleg a tanácskozás elején kiterelték őket a trónteremből. A terem mindkét oldala szellős volt, oszlopok tarkították és tartották meg a plafont, a levegő és így az angyalok könnyedén szállhattak ki be.

A király a trónján ült, az előtte lefelé futó lépcsőn pedig a két tanácsadója ült, a többi angyal a terem két oldalán, kint a szabad ég alatt repülve figyelte a jelenetet, reménykedve, hogy elcsíphetnek néhány mondatfoszlányt, amit a király és a betolakodók váltani fognak.

Ariella megállt a lépcsőtől alig két méterrel. A mögötte sorakozó árnyak úgy helyezkedtek el, hogy ha harcra kerül a sor, ne akadályozzák egymást majd. Még odakint figyelmeztette őket erre Ariella, és Angel hiába akart volna tiltakozni ez ellen, tudta, milyen heves és néha meggondolatlan az apja, főleg ha a tanácsadóira hallgat.

Most hiába kereste azt a két kapzsi léhűtőt, akik kétszázhatvan éve is azt a fajukra nézve megalázó tanácsot adták, hogy ne menjenek a mágusoknak segíteni a csatában. Az meghatározó volt a fajukra nézve. Örült neki, hogy nincsenek itt, de érdekelte, vajon mi késztette őket távozásra.

Megnyugodott, hogy nővére lett az egyike azoknak, akik irányíthatják az angyalokat a királlyal együtt. A férfiban felismerte apja régi barátját, akiről tudta, hogy nem fog ellenkezni a háború ellen. Hogy megvédjék ez által a fajukat is.

A király még sokáig nem szólalt meg, hallgatagon figyelte az osztagot.

*

A vita annyira elfajult közte, lánya és barátja között, hogy örült neki, hogy még az elején kiparancsolta a bámészkodókat a trónteremből, habár sejtette, hogy a hangját kint is ugyan olyan jól lehetett hallani, mint odabent, hiszen volt, hogy szabályosan üvöltött tanácsadóival.

Most komoran figyelte az árnyak sötét sziluettjét, amint ott várták a trónja előtt, hogy döntsön. Kétszázhatvan éve átkozta magát, amiért a két tanácsadójára hallgatott annak idején, de túl nagy volt az ő befolyásuk, Linus pedig alig néhány éve lett az angyalok királya, még nem mert akkora horderejű döntést hozni, mint például háborúba küldeni az angyalokat. Akkoriban jó döntésnek hitte, hogy távol maradtak a harcoktól, hogy hallgatott a tanácsadóira. Három éve már másként döntött volna, ha ismét felkeresi Hestia. De a nő valószínűleg már régóta halott, talán tényleg a csatában vesztette életét, amint azt a szenátus és Midas állítja.

Egy azon napon, mikor eltűnt a kisebbik lánya, Angel, a két tanácsadónak is nyoma veszett. Akkoriban őrjöngött a dühtől, azt hitte Midas műve az egész, később hogy a tanácsadók átálltak a szenátus oldalára. Ez az elmélete megdőlt abban a percben, amint kihalászták a tengerből a holttestüket, de a lánya sosem került elő. A születésekor nagy csalódást jelentett számára, hogy lánya született, és nem fia. Később újabb csapás érte a családot, amikor egyértelművé vált, hogy a lánynak sohasem fognak kinőni a szárnyai, de szerette Angelt.

Idővel beletörődött elvesztésébe, de nem akarta, hogy a másik gyermeke is elvesszen, életét veszítse egy értelmetlennek tűnő háborúban. Emmeline igaz hogy több száz éves volt, de mégis csak az egyetlen utóda, és nem kockáztathatta az életét. Még akkor sem, ha órákig bizonygatta, hogy a háborúhoz csatlakozniuk kell…

*

- Látni akarom az arcotokat. – hangzott az utasítás a király szájából. – Utána elárulom, hogyan döntöttünk. Méltóságomon aluli, hogy arctalan emberekhez beszéljek.

Ariella lassan a maszkhoz érintette a kezét, mire az az érintéstől kavargó fekete füstté vált, szabaddá téve a nő arcát. A csuklya ugyan így végezte. Az osztag többi tagja követte parancsnokuk példáját.

Ahogyan ott álltak, felfedett arccal, miközben a király szúrós tekintettel figyelte őket, Angel gyomra liftezett a feszültségtől, az aggodalomtól, mit szól majd az apja, ha felismeri. A férfi csak egy pillantásra méltatta őket, nem ismerte fel a lányát, helyette Ariellához, a vezetőhöz kezdett beszélni.

- Ilyen fiatal árnyakat régen láttam, főleg ilyen fontos küldetés teljesítése közben. Hány éves vagy te, aki vezeted őket?

- Több, mint hinnéd. – válaszolta gúnyos mosollyal a vámpír nő. – Túl vagyok a száznyolcvannegyedik életévemen. Ők még tényleg gyerekek, de a tudásuk meghazudtolja az életkorukat.

- És ilyen fiatalokkal akartok háborút nyerni? Ki vezeti most az árnyakat?

- Electra Lestrange Fatale.

- Hallottam már róla. Állítólag van olyan jó, mint a húga, illetve remélem. A háborútok viszont még mindig nem tartozik ránk, hiába bizonygatjátok az ellenkezőjét. Nem tehetünk semmit. Ez az utolsó szavam. – nyomatékosította a biztonság kedvéért, miután látta Emmeline megrovó tekintetét.

- Kétszázhatvan éve megszegtük az ígéretünket. Az a legkevesebb, hogy most ott legyünk, amikor kell, harcoljunk, amikor kell, mert nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy távol maradjunk. – Angel lepődött meg a legjobban, amint kimondta ezeket a szavakat, de minden bátorságát összeszedve folytatta, miközben látta nővére elkerekedő, hitetlenkedő szemeit, ahogyan őt figyeli. – Tartozunk az árnyaknak, nem is kevéssel, az angyalok becsületével mindenképpen. Gyáva, megfutamodó nép. Már most ez a kép alakult ki az árnyak között, és ezt fogják hallani a jövőben is a leszármazottaink. Egyszer már elértük, hogy fajunk megvetendő legyen, ideje lenne változtatni rajta.

Sokáig csend vette körül őket, a király képtelen volt megszólalni. Angel nem tudta eldönteni, vajon azért, mert a lányát viszontláthatta, vagy mert ilyen nyíltan kimondta azt, ami nyilvánvaló volt.

- Angel. – suttogta végül Linus, mikor megtalálta a hangját végre. – Hogy kerülsz te oda?

- Három éve egy kiképzőhelyen ébredtem, és mint kiderült boszorkány vagyok. A részletekkel most nem untatlak, de jobb, ha tudod, hogy én a halálomig kész vagyok harcolni Midas ellen. Legalább én törleszthetem a hibádat, amit annak idején elkövettél. – tudta, hogy kegyetlenül hangzanak a szavai, de más kiutat nem látott apja megpuhításához.

- Mit vársz tőlem? – kérdezte megtört hangon Linus.

- Vidd harcba az angyalokat, végre légy a királyunk, és bizonyítsd be, hogy az angyalok nem megvetendő faj.

- Az angyalok egy büszke, kivételes faj… - kezdte volna a szokásos szöveget Linus, amit már kiskorától beleneveltek, de a kisebbik lánya félbeszakította.

- Az volt, egészen kétszázhatvan évvel ezelőttig. Akkor az angyalok örökre lejáratták magukat a világunkban. Más fajok is, igen tudom. De mi nem tartozunk más fajokhoz. Itt a lehetőség, hogy tisztára mossuk fajunkat, és te apám vállalnád újból a felelősséget, hogy porba hulljon a jó hírünk? Jelenleg az angyalok is a megbízhatatlan, semmirekellő, szavukat megszegő fajok nem létező, de annál inkább élő listáján vagyunk. A sorsunk a te kezedben van, ismét. Rajtad áll, mi lesz a jövő nemzedékeivel.

Csöndben figyelte apja reakcióit, arcának minden rezdülését. Nem tudta, hogyan fog dönteni majd, csak azt tudta, hogy Linus el akarta utasítani a segítséget, és hogy úgysem veszíthetnek semmit, ha őszintén megmondja a királynak a véleményét.

Óráknak tűnő percek múlva a király végre megszólalt.

- Még meggondolom, hogy harcolunk e veletek.

- Electra összehívott egy haditanácsot, amin szeretné, hogy megjelenj majd a tanácsadóiddal együtt. Emberi időszámítás szerint október huszonharmadikán vár titeket Alkatrazban. A kísérőket aznap reggel ide küldi, hogy odavezessenek titeket. – szólalt meg ismét Ariella.

- Rendben, ott leszünk. – bólintott az angyalok királya. – De ez még nem jelenti azt, hogy harcolunk is. – kötötte ki, amikor látta hogy Ariella és a többi árny az oszlopokhoz mennek. – Hogyan jöttetek ide? Még erre válaszoljatok.

- Természetesen repülve. – válaszolt visszafordulva a vörös hajú nő, majd sötétzöld tollazatú szárnyakat növesztett magának és kirepült a trónteremből, az osztag többi tagja követte, csak Angel maradt még ott.

Ahogy apja döbbent arcát figyelte, eszébe jutott az az egy évvel ezelőtti jelenet, amikor a szárnynövesztést tanította nekik Ariella. Akkor a fájdalom annyira égette minden sejtjét, hogy gondolkozni sem tudott, nem tudott örülni a gondolatnak, hogy ő is meg tanulhat végre repülni.

- Küzdd le a fájdalmat. – mondta neki akkor Ariella, de a nő szavai alig jutottak el a tudatáig. Sokáig kellett gyakorolnia, mire nem csak egy-egy csont nőtt ki a lapockájából, sikerült az izmokat, a bőrt majd a tollakat is a helyére növesztenie, méghozzá jó sorrendben. Még mindig megborzongott a gondolatra, milyen szárnyakat sikerült akkor létrehoznia. Akkor értette csak meg igazán, hogy az alakváltás nem gyerekjáték.

- Angel. – a neve említése visszarángatta a jelenbe. Ariella türelmetlenül nézett be a trónterembe. Fel-le liftezett, miközben szárnyai mozgatásával próbált a levegőben maradni és lehetőleg egy helyen.

Az angyal lány koncentrált a sejtjeire, és az emberi szemnek észrevehetetlenül gyorsan növesztette meg fekete tollas szárnyait. Elmosolyodott a gondolatra, hogy ha normális angyal lenne, most fehéren világítanának a napfényben. Ő jobban szerette ezt a feketét. Még egy utolsó pillantást vetett apjára és nővérére majd kirepült, miközben a csuklya és a maszk ismét beborította az arcét és a haját.

- Repül. – suttogta hitetlenkedve és boldogan Emmeline, miközben a távolodó sötét pontokat figyelte az égen.