Hetedik fejezet

Új feladatok

A tábor utolsó nyomait tüntették el maguk után, mire a nap a fejük fölé ért. Szárnyaikat kibontva várták a parancsot, hogy végre ismét folytathassák a küldetésüket.

- Elől én, Cat és Georgia fogunk repülni, a sort Adrian és Jonathan zárja. Két oldalt Isa és Narcissa védjétek Robynt, Keilát, Angelt, Justit és Nadiát. Ti öten pedig tartalékoljátok az erőtöket, most ti fogjátok váltani azokat, akik elfáradtak. – mindenki bólintott, jelezve, hogy megértették a mostani felállást. – Akkor nyomás. – kacsintott Ariella, majd miután az orrára csúsztatta napszemüvegét felszállt a magasba. Az osztag tagjai követték parancsnokukat, és pillanatok alatt a kívánt alakzatba rendeződtek.

Mire a hegyeket elérték, ami átszelte és kettéválasztotta a szigetet, alaposan elfáradtak, így Ariella rövid pihenőt engedélyezett a hegyek lábánál. Az osztag tagjai megkönnyebbülten rogytak földre, miután leszálltak.

- Alig repültünk valamennyit, nem értem hogyan fáradhattatok el ennyire… - jegyezte meg a nő rosszallóan.

- Igen, de előtte hetekig repültünk össze vissza, mire megtaláltuk azt a nyamvadt angyalvárost, aztán meg erőltetett menetben repültünk ide, a Bermuda háromszöghöz… Egy pár órás pihenő nem elég, nekem legalábbis. A küldetések után minimum egy hónapig nem megyek sehová, csak alszom az ágyamban. – zsörtölődött Justi. – És senkit sem ölhettem meg mostanában. – morgott tovább.

- Szóval ez a baj? – nevetet Cat a lányon. – Javíthatatlan vagy, Justim. Pont ideje volt egy kis elvonókúrának. – kacsintott morcos barátnőjére.

- Utálom az elvonókat, utálok repülni, utálom, hogy nincs egy megölhető ember sem a környékünkön, és utálom, hogy valami félbeszakít a rikácsolásával. – tette hozzá duzzogva, mikor egy távoli, hátborzongató üvöltés hangzott fel a hegyek felől.

- Mi ez a hang? – kérdezte remegő hangon Robyn.

- Nem tudom, talán egy vadállat bennragadt egy barlangban. – tűnődött Ariella hangosan, de maga sem hitte, amit mondott. – Na mindegy, arra vezet az utunk, majd talán megpillanthatjuk az okozóját. Gyerünk tovább, még hosszú út áll előttünk. – ismét felszálltak, és a gyerekek kicsit sem lelkesen követték parancsnokukat. A hosszú út ígérete lelombozta őket, az üvöltés gazdáját pedig messziről sem akarták meglesni.

*

A hegyeken baj nélkül átkeltek, s mikor túl jutottak az utolsó havas hegycsúcson ismét pihenőt rendelt el Ariella. Gyorsan felállították egy romos ház mellett a tábort, és megkönnyebbülten ültek le az asztal köré.

- Hosszú volt ez a nap. – mondta fáradtan Georgia, miközben nagyot nyújtózott. – A hátam teljesen kikészül, mire végzünk a küldetésekkel.

- Nekem mindenem fáj… Még akkor sem készültem ki ennyire, mint mikor Ariella a toronyban fel és lefuttatott minket a lépcsőkön. – mordult fel, ha lehet még morcosabban Justi, mint az előző pihenőnél.

- Valld be, hogy utána nem esett nehezedre felmenni az anyáddal közös szobádba. – kacsintott Ariella, majd felnevetett a lány gyilkos tekintetétől. – Együnk, aztán tünés aludni, hogy Justi ne legyen sorozatgyilkos kedvében, bár ez szerintem születési rendellenesség nála.

- Mikor tudhatjuk meg, hogyan jöttek létre a boszorkányok? – érdeklődött Justi, eleresztve a füle mellett Ariella szavait.

- Akár most is. – válaszolta a vámpír nő, majd mikor minden szem rászegeződött, és néhányuk kezében a kanál vagy villa is megállt, egy mosolyt elnyomva mesélni kezdett.

- Emberi időszámítás előtt háromezer évvel a mostani Görögország területén született meg az első boszorkány, Medeia. Tizennégy éves koráig semmi jele sem volt annak, hogy különleges lenne. Aztán egy nap elkezdtek lebegni körülötte a tárgyak. Eltartott egy ideig, míg leküzdötte önmagában a félelmét és a meglepettségét. Az erdőbe menekült, mert a családja rögeszméjévé vált, hogy a lány átkozott. Néhány év alatt már meg tanulta kezelni a képességét, irányítani…

A lánya képessége egyedi volt, máig sem találtok olyat, aki a földnek tudna parancsolni. Irányítani tudta a természetet, fákat, virágokat, bokrokat teremteni. Idővel egyé vált a természettel, egész teste megváltozott. Ekkor felvette a Gaia nevet, az eredetit máig homály fedi.

Mielőtt még a természet részévé vált volna, született néhány gyermeke, ők szétszéledtek a világban, de nem mindegyiknek volt különleges képessége. Volt, hogy több generáción keresztül lappangott, de csakis a lány gyermekek váltak boszorkánnyá. A vérük mára teljesen elterjedt, ezért tudunk az emberek közül is toborozni boszorkányokat és mágusokat, mert az ő családfájuk is visszavezethető Medeiához. Előfordulhat az is, hogy a szerencsés az első azon az ágon, aki közénk tartozik. Volt már rá példa.

Ezer évvel az első boszorkány születése után a genetikánk megváltozott, már nem csak egy-egy képességet birtokoltunk és végre a mágiát is felfedezték őseink, azt a mozgatórugót, ami igazán boszorkánnyá tesz minket. Elkezdték ösztönösen használni, mindinkább kiaknázni a hatalmát, egyre több mindenre voltak képesek. Keresték a hasonlók társaságát, akik ugyan olyan különlegesek, mint ő maguk, és végül egy mágus, Hades egyesítette őket. Kréta szigetére gyűltek össze, felépítették a Knossosi palotát, és Hadest tették meg uralkodójukká.

Száz éve sem éltek a palotában, mikor elköltöztek a hegyekbe és létrehozták mágiával Knossos fehér kastélyvárosát. A palotát egy békés fejlett nép vette birtokba, és az emberi tudósok tévesen őket hiszik Knossos építőinek.

Időszámításunk előtt kilencszáz körül, amikor már ezer éve létezett a fehér város, boszorkányok és mágusok egy csoportja Midas vezetésével megdöntötte Hades uralmát, kikiáltották a köztársaságot sokkal hamarabb, mint az emberek birodalmaiban, és szenátust hoztak létre a mágusok és boszorkányok kormányzására.

A király, hogy védje népe életét, akik közül sokan még mindig őt tartották uralkodójuknak, nem harcolt az unokatestvére, Midas ellen. Önként távozott a szigetről híveivel és lányával.

- Én ugyan nem futamodtam volna meg! – jelentette ki Justi indulatosan. – Addig ütöttem vágtam volna őket, amíg kegyelemért nem könyörögnek.

- Justi, a távozásának más okai is voltak, állítólag a felesége aznap tűnt el, és a királyt ez semmisítette meg igazán. Állítólag ő segítette Midast. – magyarázott türelmet erőltetve magára Ariella. – Folytathatom, vagy küldjelek titeket aludni? – hatásos volt a kérdés, mert a kislány azonnal elhallgatott, kíváncsi volt a történet végére. – Hívei és lánya idővel kirángatták a magányból, amibe önként száműzte magát. Felnyitották a szemét azzal, hogy Midas viselt dolgairól beszámoltak neki. A mágus terrorizálta a knossosiakat, a híveit magas pozíciókhoz juttatta, míg másokat nyomorba döntött. Ekkor hozta létre Hades az Árnyakat, a mágia határait tudatosan kezdték feszegetni, hogy minél erősebbek legyenek, mert tudták, hogy jóval kevesebben vannak. Kifejlesztették a halál mágiát, és végül elérkezett az első csata, az első vereség. A küzdelem háromszáz évvel ezelőttig döntetlen maradt, mind a két fél egyaránt győzött és veszített csatát. És akkor lépett be a képbe Hestia. Egymás után több csatát is megnyertünk, de nem elsöprő győzelmek voltak, nem tudtuk teljesen megdönteni Midas hatalmát. Ezért hívta a tündéket, a vámpírokat, a vérfarkasokat és az angyalokat, hogy a segítségükkel végleg eltöröljék a föld felszínéről a szenátust, és átvehessék a hatalmat Knossos fölött. A kétszázhatvanhárom évvel ezelőtti csata kimenetelét már mindnyájan tudjátok. A szövetségesek távol maradtak, a király és Hestia valószínűleg életüket vesztették a csatában, de a holttestük sosem került elő.

- Akkor mi a jó oldalon állunk? – kérdezte naivan Keila, mikor Ariella elhallgatott.

- Ezt most ugye nem kérdezted komolyan? – nézett rá a nő úgy, mintha most döbbent volna rá, hogy csapata egyik tagja szellemi fogyatékos. – Ez nem a jó és a gonosz harca, itt csak áldozatok vannak, semmi más. Azt hittem erre rájöttél már a kiképzés alatt…

- B.. Bocsánat. – hebegte a lány, és majdnem elsüllyedt szégyenében.

- Amíg a király volt hatalmon, béke volt a mágusvilágban, a tündék is ott éltek Knossosban, semmiféle faji megkülönböztetés nem volt. Midas hülyesége, hogy az emberek közül nem kerülhet ki jó mágus, hogy az értelmes fajok, ahogyan ő nevezi a vérfarkasokat, a vámpírokat, a tündéket és a tündékből kialakult két másik fajt, a sellőket és az angyalokat, hogy ki kéne irtani őket, mert szellemileg alulmúlják a mágusokat. – a nő arckifejezése mindent elmondott arról, hogy szerinte Midasnak nincs ki mind a négy kereke.

- Szóval akkor mi miért is harcolunk? – kérdezte Nadia.

- A hatalomért, mi másért. Hogy azt a korlátolt elmebajost legyőzzük, a csürhéjével együtt. – megvetően ejtette ki az utolsó szavakat, de a következő pillanatban megmerevedett.

- Ti is hallottátok a zajt? – kérdezte társaitól Nadia, és a fák közé próbált nézni, de a sötétség túl mély volt.

Vérfarkasok özönlötték el a tábort mindenfelől. Észre sem vették, hogy míg parancsnokuk mesélt, körbe vették őket teljesen. Az árnyak egyszerre pattantak talpra, hogy a támadókkal felvegyék a harcot.

Ariellát egyszerre hat vérfarkas támadta, ideje sem volt figyelni az osztaga tagjaira. Kettőt sikerült megölnie a kardjával, a harmadikat a romos ház falának taszította, majd elkezdte kiszívni belőle az életet. Egy fájdalmas kiáltás alig jutott el a tudatáig, annyira koncentrált hogy megölje ellenfelét, és távol tartsa a maradék hármat magától és áldozatától.

Fogalma sem volt arról, hogy került a földre, de ahogy körülnézett, láthatta, hogy nem csak az árnyakat rántotta hátra valami láthatatlan erő, hanem a vérfarkasokat is.

Egy alak sétált el mellette, és állt meg az a férfi előtt, akit a vámpír nő éppen megölni készült. Ariella hiába próbált felkelni, hogy tovább küzdjön, valami a földön tartotta, nem engedte felállni.

- Megmentetted az életemet. – hangzott fel a vérfarkas reszelős, nyers hangja, mikor végre levegőhöz jutott. – Immár a tiéd, bárki is vagy.

- Ennyit érne egy vezér élete? – kérdezte lágy női hangon az alak. – Szeretem, hogy a vérfarkasok ilyen önérzetesek. Most menj innen az embereiddel, Wotan. Október huszonharmadikán pedig jelenj meg Alkatrazban. Tudod, hogy hol van.

- Ott leszek. – bólintott a vérfarkasok vezére, majd hamarosan elnyelte őt és a megmaradt vérfarkasokat az erdő.

Az erő abban a pillanatban megszűnt, hogy az utolsó vérfarkas is elment. Ariella dühösen pattant talpra és már éppen a nőnek akart támadni, amikor észrevette a földön magatehetetlenül heverő Jonathant. Megfeledkezve az új ellenségről hozzá sietett, közben felmérte pillantásával, hogy a többiek nem sérültek meg. Némileg megkönnyebbült, mikor látta, hogy az árnyak látszólag jól vannak, így zavartalanul hajolhatott a fiú fölé.

- Vérfarkas lesz. Az egyik megmarta. – mondta nyugodtan az ismeretlen, miközben megállt a vámpír nő mellett.

- Én is látom. – sziszegte dühösen Ariella, tudta, hogy ez ellen nem tehet semmit.

- Meg kell várni, míg átváltozik. Napokig is eltarthat, szóval helyezzétek magatokat kényelembe. – ő maga leült az egyik épen maradt székre, és onnan figyelte tovább az árnyak mozgolódását.

Ariella magatehetetlenül nézte a szinte halottnak látszó Jonathant, akinek a karján egy elég nagy harapásnyom jelezte, hol került a végzetes nyál a fiú szervezetébe. Regenerálta a sebet, de tudta, hogy ez ellen nincs mit tenni, ha már bekerült a szervezetébe, ki kell várniuk, míg lezajlik az átalakulás.

- Ezek voltak a vérfarkasok? – kérdezte hitetlenkedve Adrian. – Nem úgy néztek ki…

Gúnyos nevetés fojtotta bele az okoskodó fiúba a további szavakat. Ariella most felé fordult, hogy jobban megnézze magának. Hosszú fekete hajú, jég kék szemű gyönyörű nő nézett rá, miközben körülötte a székek és az asztal a magasba repültek, a széttört darabok ismét összeforrtak és a helyükre repültek. – Az emberek ostoba képzelgése, hogy a vérfarkasok nagy szőrős farkas pofájú fenevadak. Az utóbbi tény, de a többi baromság. Ember kinézetűek ők is, mindössze erősebbek fizikailag, izmosabbak, az arcuk leginkább vadállatias és főleg az ösztöneik vezérlik őket. Szaglásuk, hallásuk és látásuk kiélesedik, de semmi másban nem különböznek tőlünk, emberektől. A barátotokkal is ugyan ez történik majd. – intett kezével a földön kiterült Nathan felé. – Ja, és ne várjatok semmiféle hókuszpókuszt teliholdkor.

Ariellának a vérfarkasok említésére eszébe jutott a küldetésük, és dühében a földbe bokszolt.

- Ezt elszúrtuk. – mondta elkeseredve. – Most aztán próbálhatjuk meggyőzni őket, hogy álljanak mellénk. – sóhajtotta, majd gyanakodva nézett a nőre. – Ugye nem Midas embere vagy?

- Ha az lennék, szerinted elárulnám? – nevetett fel. – különben is már rég halottak lennétek, ha így lenne. És csak hogy megnyugtassam zaklatott kis lelkedet – gúnyolódott, és győztesen elmosolyodott, mikor elkapta Ariella dühös pillantását. – éppenséggel az előbb nyertétek meg nekünk a vérfarkasokat. Akit majdnem megöltél, a vérfarkasok vezére volt, Wotan. Azzal hogy megmentettem az életét, leköteleztem, és én rendelkezem vele. Ha figyeltél volna, miközben felállni próbáltál, hallhattad volna, hogy meginvitáltam a haditanácsra.

- Nem, valóban ez kimaradt az életemből, egy csata közepén nem az ellenség beszélgetésére figyelek. – Ariella egyre inkább kezdte úgy érezni magát, mint egy tudatlan gyermek, akit éppen a nagyok leckéztetnek.

- Pedig nem ártana… Hogy lehettél te a legjobb kiképző, ha ezt sem tudod? – kérdezte gúnyosan a nő.

- Sokat tudsz rólunk. – mondta meglepetten a vámpír nő.

- Igen, meglehetősen sokat tudok rólatok. – bólintott. – Kéne valami fedél éjszakára, meg menedék, hogy ne érjen hasonló támadás titeket. Csak tudnám, mit tanítanak mostanában Alkatrazon… Azt hittem az őrség felállítása alap dolog.

- Alkatrazon tanultál? – kíváncsiskodott tovább, miközben intett az osztagnak, hogy jöjjenek közelebb hozzájuk. Próbálta legyűrni a késztetést magában, hogy a nő torkának ugorjon, mert a szavai egyre inkább felhúzták.

- Nem, de ismerem. Nem kell feltétlenül Alkatrazon tanulnod, hogy boszorkány lehess. – tette hozzá, mikor a gyanakvás ismét kiült Ariella arcára. – Az a kiképzőhely mindössze kétszázhatvanhárom éves, még fiatal.

A kőfalak hirtelen vették körbe őket, az egyik falat teljesen elfoglalták az ágyak, a másikat egy hatalmas kandalló, benne a vidáman ropogó tűzzel, ami úgy égett, mintha már órák óta gyújtották volna be. A tető utolsóként zárult rájuk, a csillagos eget eltakarva. Az árnyak ámulva néztek körbe, miközben eszméletlen társuk a legtávolabbi ágyra lebegett.

- Így máris jobb, nem? – mosolygott a nő. – Üljetek le, vagy menjetek aludni, mert holnap a tündékhez megyünk. Igen, megyünk. – nyomatékosította, mikor Ariella tiltakozásra nyitotta volna a száját. – A vérfarkasok lerendezve, már csak a tündék maradtak, ha jól tudom. Ott kipihenhetitek magatokat az újabb küldetés előtt, és a barátotok is nyugodtan átváltozhat.

- És meg kell győznünk a tündék királynőjét, hogy majd menjen el a haditanácsba. – a vámpír nő nagyon remélte, hogy nem úgy fog zajlani, mint a vérfarkasok tárgyalása.

- Nem lesz harc, ők mellettünk fognak állni. Akkoriban még más volt az uralkodójuk, a királynő nővérének a férje. Meglepett volna, ha eljön, és nem is okozott csalódást. Eirien Heldir viszont nem fogja visszautasítani a segítséget, ebben biztos vagyok.

Egy papír és egy toll jelent meg a semmiből az asztalon, majd a nő belemerült a levélírásba. Mikor végzett vele összehajtogatta, a levél felemelkedett az asztalról majd a semmiből előtörő lángnyelvek felemésztették a papírt, semmivé vált.

- Most már azt is tudni fogják, hogy jövünk. Igen Ariella, hallom a gondolataidat, de nem fogom megindokolni, hogy miért. – a vörös hajú nő elpirult, mert pont ezt akarta kérdezni, és sértette, hogy ő ugyanerre nem képes az idegennél. – A gondolataimat jól tudom leplezni, ne is próbálkozz. – nevetett fel a fekete hajú nő.

- Ki vagy te? – kérdezte némi áhítattal Keila. Egészen eddig a parancsnokuk és az idegen szócsatáját figyelték, és új jelenség volt nekik, hogy nem Ariella győzött.

- Az hosszú történet. Majd talán elmesélem a tündéknél, de ne vegyetek rá mérget. – sejtelmesen mosolygott, miközben a kíváncsi arcokat figyelte. – Ágyba! – adta ki a parancsot, engedetlenséget nem tűrő hangon.

Miközben mindannyian az ágyukba bújtak, Ariella fejében megfordult, hogy ez a különös még névtelen nő hozzá szokott ahhoz, hogy parancsolgathat.

*

Másnap reggel egy falat rengető üvöltés ébresztette fel őket. Gyorsan magukra kapkodták ruháikat, és hamar a házon kívül álltak harcra készen, álmosan és kardjukat markolászva. A látvány, ami fogadta őket azonban annyira meglepő és ijesztő volt, hogy földbe gyökerezett a lábuk.

Az idegen nő egy hatalmas, legalább négy méter magas állat előtt állt, és a fejét simogatta. Az osztag tagjai bátortalanul araszoltak közelebb a vadállathoz, de tisztes távolságban megálltak tőlük.

- Ezek sárkányok? – kérdezte ámuldozva Isabelle, miközben az újabb három példányra mutatott, amik most szálltak le a levegőből.

- Igen, azok. – válaszolta a nő, hátra sem fordulva. – Ne ijesszétek meg őket, még elég vadak a gyerekek.

- Gyerekek? Ezek a nagy dögök? – kiáltott fel önkéntelenül Adrian.

- A sárkányok kihaltak már vagy háromszáz éve. Ezt mindenki tudja. – jelentette ki Isa, majd bizonytalanul hozzátette. – Ugye?

- Nem haltak ki, csak összegyűjtöttem őket a világból egy helyre, hogy Midas ellen felhasználhassam őket. Sosem vetettem be őket, még túl kezelhetetlenek voltak, de a következőben már retteghetnek a szenátus csatlósai. – halkan, gúnyosan felnevetett, de még mindig a fekete fenséges állat orrát simogatta. – Nyugi, Szépségem. – suttogta nyugtatásul az egyre idegesebb sárkánynak.

A másik három is egyre közelebb merészkedett a nőhöz. Szárnyaikat meg-megemelték, néha a másik sárkány torka felé kaptak, miközben időnként dobhártyaszaggatóan felüvöltöttek.

- Az a sötétzöld színű a Zöld sárkány, nem tüzet okád, hanem mérgező a lehelete. Ha megpróbál megölni, észreveszed, mert a színe is méregzöld. – az osztag tagja egy emberként hátráltak két lépést, de le sem vették a szemüket a fenséges állatokról. – A vörösessárga a Tűz sárkány, tüzet okád, de időnként repülés közben az egész teste kigyullad, élő lángcsóvává válva. Amelyik olyan, mintha kékesfehér hó és jégréteg borítaná a bőrét, az a Jégsárkány. Nem felgyújt, csak jégtömbbé fagyaszt, és tényleg jég és hó borítja. Ez pedig itt előttem a Szellem sárkány. A negyedik a sárkányfajok közül. – ismét megsimogatta az állat fejét. – Alapban fekete színű, gyönyörű sárga szemekkel. De ha támad valamit, akkor szürkésfehér szellemmé válik, olyan mintha füstből rakták volna össze a testét. Ha olyankor átmegy élőn, az nyomban halottá válik. Mind közül ő a legveszélyesebb, és a leginkább figyelmet érdemlő, hiszen egy fészekből ritkán születik fekete.

- Egy fészekből? – csodálkozott Adrian.

- Igen, egyből. A négy fajt képtelenség külön választani, egy zöld és egy tűz sárkánynak ugyan úgy lehet jég és szellemkölyke, mint két feketének a másik három közül mind, de a saját fajtájából egy sem. Ők egyek, csak különbözőek. Nem tudni, mikor születtek az első sárkányok, csak annyi bizonyos, hogy nem más állati fajokból fejlődtek ki. Ellenőriztettem ember tudósokkal a genetikájukat. Midas sosem tudta értékelni őket, hát majd szembe nézhet velük.

- Ha láttatok már olyat, aki elvetemülten harcol valamilyen ügyért, hát akkor az semmi ehhez a nőhöz képest… - idézte fel Ariella szavait tűnődve Nadia. – Hestia?

A nő meg sem rezzent a név hallatára, csak elhúzta a kezét a fekete sárkány fejétől. Az állat hátrált pár lépést, majd társaival együtt a magasba emelkedett, szárnyaival kisebb szélvihart okozva. Az idegen még egy ideig nézte, ahogy távolodnak a sárkányok, majd szembe fordult az osztaggal és feléjük indult.

- Ez most kérdés volt, vagy tudod is, hogy kit hívsz Hestiának? – kérdezte Nadiát, miután alig pár centivel megállt előtte. A lány megszeppenve nézett rá, mert csak tippelt abból ítélve, ahogy a nő beszélt éjjel, meg ahogyan most viselkedett.

- Csak tipp volt. – mondta vékonyka hangon. – Akkor te vagy Hestia vagy sem?

- Mindig ilyen sokat kérdezősködik? – kérdezte a nő az osztag többi tagjától.

- Igen! – vágták rá szinte egyszerre, amin jót nevettek, főleg mikor Nadia fülig pirult.

- Nem is kérdezek olyan sokat… olyan sokszor. – barátai kuncogása elárulta, hogy bizony igen is rengeteget kérdezősködik, habár a küldetés óta alig lehetett ilyenen rajtakapni.

- Mit számítana, ha én lennék Hestia Lestrange, aki állítólag meghalt az utolsó csatában? – kérdezte a nő szigorúan, elnyomva egy mosolyt.

- Hát… - kezdte bizonytalanul a tizenhét éves lány. – Akkor még több esélyünk lenne arra, hogy megnyerjük a háborút.

- Egyetlen ember ennyit jelentene? – kérdezte gúnyosan, majd közel hajolt a lány füléhez. – Igen, én vagyok Hestia. – súgta úgy, hogy a többiek is hallhassák, de más rajtuk kívül ne, ha netán az erdőben valakik hallgatóznának. Sosem lehetett tudni, minek van füle a közelben. – Készen álltok arra, hogy a tündékhez menjünk? – kérdezte hangosabban Hestia, miközben eltűntette a tábor nyomait, a házat és minden mást. Csak a romos kis viskó maradt ott.

- I… Igen. – mondta Ariella az árnyai nevében is, akik talán először nem jutottak szóhoz a döbbenettől. Ő maga is sokáig küzdött magával, mire meg tudott szólalni.

- Akkor álljatok körém és a barátotok köré. – utasította őket, közben előttük megjelent Jonathan egy ágyon fekve.

- Nem kéne a csoportos teleportáláshoz megfognunk egymás kezét? – érdeklődött óvatosan Nadia, mikor mind a tízen egyen a nő köré sereglettek, egységes kört bezárva.

- Nekem már nincs szükségem erre. – mondta gúnyos mosollyal Hestia. Hamarosan elkezdett körülöttük kavarogni a mágia, mintha egyetlen forgószél tölcsérébe kerültek volna. Döbbenten figyelték a mágiát, mert ilyet még nem láttak, de mielőtt megkérdezhették volna, hogy ez hogyan lehetséges, egy vakító arany villanás közepette mindannyian eltűntek a táborhelyről.

*

Az érkezés ledöntötte őket a lábukról, csak Hestia maradt talpon, és persze Jonathan fekve. Hunyorogva néztek körül, a mágia villanása miatt csillagok táncoltak a szemük előtt, így eltartott egy ideig, míg rendesen láthatták a célállomást.

Hatalmas, talán több ezer éves vastag fák tornyosultak a fejük fölé. A fák törzsét szinte teljesen birtokba vették a futónövények, itt-ott ablakok villantak elő, amikből fény pislákolt ki, hiszen a fák koronája miatt sötét volt még nappal is az erdőben. A fák gyökerei között ajtók bújtak meg, egy-egy lakássá kialakítva a természet alkotta építményt. A tündék királyi városa leginkább egy mesébe illő helynek látszott.

- Minden tünde fákban él? – kíváncsiskodott Nadia, amint magához tért.

- Nem, csak itt. – felelte Hestia. – A világ más pontjain a földbe temetett házakban, vagy a fák lobkoronái közé épített városokban élnek. A királyi család viszont a két hegyre épített kastélyban lakik, amiket most a fák takarnak, de mindjárt megpillanthatjátok azt is, amint felértünk. Repülni fogunk, gyorsabb mintha a lépcsőket másznánk meg.

- Lépcsők? – kapta fel a fejét Justi, akinek már komoly lépcső undora volt az alkatrazi torony óta. – Nem tiltakozom, utálom a lépcsőket. – morogta.

Ahogyan felszálltak a magasba és elhagyták a fák lombkoronáit, kibontakozott előttük a két magas hegy, rajtuk a két kastéllyal. A két hegyet és az építményeket egy hosszú kőhíd kötötte össze, a lépcső pedig mint egy kígyó, úgy tekeredett és kúszott felfelé a sziklákba kapaszkodva. Justi felnyögött, amikor meglátta mennyi lépcsőt kellett volna felfelé menniük.

Leszálltak egy eléggé nagy teraszon, amiből a híd is indult. Már ott állt az ágy, rajta az eszméletlen Jonathannal. Egy tünde közeledett feléjük, váltott pár szót Hestiával majd megfordult és elindult arra, amerről jött. Az ágy utána lebegett a beteggel együtt.

- Kövessétek őt, elvezet titeket a szobáitokba, néhány napig biztosan itt maradunk. Majd később találkozunk. – búcsúzott el a nő, megvárta, míg az árnyak megindulnak a tünde férfi után és csak aztán fordult meg, hogy átkeljen a hídon.

*

Csak másnap este látták ismét Hestiát. A nő egy teremben várta őket, amiből mindegyikük hálószobája nyílt.

- Üljetek le, beszélnünk kell. – mondta Hestia. Miután mindannyian leültek egy székre az asztal köré, várakozóan néztek a nőre. – Újabb küldetésekre küldelek titeket, szóval pihenjétek ki magatokat most, ebben a pár napban. Jonathan állapota már javul, két nap múlva talán el tudtok indulni, maximum három. Mondjad Ariella. – a vámpír nőn látszott, hogy nem tetszik neki az új küldetés.

- Minket Electra már elküldött egy küldetésre. Az ő beleegyezése nélkül nem hiszem, hogy vállalhatjuk…

- Electra azt a parancsot adta nektek, amire én kértem. Az angyalok, a vámpírok, a vérfarkasok és most már a tündék is ott lesznek a haditanácson. Ha jól emlékszem, más feladatot nem adtam nektek. – gúnyosan mosolygott Ariellára. – De javíts ki, ha kihagyna az emlékezetem.

- Nem, tényleg csak ennyi volt.

- És mikor pihenhetjük ki magunkat? – vágott közbe Justi morcosan, aki már beleélte magát a küldetés mentes korszakba, legalábbis néhány hónapig tartó szabadságba.

- Most ebben a pár napba, a háború után, és majd a sírban. – váltott parancsoló hangra a kislány kérdését hallva. – Ha nem tetszik az, hogy árny lettél Justitia Fatale, akkor akár haza is mehetsz. A veszélyes feladatokat pedig majd megoldják a társaid. – Justi szeme azonnal felcsillant, amint meghallotta a veszélyes szót. Mint egy kis angyal úgy nézett nagynénjére.

- Mennyire veszélyesek? – kérdezte izgatottan.

- Nagyon. – mosolyodott el Hestia. – Először is keressétek meg Salamandrát a városában, ő az egyetlen, aki kijutott Zartaklából a nővéremen kívül. Electra eszméletlen volt, miután megszöktek, így őt nem tudjuk kikérdezni, hogyan lehet eljutni a mágusbörtönhöz. Ha ezt megtudtátok, a helyieket kérdezzétek ki, hogy hol élhet pontosan Medusa és Chryssa, a jégkirálynő. Őket keressétek meg és vegyétek rá mindkét nőt, hogy jöjjön el a tanácskozásra. Ha ezzel megvagytok, menjetek Zartaklához, és szabadítsátok ki a rabokat.

A csendet szinte vágni lehetett, ahogyan némán figyelték Hestiát és mindegyiküknek egyre nagyobbra tágult a döbbenettől a szeme, ahogyan a nő felsorolta, mit vár el tőlük.

- Csak ennyi? – nevetett majdnem hisztérikusan Narcissa. – Ez képtelenség…

- Mi az a Zartakla? – kíváncsiskodott Justi.

- Ki az a Salamandra, Medusa meg jégkirálynő? – érdeklődött Nadia.

- Engem az a rész foglalkoztat, hogy tizenegy gyerek és egy nő hogyan jut be a mágusbörtönbe, szabadít ki több millió rabot, és helyez biztonságba? – Ariella kérdése mindegyikükbe belefojtotta a szót.

- Ügyesen… - mosolygott sejtelmesen Hestia. – Egy kis csapat könnyebben bejuthat, mint ha egy egész sereget küldök oda. Nem akarom, hogy idő előtt tudomást szerezzen róla Midas. Éppen ezért kell utoljára hagynotok Zartaklát.

- Zartakla… - morogta elgondolkodva Georgia. – Érdekes, hogy visszafelé olvasva Alkatrazt jelent.

- Miután az utolsó csata véget ért direkt neveztem el a kiképzőhelyet így, hogy emlékeztessen arra, miért is harcolunk. Akkor rengeteg árnyat zártak be abba a börtönbe. Az tűnt a legjobb névnek, hiszen ezzel próbáltam újra éleszteni az árnyakat.

- És kiket kell megtalálnunk? – érdeklődött ismét Nadia.

- Salamandra annak idején árny volt, az egyik legjobb mágus. A csata után Zartaklába került, majd évek múlva sikerült megszöknie, Electrával együtt. Mivel a harcnak úgy tűnt vége, és Midas nyert, így létrehozta saját kis birodalmát New Yorkban, mélyen az emberek lakta város alatt. Kétszázötven éve él ott, az a város a bűnözők, szökevények és démonok melegágya, szóval készüljetek fel rá lelkileg, hogy nem lesz egyszerű a dolgotok. Medusa egy démon nő, aki ide költözött a mi dimenziónkba. A legendának van némi valóság alapja, tényleg kígyó haja van és a pillantásától kővé válik az élő. Tehát vele is nagyon vigyázzatok, de mindenképpen győzzétek meg. Chryssa a jégkirálynő egy angyal, azok kevesek egyike, akinek nem nőtt ki a szárnya. Az angyalok tulajdonságát viszont ő is birtokolja, néhány száz év után tudnak jeget teremteni. Ő Grönlandon él, a jégpalotájában, és szintén szükségünk van rá.

- És miért van rájuk szükségünk? – éretlenkedett Isabelle. – Ott vannak nekünk a zombik, a rengeteg árny, akiket kiképeztek az évek során Alkatrazban, és most már itt vagy te is… Veled csakis megnyerhetjük a háborút, már az alapján, amit hallottam rólad.

- Ez nem elég, és én nem vagyok biztosíték a győzelemhez. Azt akarom, hogy végleg leszámoljunk velük. – válaszolta ridegen Hestia. – Ne hidd, hogy néhány millió zombi, ahogy te nevezed, néhány százezer árny és én elegendő lenne ehhez.

- De hát nem lehetnek ők olyan sokan, hiszen az emberek közül nem toboroznak embereket, olyan sokan meg nem születhetnek… - akadékoskodott Adrian.

- Nem is születnek… - válaszolta Hestiát megelőzve Narcissa. – Minden őr ugyan úgy néz ki.

- Az meg hogy lehet? – csodálkozott Georgia.

- Teremtődnek. – Hestia előtt az asztalon megjelent egy alma. – Semmiből mint tudjátok nem lehet teremteni, viszont ha már megvan az alapanyag, akkor bármennyit létre tudsz hozni. Midas is ezt csinálja, ezért is tud olyan ütős hadsereget felállítani. Mi árnyak viszont mindig is előnyben részesítettük az egyéniséget, ezért nem követtük a példáját. Teremthettünk volna a legjobbakból milliókat, ez igaz, csakhogy ezek ugyan úgy gondolkodnak, cselekszenek, és biztonságosabb, hatékonyabb, ha az árnyak mind egytől egyig egyedi. – az alma mellett újabb és újabb almák jelentek meg, zöldek és szépek, de a tizedik már kevésbé volt zöld, a huszadik kissé rohadt volt, a harmincadik pedig teljesen fekete és elhalt. A gyümölcsök beterítették az osztag előtt az asztalt, a fa csak itt-ott látszódott ki. – Hát ezért nem alkalmaztuk ezt a módszert. Midasnak persze erről fogalma sincsen, néhány halott őr nem jelent semmit neki. De éppen ez az ő gyengéjük. – egy ideig hallgatott és az almákat nézte, majd eltűntette őket. – Még valamire szeretnélek megkérni titeket. Találjátok meg a királyt.

- A királyt? – kérdezte meglepetten Ariella.

- Igen, a királyt. – nyomatékosította szavait Hestia. – Tudom, hogy életben van. Mikor láttam, hogy ismét egy vesztes csatát vívunk, a hozzá legközelebb álló embereivel együtt elküldtem őt, csak azután teleportáltam én is.

- Oké. Szóval Salamandra, Medusa, Jégkirálynő, Zartakla és király. – sorolta Justi az ujjait is segítségül hívva. – Néhány éven belül nem fogunk pihenni. – sóhajtotta lemondóan. – Viszont valami érdekelne. – pislogott angyali arccal Hestiára. – Hogyan lettél ilyen híres?

- Nem vagyok híres, csak hírhedt. És ne feledd, Hestia Lestrange halott. – mosolygott az unokahúgára. – Maradjon is az, ameddig kell.

- Rendben, nem is találkoztunk veled. – bólintott helyeslően Ariella. – Viszont szerintem Justitia az élettörténetedre kíváncsi, ha jól értettem. – a csapat legfiatalabb tagja elpirult. Túlságosan is jól ismerte már a parancsnoka a lányt.

- Ne legyen kíváncsi, dögunalmas. – morogta Hestia. Egy szál cigaretta teremtődött az asztalon, felvette majd mikor a szájához érintette, a rúd másik vége parázslani kezdett. Mélyet szívott belőle, majd hosszan kifújta. – Nagyon is unalmas… Tudom, csúnya szokás, de ha emberek között élsz, rászoksz néhány dologra. – mutatott a cigire. Ez az öltözékén is látszódott, most fekete bőr nadrág és top volt rajta, enyhén szólva is modern volt a ruházata. – De ha nagyon ragaszkodtok hozzá, akkor lehet róla szó. – nevetett fel a rá szegeződő kérlelő tekinteteket látva. – Viszont nem mesélni fogok, hanem bepillantást adok nektek az emlékeimbe, hogy láthassátok a saját szemetekkel.

- Olyat is lehet csinálni? – kérdezte izgatottan Nadia.

- Igen lehet, én legalábbis képes vagyok rá. Ha felkészültetek akár kezdhetjük is… - mikor bólintottak, hogy készen állnak a terem megelevenedett, a falak elmosódtak…