Ősök harca

Az erdő fái rohamosan közeledtek hozzájuk, ahogyan megpróbáltak leszállni közöttük. Az ágak annyira sűrűek voltak, hogy kénytelenek voltak utat vágni, hogy ne törjék össze magukat és szárnyukat landoláskor. A fa recsegését, ropogását a csend még inkább felerősítette, kizártnak tartotta Nadia, hogy az erdei vámpírok már ne tudnának érkezésükről.

Pillanatok alatt megtisztították a leszállóhelyet a faágaktól, s miközben utolsó társaik értek földet a sebtében kialakított tisztáson, az elsőként érkezők berendezkedtek.

Hetek óta így éltek, kontinensről kontinensre haladva, táborhelyek tucatjait hagyva maguk után. Ariella nem engedte, hogy teleportáljanak, úgy látta jónak, ha a szárnyaikat használják, erősítik inkább.

A tábortűz első lángjai a magasba csaptak, az asztal és körülötte a székek pillanatok alatt a helyükön álltak, várva, hogy a megfáradt osztag tagjai megpihenjenek.

Miközben Nadia a faágakat „hordta” el a tűztől biztonságosabb távolságra, eszébe jutott az a nap, amikor a taszítást tanulták. Ariella a semmiből egy hosszú és széles sövényfalat teremtett a semmiből, és a feladatuk az volt, hogy menjenek át rajta úgy, hogy nem érnek hozzá. Persze az egész csoport ferdén nézett rá, volt, aki el is nevette magát a lehetetlennek tűnő feladat hallatán.

- Ez nem vicc volt, hanem a mai feladat. A mágiával hosszabbítsátok meg a karotokat, lökjétek a sövényfalnak, hogy utat törjön nektek. A mágia képlékeny, de éppen ezért szilárddá lehet tenni. Már tudjátok, hogyan kell használni, látni. Megmutatom, hogyan kell. – kacsintott, mikor a gyerekek tátott szájjal néztek rá. Fényeket hozott létre, hogy látszódjon a sövényfal, majd maguk mögé irányította őket. Nadia és társai hunyorogtak egy ideig a hirtelen támadt világosságtól, már hozzá szoktak az éjszakai élethez. Tanítójuk főleg éjszaka tanította őket, mert ilyenkor kevésbé volt zsúfolt a síkság, mondhatni kihalt volt, rajtuk kívül mindenki jól megérdemelt álmát aludta a hálóteremben a kimerítő kiképzések után. Nekik azonban ekkor kezdődött el a nap.

A kusza leveles ágak, amik egy perccel előtte még egységes falat alkottak most mintha valami erő szétfeszítette volna, ketté vált, tágult és hamarosan egy út kezdett kibontakozni a ki tudja milyen mély sövényben. Órákig gyakoroltak, már hajnalodott, mire a sövény végére jutottak és megpillantotta mindenki a sötétlő erdőt.

Az előbb ugyanezzel a módszerrel söpörték félre a hajdan sűrű ágakat, hogy a földre juthassanak az évszázadok, talán évezredek óta háborítatlanul ott álló fák között.

Nadia az utolsó faágat emelte fel a gondolatával és a mágiával, majd egy erőteljes láthatatlan lökés következtében messzire repült, be a fák rengetegébe.

Dolga végeztével leült az egyik székre, behunyta a szemét, hogy könnyebben tudjon koncentrálni, és mire kinyitotta előtte állt egy tányér bolognai spagetti és egy pohár gyümölcslé. Elmosolyodott a gondolatra, hogy az olasz országi étteremben most valaki biztosan őrjöng dühében. Hát igen, ő sem lenne éppenséggel boldog, ha eltűnne napjában akár többször is több tányérnyi étel.

- A mágia segítségével bármit megszerezhetsz, ezt mi teremtésnek hívjuk. Persze köze sincs hozzá, de attól még jól hangzik. A lényege, hogy amikor valamire szükséged van, a mágia segítségével magadhoz hívod. Semmiből nem tudunk teremteni, éppen ezért csak olyat tudsz, ami már létezik valahol. Ha például valamilyen ételt akarsz enni, az nem fog a semmiből létrejönni. Amit most esztek, azt is valaki a világban elkészítette, tányérra rakta, és jelenleg csodálkozik hogy hová lett, és nagyon törheti azon a fejét, hogy a memóriájával valami komoly baj lehet. Minden mással ugyan ez a helyzet. Átlag a bútorok, mint például székek, asztalok a bútorboltokból tűnnek el, a vér, amit iszok vérbankokból. De mivel én egy pohár vérre gondoltam, és nem egy tasakosra, így út közben a mágiának bele kell varázsolnia a pohárba a vért, műanyag tasak nélkül. Ne kérdezzétek ezt hogyan csinálja, még nem láttam működés közben, csak az elcseszett végeredményeket figyelhettem meg. Komoly tudást igényel, hogy vegyítsd is a kettőt. Rengetegszer fogtok hibázni, de kellő gyakorlással hamar belejöttök. - emlékezett vissza Ariella szavaira, amikor a teremtést tanulták.

Elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott mit felejtett el. Hát persze hogy megint a villát. Valahogy a részletek fölött mindig átsiklott a figyelme, és csak később kapott észbe, hogy valami lemaradt.

Mire majdnem minden társa elfoglalta a helyét az asztal körül, már a villa is a kezében volt, várva, hogy ehessen. A gyomra fájdalmasan kordúlt egyet, régen pihenhettek hosszabb ideig.

Napokig szótlanul és szinte megállás nélkül repültek az Angyalok városától idáig.

*

Zajos recsegés ropogás törte meg az asztalnál ülők nyugalmát. Szinte egyszerre ugrottak talpra és kaptak a kardjuk után. Harcra készen várták, hogy az erdőből előjöjjön az, ami a zajt előidézte, de amikor csak Justi feje bukkant ki az ágak közül, megkönnyebbülten ültek vissza a helyükre, és folytatták az étkezést tovább.

Ariella volt az egyetlen, aki nem ült vissza, helyette szúrósan nézett a lányra.

- Justitia Fatale áruld el nekem, mi tartson vissza attól, hogy itt helyben szárazra szívjalak, kockáztatva még az anyád haragját is? – kérdezte látszólagos nyugalommal.

A kislány szépen pislogva nézett fel parancsnokára, habár már megtanulta, hogy ezzel nem hatja meg a nőt. Anyja nagyon is jól választott kiképzőt neki, a vámpír nő ugyan olyan keményen bánt vele is a három év alatt, mint a többiekkel.

- Talán az, hogy hasznos tagja vagyok a csapatnak? – kérdezte ártatlan arccal, mint aki nem tudja, hogy az infarktust hozta rá osztagára.

- Talán… és most ülj oda le, és el ne mozdulj, amíg nem adok rá parancsot. – morogta a vámpír nő és az egyik üres székre bökött. Justi gyorsan teljesítette is, örült neki hogy most ennyivel megúszta a dolgot.

- Ki Electra húga? – törte meg a csöndet Georgia, ami Justi akciója után a csapat tagjaira telepedett. – És miért volt olyan fura a király Angellel?

Ariella egy ideig maga elé nézett elgondolkozva, aztán Angelre nézett.

- Az utóbbira én is kíváncsi lennék. – nézett várakozón a szőke lányra. Angel egy ideig habozott, így a vámpír nő folytatta. – Neked köszönhetően lehet, hogy szereztünk egy erős szövetségest. Már az fél siker, hogy megjelenik a haditanácson.

- Az még messze nem olyan biztos. – mondta csendesen a lány. – Addig még meggondolhatja magát, ráadásul ki tudja, mikor lesz az a csata…

- Ebben van valami. Én százhetven éve várok rá, de nincs kedvem ugyan ennyit kivárni. Az viszont, hogy haditanács lesz fél év múlva, egy jó hír. Azt jelenti, hogy hamarosan, talán pár év múlva végre harcolhatunk. Kár, hogy a seregünk még mindig nem elég nagy. – sóhajtott Ariella bánatosan.

- De ott vannak még a zombik. – vetette közbe Justi meggondolatlanul. – Bocsi, Gia. – nézett bűnbánóan a lányra. Már mindannyian tudták, hová került Georgia öccse a híres szökés napján, és hogy mi lett azokkal, akiknek ez a sors jutott.

- Semmi baj. – mosolygott a tizennégy éves lányra Georgia. – De ne nevezd őket zombinak.

- Akkor minek nevezzem? Kipucolt agyú, zápagyú, káposztalé… - kezdte felsorolni milyen nevet lehet adni még nekik.

- Justi, most hagyd abba! – szólt rá keményen Ariella. – A zombi azt hiszem tökéletesen megfelel mindenkinek, inkább, mint a többi…

- Szóval mi is volt az az angyalok városában? – kérdezte a csapat legfiatalabb tagja, hogy elterelje magáról a kínossá vált figyelmet.

- A király az apám. – mondta feszengve Angel. – Gondolom kicsit sokkoló volt neki így három év után viszont látnia engem, és főleg árnyként, boszorkányként.

- De akkor miért nem mondtad meg, hogy hol van a város? Megspórolhattál volna nekünk egy csomó időt és energiát. – mondta felháborodottan Narcissa.

- Mert nem tudtam, hogy hol van, és fölösleges lett volna mondanom, hogy angyal vagyok. Igen, bármilyen hihetetlen is, tizennégy évig ott éltem, és mégsem tudtam, hogy merre van földrajzilag a szülővárosom. – tette hozzá még nyomatékosítva szavait, amikor látta Cissy kétkedő arckifejezését. – Alkatrazt sem tudtuk, hogy hol van, nem igaz?

- Jó érv. – Angel hálásan mosolygott Isabellere. A leghatásosabb fegyver Narcissa ellen mindig gyerekkori barátnője volt. Ezúttal is hatott, a kétkedés eltűnt a lány arcáról.

- Igaz, nem tudtuk. Jó újra itthon lenni, még ha messze is vagyunk Alkatraztól. Legalább a fák ismerősek. – felnézett a fejük felett megritkított fákra és a csillagos égre. A három év alatt mindnyájuknak az otthonává vált a kiképzőhely, nehezen válltak meg tőle, hogy a küldetéseket teljesítsék. Sokan már nem is emlékeztek arra az időre, vagy csak alig, ami Alkatraz előtt volt. Így tartották számon is ezt a korszakot. Minden, ami az a bizonyos reggel előtt történt homályba, feledésbe veszett, és minden, ami utána történt, belevésődött az emlékezetükbe. Szeretteik arca elmosódott, új családjuk az osztag tagjai lettek, Ariellára pedig inkább idősebb nővérként gondoltak, mint kiképzőre. Persze amikor megbüntette őket, nem éppen családias érzelmeket tápláltak felé.

- Cat jöhetne már. – törte meg újra a csendet Georgia. – Szóval ki Electra húga? Angelt már tisztáztuk, de ezt nem. – felváltva nézett parancsnokukra és Justitiára, akiről mindenki tudta, hogy kinek is a lánya.

- Ne türelmetlenkedj, nem ronthat csak úgy rá a vámpírok királyára. – nyugtatta az osztag tagjait Ariella. – De tényleg jöhetne már. Hogy ki Electra húga? Ezt gyanítom még maga Justitia sem tudja. – mosolygott Justira. – Nem hinném, hogy anyád nagyon belemerült volna a családfája taglalásába.

- Hááát… erről tényleg hallgatott. – mondta Justi töprengve. – Nem is tudtam hogy voltak testvérei.

- Pedig voltak, ha jól tudom, nem is egy. Viszont akire Angel apja célzott, az a leghíresebb tagja a családodnak. Hestia Lestrange. – szinte félve ejtette ki a nő nevét, meg is borzongott. – Ha láttatok már olyat, aki elvetemülten harcol valamilyen ügyért, hát akkor az semmi ehhez a nőhöz képest. A múltja nagyon homályos, vagy csak kevesen tudják a teljes igazságot. Amit viszont én hallottam, az alapján pont az a személy, akit nem akarnék az ellenségeim sorában tudni. Ahogyan Midas sem. Még a királynál is előkelőbb helyen szerepelt a körözöttek listáján. Első volt, és még a halála után is ott virított a neve, mert Midas nem hitte el sokáig, hogy tényleg életét vesztette volna a csatában, ami kétszázhatvanhárom évvel ezelőtt zajlott. Az utolsóban. – elhallgatott egy pillanatra, hogy az osztag tagjai megemésszék a hallottakat. – Azt hiszem, a kegyelemdöfést ez a nő okozta a vén rókának. Addig hiába küzdöttek több-kevesebb sikerrel a szenátus ellen az árnyak, szinte semmi esély sem volt arra, hogy véget érjen a háború, hiszen nagyjából egyenlő erőkről volt szó. Mi hiába voltunk jóval kevesebben, mint Midas serege, de a mágiát sokkal jobban használtuk, így kiegyenlítődött a küzdelem. Hestia némileg forradalmasította a harci technikánkat, így egyre több csatát nyertünk meg. Ha az utolsón tényleg megjelennek a vámpírok, az angyalok, a tündék és a vérfarkasok, akkor Knossos már a miénk lenne. De nem jöttek el. – itt elhallgatott és egy ideig maga elé nézett.

- Bocsi. – mondta bűnbánóan Angel.

- Nem a te hibád, te még csak gondolatban sem voltál, amikor az apád elkövette ezt a hatalmas hibát. Nem tudod, miért szegte meg az ígéretét?

- A tanácsadói irányítottak akkor még mindent, csak néhány éve volt ő a király és nem merte belerángatni egy háborúba a népét, amikor még ő maga sem tudta rendesen vezetni őket. Eredetileg a nagyapám halála után az idősebbik bátyja örökölte volna a trónt, de a tanácsadók tudták hogy ő nem irányítható úgy mint az apja, ezért a másik nagybátyámat rávették, hogy hívja ki a királyt párbajra, amin ha legyőzi őt, akkor hamarabb léphet a trónra. Sajnos sokkal könnyebben megtéveszthető volt apám kisebbik bátyja és hallgatott rájuk. A vége az lett, hogy egymással végeztek, így apámat felkészületlenül érte, hogy király lett. Ugyan volt a fiatalabb nagybátyámnak két fia, de mindig az idősebb rokonra száll a hatalom. Apámat nem tanították meg arra, hogyan kell vezetni a népet, mert úgy tűnt, még messze van az ő ideje. A két unokabátyámat azonnal száműzte viszont, mert az apjukra ütöttek, és nem volt kedve kivárni, mikor támadnak rá. Az is csak később derült ki, hogy a két tanácsadó volt a felbujtó a halálos párbajra. Apám hiába próbált megszabadulni tőlük, túlságosan is sok angyal hitt és bízott bennük, így kénytelen volt megtartani őket. Viszont most apám régi barátja és a nővérem az új tanácsadók, remélem végleg sikerült őket eltűntetni a városból, különben még okozhatnak fejfájást a népemnek.

- Ejha! Ilyen cifra történetet rég hallottam. – mondta álmélkodva Keila.

- Én már hallottam cifrábbat is. – kacsintott Ariella. – A vámpíroké még érdekesebb.

- Ezt tanúsíthatom én is. – kiáltott le a magasból Cat, miközben leereszkedett közéjük és eltűntette szárnyait.

- Akkor mielőtt újabb történelmi mesét hallunk előbb mesélj te. – mosolygott a lányra parancsnoka.

- Oké, oké, csak hadd fújjam ki magamat. Megállás nélkül repültem, és még meg is kellett találnom titeket. Erről jut eszembe, annyira belemerültetek a beszélgetésbe, hogy simán megtámadhattalak volna titeket, észre sem vettétek volna. – vigyorgott a göndör hajú lány, kivillantva vámpír fogait.

- Ne leckéztess. – morogta komoran Ariella, mert tényleg elfelejtették az őrséget felállítani. – Inkább mondd el végre, mit intéztél.

- A vámpírok királya kész megjelenni a haditanácson, és az erdei vámpírokért is kezeskedik. Még mielőtt elindultam volna a kastélyból, küldöncöket menesztett a vezetőjükhöz. Azt mondta, hogy ha az utolsó csatánál őt keresik meg, a vámpírjai vele tartottak volna a háborúba. De hát akkor még Marcas volt az ismertebb vámpírúr… – Cat lehuppant az utolsó székre, ami csak rá várt eddig és belekortyolt a pohár vérbe, amit teremtett magának. – De nem mondta egy szóval sem, hogy harcolni is fognak most mellettünk. Szerintem kivárja, hogy mi lesz a haditanács vége. Úgy tűnt, nem akar egy vesztes csatába beszállni, szóval nagyon jól és meggyőzően kell sikerülnie annak a találkozónak.

- Már az valami, hogy megjelenik ő is. – sóhajtotta Ariella.

- Akkor hallhatnánk a vámpírok történetét? – türelmetlenkedett Justi.

- Igen, hallhatjátok. – kuncogott Ariella. – Az első vámpírok még jóval az első boszorkány születése előtt jöttek létre. Skócia északi részén egy barlangban élt egy kis embercsoport, közel a tengerhez. Élték az életüket napról napra, míg egyszer a vadászok visszatértét hiába várták. Az öt férfi és a két nő soha többé nem került elő. A továbbiakat már tőlük tudjuk, de hogy ez a teljes igazság e, az más kérdés. Akkoriban a démonok világa, a Pokol még nem volt annyira lezárt, mint mostanában. Néha megnyílt a kapu, láthatta bárki, aki éppen jó helyen járt, milyen az a dimenzió. A vadászok egy ilyen pillanatot fogtak ki. Ostoba módon átlépték a kaput, ami rájuk zárult. Hiába próbáltak kiutat találni, hiába, mivel a kapu mindig máshol nyílt ki akkoriban, és meghatározhatatlan időközönként. Napokig vándoroltak abban a világban, az ételük és a vizük, amit magukkal vittek elfogyott. Hogy szomjukat oltsák, ami már napok óta kínozta őket, egy patak vizéből ittak. Ők legalábbis azt hitték. Pár perccel később összerogytak a partján, iszonyatos belső fájdalmaik voltak és nem sokkal később meghaltak. A víz démonvér volt, ami patakokban folyt egy közeli démoncsata színhelyétől nem messze. A démonok jó ideje irtják az ottani lényeket, pontosabban főleg egymást. Az a világ hátborzongatóbb, mint amit valaha is el tudtok képzelni. Néhány óra múlva azonban, miután a belső szerveik és a sejtjeik átalakultak a vértől új életre keltek. Halhatatlanok lettek, az első vámpírok. Nem sokkal később kijutottak a Pokolból, a kapu a démonoknak bármikor kinyílik. Bennük pedig az ő vérük csörgedezett már. Amint kijutottak vissza a földi világba, egy új érzés lett úrrá rajtuk. Vérre szomjaztak. Először az állatokét itták, még élt bennük halandó életük emléke, és az az alap emberi tulajdonság, hogy az emberi vér tabu. Később áttértek az emberekére, mert jobb volt az íze, és sokkal több energiát nyertek belőle.

- És milyen igazuk volt. – szakította félbe Ariellát Cat. – Ne akarjatok állati vért inni, borzalmas az íze. – fintorgott a vámpír lány. – Folytasd csak. – mosolygott parancsnokára, amikor az megrovón nézett rá.

- Engedelmeddel… Szóval onnantól kezdve emberek vérén éltek, hamarosan lemészárolták a saját rokonaikat is, akik a barlangban éltek. Néhány ezer év múlva a fogaik megerősödtek, a szemfogaik hosszabbak lettek, hogy könnyebben mélyeszthessék áldozataik húsába a fogaikat és ihassák ki a vérüket. Ma már ez az átváltozás részévé vált, de akkoriban nekik komoly problémát jelentett a még ficánkoló áldozat vérét venni… Ösztönösen nem felvágták őket, hanem főleg a nyaki ütőérnél szakították fel a bőrt és az inakat, hogy hozzájussanak. Az emberi ételt többé képtelenek voltak megemészteni, pedig az elején próbálkoztak vele. A másik komoly gondjuk az volt, hogy a lények vére keveredett az értelmes démonokéval a vérpatakban. A Pokolban nincs napfény, csak sötétség és némi vörös derengés az égen, egyébként a lényeket és a démonokat leszámítva olyan, pontosan olyan, mint a mi világunk. A házak romosak ugyan, az emberek csak halvány derengések, de napfény semennyi. A szemük a sötéthez szokott, így mikor az első vámpírokra ráköszöntött a nappal, szemük vakká vált, és amikor a nap lebukott a látóhatáron, akkor kapták csak vissza a szemük fényét, így kénytelenek voltak éjjel élni, és nappal aludni.

Az első nagy vámpírszakadás akkor történt, amikor Marcas vérszemet kapott, és nem csak akkor ölt, amikor szomjas volt, hanem élvezetből. Ezt Riordan, Gorath, és a két nő, Elva és Nerys nem nézték jó szemmel, és elhagyták Marcast, Keirt és Goriadht. Ők folytatták tovább az őrületüket, de a másik négy vámpír délre vette útját, először átkeltek a tengeren, majd Európa szívébe vették be magukat. Akkoriban az emberek már megindultak a fejlődés rögös útján, egyre fejlettebbek lettek, nem sokkal később megalakult Egyiptom, a görög államok, Róma, de a két női vámpír és Gorath jobban kedvelte az erdő mélyét, ahol elbújhatnak az emberi forgatag elől, ami akkoriban egyre nagyobb méreteket öltött. Közel sem olyan sokan éltek egy környéken, de ők a régen alig lakott Skócia területéhez szoktak. Csak ritkán öltek embert, amikor éppen arra tévedt egy-egy az erdőben, és csak akkor, amikor már a szervezetük megkövetelte. Ők voltak Marcas és társai totális ellentétei.

Riordant vonzotta az emberek világa, a nyüzsgése a városoknak, így a második nagy szakadás akkor történt, amikor elhagyta társait, akik ragaszkodtak az erdőhöz, és a világot kezdte járni. Idővel Marcas és Riordan is rájött, hogyan teremthetnek új vámpírt. Míg Riordan megválogatta, kinek adja ezt az átkozott ajándékot, addig Marcas és társai bárkit azzá tettek, miután vérükkel jól laktak. Évszázadok múlva Riordan már jómódú Róma állampolgár volt, senki sem gyanakodott arra, hogy esetleg ő és tanítványai okozzák a napi rendszerességgel előforduló vértelen hullákat a rabszolgák között. Idővel oda is eljutott az északiak, Marcasék vérengzése, és ezt megelégelve Riordan úgy döntött, ideje megfékeznie őt. Évszázadokig tartott, mire összeállított egy erős és ütős csapatot a tanítványaiból és azok teremtményeiből, majd a selejtek irtásába kezdtek. Marcas képességeit nem fejlesztette, nem aknázta ki és főleg, nem tanított semmit azoknak, akikből vámpírt csinált. Könnyen végeztek velük, de túl sokan voltak, és túlságosan is szétszóródtak a világban ahhoz, hogy könnyen végezni lehessen velük. Végül a harcnak néhány éve lett vége, Marcas halálával. Igen, halálával. Olyan képességei vannak egy vámpírnak, főleg ha elég erős, hogy képes egy halhatatlant megölni. Én rendes tanító nélkül csak az alapokat tudom, alig ötven éve nyílt csak ki bennem az, amit örökletes emlékezetnek hívunk. Emlékszünk arra, hogy mi történt azzal egész életében, mielőtt vámpírrá tett volna, ahogyan az ő mesterének az emlékeit is megkapjuk, és így tovább. Kár, hogy csak keveseknek nyílik ki a tudata… - mondta elgondolkozva. - Riordan egyesítette a megmaradt életképes vámpírokat Alkatraz szigetén, a vámpírok kastélyában, és az óta béke van a vámpírok között. Az erdei vámpírok ugyan nem élnek a kastélyban, és ide költöztek ők is a szigetre, mert az emberek túlságosan is ott vannak mindenütt az öreg kontinensen. Hűek Riordanhoz, tehát ha a király harcba vonul az oldalunkon ők is követik. Na jó, nyomás aludni. – adta ki az utasítást, amikor látta, hogy hallgatósága lassan elalszik ülve.

- Még meséld el, hogyan jöttek létre a boszorkányok. – kérlelte Justi két ásítás között.

- Majd legközelebb, lesz bőven időnk történeteket hallgatni és mesélni. – mosolygott Ariella. Most viszont ne kelljen kétszer mondanom, hogy nyomás aludni! Az őrséget ma én vállalom. – felrakta a lábait az asztalra, majd miután kényelembe helyezte magát összevont szemöldökkel nézett a még mindig a székeken ücsörgő osztag tagjaira. Szinte egyszerre pattantak fel és pár perc múlva mindannyian az emeletes ágyakban aludtak, amiket még órákkal ezelőtt teremtettek maguknak.